Vasárnapi Ujság – 1875
1875-09-26 / 39. szám - Japán hajdan és most. I. A japánok népünnepei. II. „Róka koma”. III. Szemfényvesztők; erőművészek és komédiások. IV. Gyermeknevelés. Tornászat. Társasjátékok. V. Vallás és hitregészet. VI. Társadalmi osztályok és családi élet. VII. Piaczi és utczai élet Yeddoban. VIII. Szinészek és szinházak (14 képpel). Sámi Lajos 617. oldal / Általános nép- és országisme - Fővárosi tárczák Borostyáni Nándortól: A közös armádiáról 617. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
618 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 39. SZÁM. 1875. SZEPTEMBER 26. kaszárnya kapuja előtt, „berajtsajt"-ban , fején a szemre vágott csákóval, derekán a patrontással, oldalán a panganéttal, amelyre nagyon büszke a baka, mióta nincs többé olyan fogpiszkáló formája. Egy jókora adag phantáziával ezt a markolattal ellátott, a régibbnél jóval hosszabb vágószuronyt — kardnak is nézhetné az ember. Már tudniillik, hogyha az ember bakancsos. Mert Rothschild millióit, vagy az angol bank érczalapját lehetne koczkáztatni egy hitvány pirzula vagy épenséggel fületlen gomb ellenében, hogy az a barna arczu, kacskaringós bajszú huszár, akit a rajzoló vakmerősége egy sorba állított a fikával, még halála óráján sem fogja kardfélének nézni azt a keserves gyiklesőt, ha mindjárt mennybéli jussát vásárolhatná is meg e helybenhagyással. Jó fajta kun gyerek ez a mi huszárunk. Nem mondhatnám meg: a Radeczkyaknál, vagy a „Sikistvánoknál" káplároskodik-e ő kelme, hanem hogy valahol a Kunságban ülte meg még tacskó gyerek korában az első lovat, az olyan igaz, mint a tízparancsolat. Széles ez országban a hozzá hasonló kemény arczélű, marczona képű, s a marék szinénél csak egy árnyalattal világosabb arczu legényeknek Nagy- és Kiskunság a délibábos szülőfölde. Ugyan hol akadt reá a rajzoló ? Köztünk idehaza-e, avagy „Nagy-Lengyelországban", vagy a cseh földön ? Mindegy. Helyre legény, igazi typusa a magyar huszárnak. Olyan öreg katonákat ellenben, mint ott a huszár szomszédságában az a cserepár ésterózsamester is, kinek vastag, hosszú bajsza mint a szomorúfűz ága lóg le a köpönyeg „aufilág"-jára— mai napság keveset mutat már föl az armádia. A hadsereg megifjodott az átalános védkötelezettség behozatala s a szolgálati idő leszállítása óta. A legtöbb ezrednél ma már csak regék szólnak azokról a vén altisztekről, akik két-három kapitulácziót szolgáltak ki a regementnél, s akiket a rekruta gyerekek egymás között kellő pietással apjuknak hívtak. Jól esett látni a sok fiatal arcz között e vén katonák ránczos homlokát, marczona képét s őszbe csavarodott bajuszát, mely egyébiránt „prádé" idején kifogástalan feketeségben tündökölt a suviksztól. Dehogy vett volna „obsitot" a maga jószántából az ilyen vén káplár vagy „czugfirer". Úgy kellett eltuszkolni az ezredtől, mikor már öreg lábai megtagadták a szolgálatot, s a „depó"-nál sem vehették többé hasznát. A regement volt családja, otthona, mindene. Ugy hozzátapadt ahhoz, mint a gyermek anyja kebeléhez. Aztán mi sors is várt rá húsz-harmincz évnyi katonáskodás után ? Szülőföldén idegenné lett, odahaza egészen uj nemzedéket talált maga körül, s „paraszt" foglalkozáshoz