Vasárnapi Ujság – 1877

1877-07-29 / 30. szám - Ilyés Bálint. Vidd vidd oda szellő 466. oldal / Költemények

Hős népe keletnek ! csak bátran előre ! Vérző kebeleddel egy nép szive ver .. . Minden kicsi gyászod, e nép búja, gyásza, És ünnepe minden kis harczi siker! .. Bár elhagyatottan, nem önmagatokban Vívjátok a harczot: szivünk veletek ! S lekötve kezünk bár, hős fegyvereteknek Élén ki-kigyul a testvérszeretet! — Ha majd diadalról szálltok diadalra, Mi fűzzük az első bajnok koszorút... S mi sírjuk az első könyet, ha sugárzó Fénycsillagotok gyász felhőbe borult... S a harczi mezőnek örvénye ha tágul, körébe sodorva több-több elemet: — Kéz kézbe ölelve küzdünk mi is ottan. És győzni vagy halni, fogunk veletek! — Illyés Bálint. VA DAXUN AR­ UI .J ÖÄIjT. * 467 Déryné naplójából. XVII. Szini viszonyok Pesten 1811-ben. — Kulcsár József. — Kritika Benke atyusról és h­árom szerepéről. Hallatszott, hogy Mérey ur lemond a szinh­áz kormányzásáról, s miért, miért nem ? nem fürkésztem, de az is hallat­szott, hogy a társaság majd egy kis átrán­dulást teszen Székes-Fejérvárra. "Csakugyan oda mentünk. De csak kevés időt töltöttünk ott, — tán hat hetet, nem emlékszem már, — csakhogy ott ne­kem nem tetszett. Ez volt a legelső kirándulás Pestről. Szörnyű unalmas város volt még akkor Fejérvár. Siettünk is haza egy szívvel lélekkel s ismét folytattuk az előadásokat az úgynevezett Pondellában. Hallottuk, hogy igen sok szép pénz gyűlt be már egy leendő színház építésére s hogy már a telket is megvették volna már hozzá a Hatvani­ utczában. Mennyire örültünk, hogy már a ma­gyarnak is lesz színháza Pesten és nem leszünk kénytelenek a dunaparti száraz­malomban játszani. Játsztunk, játsztunk megint egy jó ideig. Egyszer egy hónap áldott elsején fölmegy Déry a főpénztárnokhoz, Kiss József urh­oz a vármegye házához, — mert ott vettük föl a fizetésünket mindig, — s mondja a pénztárnok úr: — Uraim, legyenek türelemmel, nincs pénz a kas­szában. Még ez nem történt soha, ez mindenik előtt váratlan eset volt. Kérdések támad­tak : hogyan ? s miért . De ezt nem tudta megfejteni senki. Mindeniknek szüksége lett volna az óhajtott havi fizetésre: „nincs!" — ez volt a felelet. És eljött a tizenötödike: — alig egy­két forintot kaptunk, de utána ismét pénz­szünet lett. Egyszer csak mondják : Mérey úr le­mondott ! Ez nagy csapás volt. Most már ismét árván maradt a társaság ügye. Játszott egy ideig a társaság a maga kezére, —• de min­deniknek benn veszett a fizetése. Nekem bennmaradt 250 forintom, Dérynek is 150, és igy a többinek is mindnek. De a sors ismét megkönyörült a társa­ság sorsán. Egy igen derék ember, tekin­tetes Kulcsár József ur karolta föl ügyét és lelkesen látva hozzá, valóban mindent elkövetett boldogulására. Hallatszott már többször, hogy a „Ver­schönerungs-Commission" a Rondellát nem szenvedi meg a Duna-parton, de el fogja bontatni. Az intendáns, Kulcsár Ist­ván úr szinte a haját tépte mérgében, hogy már vájjon melyik szénatartóba dug­jon bennünket — a széna-piaczon, hogy a németek meg ne leljenek — s szét ne rom­boltassák még a pajtát is a fejünk fölött. Szegény magyarok! Magyarország fő­városában a magyar színészetnek nem volt hely, hová letelepülhessen,—és pedig igazán nem azért, mintha publikuma nem lett volna megelégedve. Sőt igen is szere­tett bennünket a közönség és igen-igen zokon vette a híreket, mik közbe-közbe fölmerültek, hogy talán végkép is elme­gyünk Pestről. A közönség zúgott. Mert társaságunk valóban oly összetanult tár­sasággá alakult össze, s tele szorgalommal, igyekezettel oly szervezett társasággá nőtte ki magát ez az eleinte kis társaság, hogy ha most végig megyek gondolatomban azon pályatársaim jelesebbjein, — büszkén emelem föl fejemet, hogy e jeles, értelmes és tiszta jellemű művészek gyöngéden ápoló gondjai alatt mind nagyobbra sar­jadzó magyar színművészet fájának én is egy gyenge ágacskája lehettem. Mert ne tessék gondolni, hogy mivel régi-régi idők voltak azok, a­mikről beszé­lek, ne találkoztak volna művészek. Ó igen! Mostani értelmemmel is me­rem bizonyítani, hogy művészek, tanul­mányos művészek voltak már akkor is, csakhogy nem sokan voltak bizony egy rakáson. Nálunk volt Benke, ki igen értelmes, tanult színész volt. Beszélt németül, fran­cziául, angolul. Fordított is e nyelvek irodalmából. Később professzor lett, de ismét a színházhoz jött. Én fiatal létemre is átértettem őt s egyszer ezt mondám neki: — Kedves atyus! Ha én király volnék, hát én akkor magát elküldeném minden országba, és fölléptetném három szerep­ben minden nemzet nyelvén. — Ej haj, kedves húgom! Aztán ugyan melyek volnának ama szerepek, a melyekben ily nagy kitüntetésben részesí­tene engem királyi fölséged­­? „A —­ Hát, — mondám, — első volna: szegény költő." Második ,,Egyiptomi úí"-ban a gróf. Harmadik,,Galotti Emiliá­­­ban az öreg óbester. — De már most azt is szeretném tudni, — mondá a jó atyus érdeklődve, — hogy ha már oly mély figyelemmel mél­tóztatott kisérni játékomat, melyik jelenés ragadta meg kis fölségedet annyira, hogy még országokra zaklatna csendes kis ha­zánkból ?