látni késő volt. Jó, ha fölfogadták vármegye katonájának vagy urasági huszárnak. Legalább megmaradt oldalán a kard. Mai napság azonban az öreg katona szinte fehér holló a hadseregben. Legfelebb egy-egy manipulans őrmester húzza ki a kétszínű posztóban addig a korig, mikor deresedik a haj és potrohosul a has. Azért képünkön is a fiatal arczok vannak többségben. S ezek is typusai egyegy fegyvernemnek. Különb ,,Deutschmeister"-t gondolni sem igen lehetne annál a félrecsapott csákójú, lerchenfeldi vagy alsergrundi ficzkónál az utolsóelőtti gléda közepén, aki pelyhedző bajszára rákent vagy egy fél doboz debreczeni bajuszkenőcsöt, hogy meglássák a bajusza helyét. Úgy kell neki, miért nem született magyarnak. Most már volna mit pödörintenie az orra alatt. Az a „fess" tüzérfőhadnagy a tábornok szomszédságában sokkal csinosabb fiú, semhogy csak olyan várak bevételén törhetné a fejét, minőkről a hadi tudományban van szó. Jó arczu gyerek, rá fognám, hogy magyar, ha oly édeskevés nem lenne a magyarajku tüzértisztek száma a közös armadiában. Pedig a tüzérség ma az uralgó, csatadöntő fegyvernem. A tudománynak egyik fegyvernemhez sincs annyi köze, mint épen ehez, mely kombinál, mér, számit s ágyúit ugy helyezgeti a csatatéren, mint a sakkjátékos a maga figuráit. Egy ütegparancsnok hatalmas tényező a harczmezőn, aki a körülményekhez és saját gyors felfogási tehetségéhez képest olykor döntőbb befolyást gyakorolhat az ütközet kimenetelére, mint egy egész dandár vagy hadosztály. Bem, még mint egyszerű tüzérszázados, egyetlen, a kellő helyen alkalmazott üteggel, a lengyel hadseregre nézve kedvezőbb fordulatot adott az egész ostrolenkai ütközetnek . . . Lóháton nincsen párja a magyarnak ; gyalog vetekedik a legelhíreszteltebb katonasággal; miért nem akar a harmadik fegyvernemben is az elsők közé tartozni ? Van hozzá való esze és tehetsége. Önmaga tapasztalta huszonhét évvel ezelőtt, hogy ért hozzá, ha „muszáj". Azok az iskolák és irodákból előkerült, s a házi tűzhely mellől előbújt pelyhetlen arczu fiuk, kikből Mack őrnagy szervezte akkor a magyar tüzérséget, csakhamar oly ügyességgel „manővrroztak" és lőttek a harczmezőn, hogy az ellenfél vén tüzérei nem tudtak hová lenni meglepetésükben. Nem forog fön tehát semmiféle észszerű ok, miért kerülje az értelmes magyar ifjúság, melynek amúgyt is kell katonáskodni, és ezt a fegyvernemet. És mégis a gyalogság s a lovassághoz csap föl majdnem valamennyi egyéves önkénytesünk, mintha nem is léteznék tüzérsége. Pedig a mi közös armádiánk tüzérsége Ooo a legjobbak egyike. Ott van róla a hiteles és illetékes bizonyitvány a porosz táborkar nagy művében az 1866-diki hadjáratról. S e fegyvernem tisztikara ellenmondás nélkül a legképzettebb az egész hadseregben. Nincs benne gőgös junker-elem, mint a lovasságnál, s még ki nem halt „kamásli- szellem", mint a gyalogságnál. Aztán nem odáig van az, hogy a miért még ma nincs honvédtüzérség, ezután se legyen. Már pedig nagy szegénységi bizonyitvány lenne részünkre, ha akkor magyar tüzértisztek hiánya miatt idegen ajkuakat kellene odaállítanunk az Uchatius-ágyuk mellé. Föltéve persze,hogy addig jobbakat nem talál föl a fránya burkus. Mert Uchatius aczélbronz ágyujának dicsősége is csak addig fog tartani, míg különbet nem po 7ofundál ki akár a német, akár a muszka vagy franczia. A tüzér egyébiránt nagyra lehet vele, hogy az ő fegyverneme az egyetlen, melyet a huszár respektál. Adta ágyuja, mégse csekélylendő ellenfél. Olyan öreg golyóbisokkal köszönt az emberre, hogy egész glédákat söpör el egyszerre. S ha még nem hordana oly ménkű messzire ! De mire alokban hozzáférhet a lovasság, elhull a déli vitézek szine-java, anélkül, hogy dolga akadt volna a kardnak.Valóban, harczedzett bajnokok, régi katonák bizonyitják, hogy nincs rettentőbb pázisa a harcznak, mint a mikor tétlenül, egy helyben állva kell tűrnie valamely csapatnak az ellen ágyutüzét. Előre rohanni, támadásra indulni s e közben használni a fegyvert, az lelkesít, bátorságot kölcsönöz, s mindenekelőtt a huszárnak eleme. Hanem az ember legyen a nyeregben vagy a talpán, a ki meg tudja tartani hidegvérét akkor, mikor ki van állítva mozdulatlan czéltáblának egy üteg elé, s látja hogyan szedegeti jobbra s balra tőle áldozatait a szétpattanó gránát vagy shrapnell. Nincs az a huszár, akármilyen szelidlelkü legyen is máskülönben, aki ilyenkor el nem kerítené azt a kifordított bundában járó dicsőséges hajnalát, meg régen kopogó és fán fütyölő keserves jeremiását valamennyi szabalis tisztnek. Ilyenkor megirigyeli még a pocsolyakerülő, strimmliben született cserepárt is, aki ott patalláz az ellenséggel, elhalászva orra elől a dicsőséget. Nem hiába „isten katonája" a huszár, hanem nincs is hozzá fogható lovasság, sem a támadás vakmerőségére, sem a roham gyorsaságára nézve. Katonai nyalkaságra nézve meg épenséggel mintakatona, a kiről, ha csak félévig szolgált is, el lehet mondani: „Ez a huszár jaj be nyalka, Földet alig ér a talpa, Sarkantyúját megpengeti, A tarsolyát hányja-veti." Ha olykor látsz is egy-egy huszárt, a kinek se nem gangos a járása, se nem takaros a „mundur"-ja, százat tehetsz egy ellenében, hogy egy pár hetes regruta az istenadta. A nadrág is azért fityeg rajta, mert a depótól kapta, ahol nem szabják a ruhát mindenki termetéhez. Hanem csak egye a regement menázsiáját néhány hónapig, olyan helyre huszár lesz belőle, mint a parancsolat. Meg sem állja, hogy extra-nadrágot ne varasson magának, ha mindjárt a „lénungból" kellene is összezsugorgatni nagy keservesen az árát. A miért huszár és lovon jár, a bakát rettentőn kicsinyli, s nagyon keserű sorsnak tartja, hogy ennek osztályrésze „kerülni a sarat", s czipelni a borjút s a mangalétát. Azért énekli a bakancsos sorsáról hogy: „Átkozott csizmája! de rövid a szára, Hej minden órában elmerül a sárba. Verje meg az isten a mészáros bárdját, Hej mért vagdosta el a kis borjú lábát. Mostan a kis borjú nem tud lábán járni Szegény bakancsosnak hátán kell hordani." Hát az bizony így van, hanem azért a bakancsos a maga nemében ép olyan hírhedett, derék katona, mint a huszár. Ketten tették ők híressé a magyar nemzet katonai fölényét. Ahány nevezetes ütközetet vívott a birodalom armádiája csak e század elejétől kezdve is, a magyar ezredeké volt bennük az oroszlánrész, győzve vagy megveretve. Az utóbbi ugy sem rajtuk múlt. Magyar gyalogság rohama