­­ — Jaj, azt én mindjárt el tudom mon­dani, édes atyus! — viszonzám. — Hát az „Egyiptomi ut"-ban, mikor a szerelem­féltő jelenése van a bárónéval s el készül utazni Egyiptomba féltékeny dühében. — ,,A szegény költő"-ben pedig átalán fogva az egész szerep. Oly „sirhatnékom" volt mindig, mikor maga nevetett, azzal a sajátságos kifejezésü mosolyával, melyben ugy össze volt olvasztva a szomorú bánat az örvendetes, visszaemlékező, boldog sze­relemmel.­­ De mégis legjobban kitűnt s leginkább megragadt az a jelenés, midőn elbeszéli, hogy h­usz évi távolléte alatt mindennap kiment a tengerpartra várni azt a hajót, melyen kedvese jönni fog utána Indiából, hol atyai erőszak válasz­totta el a szeretett lénytől. Majd az a ked­ves ott a hajón lobogtatni fogja a fejét­kendőt, jeléül, hogy elszökhetett szerelmek zálogával. S mikor húsz év óta hiába várt naponta és mindig csalódva tért vissza nyomorult kis kunyhójába, hol mindig fagy, éhség várt reá, mig betegségbe esvén összerogyott, és csak a szegény gyümölcs­áruló kofa könyörült meg rajta s szobájába fogadta, ápolta és ellátta mindennel, — a szegény költő pedig versek írásával keresti­sovány kenyerét, jaj, tudja atyus, mikor maga ezt elbeszélve, sirt és nevetett egy lélekzettel: én szerepemből kiesve, nyakába borultam s összevissza csókoltam­ a szinpadon, — a publikum oly csendesen lélekzelt, hogy meg ne zavarja a hatást. — csak a sok fejér keszkenőket látta az ember a kényező szemekhez fölemelkedni. Lássa, atyus, ez aztán játék ! Megkisérlették még többen is e szere­pet. Nevezetesen Lendvay, a megboldo­gult. * Midőn egyszer elbeszéltem neki, hogyan játsza Benke atyus e szerepet, kedvet kapott hozzá, hogy megkísérli ő is. „Meglásd, Déruskám, sikerülni fog", mondá. Épen itt Miskolczon** játszotta el. — Minden szereppel meg tudott bir­kózni a jeles Lendvay, — de ezt nem birta! Meg se tudta közelíteni Benkét. Azt a reszketeg, sajátságos hangot ugy elta­lálni, midőn beszélt, lehetetlen volt más­nak. E hang mellett, melylyel mély fáj­dalmát festé, — látni egyszersmind ártat­lan, gyermekded mosolyát az arezon, — ah, azt nem lehetett utánozni! Csakugyan a neve is olyan jellemzetes a szegény költőnek: „Kindlein". (A darab német czíme: „Kindlein, der arme Poet.") — Vacsorát hozat a leány. Asztalhoz ülnek mind a ketten. A leány bort tölt az öreg költő poharába, — a ki mohón eszi a jó sült csirkét, — kinálja a borral. Ez föl fogja a poharát, sokáig a kezében tartja, s egy fájdalmas mély sóhajtással susogja: „Rég, rég nem ittam!" — Aztán ajkához emeli, de oly illedelmes, csendes mohó­sággal s fölhajtja fenékig az egész poha­rat. Lassanként észre venni rajta, hogy egy kis jó kedve támad a bortól, s nőttön nő a fölvidulása s mondja: „Bocsásson meg édes kisasszony — rég nem ittam — hahaha! — De hát miben lehetek a szol­gálatára." — Férjhez akarok menni, — válaszol a leány — és egy szép verset akarnék iratni. Én itt idegen vagyok. Most jövök Indiából, tömérdek kinc­csel — És Indiából ? — Mi a neve ? — Kindlein Mária. — Kindlein Mária ?! — rámered re­megve — az a hasonlatosság, istenem! Az én Marim!... S föláll reszketve, kitárt karokkal. „Nem, nem lehet! Hát Mari?" (az anyját tudakolja.) — „Én a leánya vagyok!" — „És ő?!" „Meghalt." — „Leányom!" kiált a szegény költő és összerogy. .. Ah ezt már nem lehet leirni sen­kinek; — itt toll nem elég. Itt csak látni kellett őt. — Az én szivem itt ugy elfogó­dott ... lerogytam előtte térdre, ugy sír­tunk mind a ketten... ott a szinpadon ... a­hol, — azt mondják: hazugság minden — sirtunk, zokogtunk ... igazán. Mikor ezt elmondom neki, a szemeit törülgető Benke atyus s mondá : * Azóta a fia is elhunyt. De mikor e napló íratott, még élt. Déryné itt az idősebb Lendvayt érti. ** Déryné Miskolczon irta a naplót.

Next