döntötte el az asperni ütközetet; magyar sorezredekből állt Lipcsénél az osztrák hadsereg zöme; bakancsosok küzködtek emberül az ujabb csatákban is. De a magyar gyalogság rendkivüli tulajdonai legfényesebben a háromszinü lobogó alatt érvényesültek. Kápolna, Branyicskó, Isaszeg, Szolnok, Buda,Komárom, megannyi nevek, melyek elévülhetlenül hirdetik a magyar gyalogság dicsőségét. Hát csak tréfálózzék a huszár a baka rovására, s legyen meg a hite, hogy közte s a bakancsos között először is egy rengeteg nagy semmi, aztán egy az óperencziás tengerrel vetélkedő pocsolya, aztán egy levágott ellenségekből álló hegy, még azután iiz semmi s végül egy rongyos kaputrok van, csak ekkor következvén a bakancsos: a nemzet örül rajta és büszke rá, hogy két ilyen egymásra méltó katonája van. Itt az ősz, a hadgyakorlatok ideje. Szabadságosok és tartalékosak berukkoltak a regementhez. „Eszve jött a parancsolat Violaszín pecsét alatt", hogy a legények mielőbb jelentkezzenek a depózászlóaljnál. Nem sokáig lesznek távol hazulról s baj sem környékezi őket — hacsak kurtavas alakjában nem — de azért egyiknek másiknak közülök mégis nagy szomorúságára van a berukkolás. Hogyne, mikor el kellett búcsúznia babájától, akivel csak aratáskor ismerkedett meg. Hej pedig a leány olyan szomorúan énekelgette már az elválást megelőző estéken: „Sárga ló, sárga ló, arany patkó rajta Most akart kedvesem hozzám jönni rajta. Most akartam vele jobban ismerkedni. Fújták a trombitát, kellett masírozni." A masírozásból ősz idején bőven kijut agyalog katonának a téli porczió is. Meghajszolják tartós marsban, rohamban, hegynek föl,, homokbuczkákon át, árkon, bokron, töltésen keresztül. Csináltatnak velük csatárlánczot, rohamoszlopot, négyszöget. Megteszik előőrsnek, utóörsnek, kémlelő csapatnak, ágyufödözetnek, s még sok mindennek, mit hogy is győznénk itt elősorolni. Hadd szokja meg a kutyagolást, s szerezzen magának a hadgyakorlatokon megközelítő fogalmat a háború fáradalmairól. A különböző fegyvernemek együttműködnek e gyakorlatokon, dandárok, hadosztályokba sorozva, mint a harczmezőn. A gyalogság csatárlánczban harczol, tömegekben manövrroz, falukat véd és foglal el; a lovasság vakmerő alakokkal nyugtalanitja, zavarja, szorítja az ellenfélt; a tüzérség előnyös positiókról iparkodik magának uralmat biztositani a harcztér fölött. Valóságos ütközet, eltekintve, hogy a kard, szurony és vaktöltés nem követel áldozatokat magának a háborús játékban. S közben föl-fölharsognak a zenekarok lelkesítő indulói. A hadosztályok között hadsegédek, „ordonánczok" vágtatnak lóhalálában, közvetítve a parancsnokok utasításait. Ütközet vér nélkül... Bár ne is kerülne a sor másokra, mint ilyenekre. Hanem azért hadd tanulja meg a katonáskodást mentől alaposabban a magyar fiatalság akár a közös hadsereg, akár a honvédség zászlói alatt. Nem tudni, mit rejt a jövő, s nem-e kerül még olyan sorsunk, mikor riadót fog harsogni dob és trombita, azt zengve hogy „mindnyájunknak el kell menni!«... Borostyáni Nándor. A hétről. Bécs városa sokszor volt már Magyarország fejedelmi székvárosa, s mindig másféleképen. Hadverő Mátyás király idejében is székvárosunk volt, csakhogy nem ő parancsolt