Vasárnapi Ujság – 1877
1877-07-29 / 30. szám - Ilyés Bálint. Vidd vidd oda szellő 466. oldal / Költemények
Hős népe keletnek ! csak bátran előre ! Vérző kebeleddel egy nép szive ver .. . Minden kicsi gyászod, e nép búja, gyásza, És ünnepe minden kis harczi siker! .. Bár elhagyatottan, nem önmagatokban Vívjátok a harczot: szivünk veletek ! S lekötve kezünk bár, hős fegyvereteknek Élén ki-kigyul a testvérszeretet! — Ha majd diadalról szálltok diadalra, Mi fűzzük az első bajnok koszorút... S mi sírjuk az első könyet, ha sugárzó Fénycsillagotok gyász felhőbe borult... S a harczi mezőnek örvénye ha tágul, körébe sodorva több-több elemet: — Kéz kézbe ölelve küzdünk mi is ottan. És győzni vagy halni, fogunk veletek! — Illyés Bálint. VA DAXUN AR UI .J ÖÄIjT. * 467 Déryné naplójából. XVII. Szini viszonyok Pesten 1811-ben. — Kulcsár József. — Kritika Benke atyusról és három szerepéről. Hallatszott, hogy Mérey ur lemond a szinház kormányzásáról, s miért, miért nem ? nem fürkésztem, de az is hallatszott, hogy a társaság majd egy kis átrándulást teszen Székes-Fejérvárra. "Csakugyan oda mentünk. De csak kevés időt töltöttünk ott, — tán hat hetet, nem emlékszem már, — csakhogy ott nekem nem tetszett. Ez volt a legelső kirándulás Pestről. Szörnyű unalmas város volt még akkor Fejérvár. Siettünk is haza egy szívvel lélekkel s ismét folytattuk az előadásokat az úgynevezett Pondellában. Hallottuk, hogy igen sok szép pénz gyűlt be már egy leendő színház építésére s hogy már a telket is megvették volna már hozzá a Hatvani utczában. Mennyire örültünk, hogy már a magyarnak is lesz színháza Pesten és nem leszünk kénytelenek a dunaparti szárazmalomban játszani. Játsztunk, játsztunk megint egy jó ideig. Egyszer egy hónap áldott elsején fölmegy Déry a főpénztárnokhoz, Kiss József urhoz a vármegye házához, — mert ott vettük föl a fizetésünket mindig, — s mondja a pénztárnok úr: — Uraim, legyenek türelemmel, nincs pénz a kasszában. Még ez nem történt soha, ez mindenik előtt váratlan eset volt. Kérdések támadtak : hogyan ? s miért . De ezt nem tudta megfejteni senki. Mindeniknek szüksége lett volna az óhajtott havi fizetésre: „nincs!" — ez volt a felelet. És eljött a tizenötödike: — alig egykét forintot kaptunk, de utána ismét pénzszünet lett. Egyszer csak mondják : Mérey úr lemondott ! Ez nagy csapás volt. Most már ismét árván maradt a társaság ügye. Játszott egy ideig a társaság a maga kezére, —• de mindeniknek benn veszett a fizetése. Nekem bennmaradt 250 forintom, Dérynek is 150, és igy a többinek is mindnek. De a sors ismét megkönyörült a társaság sorsán. Egy igen derék ember, tekintetes Kulcsár József ur karolta föl ügyét és lelkesen látva hozzá, valóban mindent elkövetett boldogulására. Hallatszott már többször, hogy a „Verschönerungs-Commission" a Rondellát nem szenvedi meg a Duna-parton, de el fogja bontatni. Az intendáns, Kulcsár István úr szinte a haját tépte mérgében, hogy már vájjon melyik szénatartóba dugjon bennünket — a széna-piaczon, hogy a németek meg ne leljenek — s szét ne romboltassák még a pajtát is a fejünk fölött. Szegény magyarok! Magyarország fővárosában a magyar színészetnek nem volt hely, hová letelepülhessen,—és pedig igazán nem azért, mintha publikuma nem lett volna megelégedve. Sőt igen is szeretett bennünket a közönség és igen-igen zokon vette a híreket, mik közbe-közbe fölmerültek, hogy talán végkép is elmegyünk Pestről. A közönség zúgott. Mert társaságunk valóban oly összetanult társasággá alakult össze, s tele szorgalommal, igyekezettel oly szervezett társasággá nőtte ki magát ez az eleinte kis társaság, hogy ha most végig megyek gondolatomban azon pályatársaim jelesebbjein, — büszkén emelem föl fejemet, hogy e jeles, értelmes és tiszta jellemű művészek gyöngéden ápoló gondjai alatt mind nagyobbra sarjadzó magyar színművészet fájának én is egy gyenge ágacskája lehettem. Mert ne tessék gondolni, hogy mivel régi-régi idők voltak azok, amikről beszélek, ne találkoztak volna művészek. Ó igen! Mostani értelmemmel is merem bizonyítani, hogy művészek, tanulmányos művészek voltak már akkor is, csakhogy nem sokan voltak bizony egy rakáson. Nálunk volt Benke, ki igen értelmes, tanult színész volt. Beszélt németül, francziául, angolul. Fordított is e nyelvek irodalmából. Később professzor lett, de ismét a színházhoz jött. Én fiatal létemre is átértettem őt s egyszer ezt mondám neki: — Kedves atyus! Ha én király volnék, hát én akkor magát elküldeném minden országba, és fölléptetném három szerepben minden nemzet nyelvén. — Ej haj, kedves húgom! Aztán ugyan melyek volnának ama szerepek, a melyekben ily nagy kitüntetésben részesítene engem királyi fölséged? „A — Hát, — mondám, — első volna: szegény költő." Második ,,Egyiptomi úí"-ban a gróf. Harmadik,,Galotti Emiliában az öreg óbester. — De már most azt is szeretném tudni, — mondá a jó atyus érdeklődve, — hogy ha már oly mély figyelemmel méltóztatott kisérni játékomat, melyik jelenés ragadta meg kis fölségedet annyira, hogy még országokra zaklatna csendes kis hazánkból ? — Jaj, azt én mindjárt el tudom mondani, édes atyus! — viszonzám. — Hát az „Egyiptomi ut"-ban, mikor a szerelemféltő jelenése van a bárónéval s el készül utazni Egyiptomba féltékeny dühében. — ,,A szegény költő"-ben pedig átalán fogva az egész szerep. Oly „sirhatnékom" volt mindig, mikor maga nevetett, azzal a sajátságos kifejezésü mosolyával, melyben ugy össze volt olvasztva a szomorú bánat az örvendetes, visszaemlékező, boldog szerelemmel. De mégis legjobban kitűnt s leginkább megragadt az a jelenés, midőn elbeszéli, hogy husz évi távolléte alatt mindennap kiment a tengerpartra várni azt a hajót, melyen kedvese jönni fog utána Indiából, hol atyai erőszak választotta el a szeretett lénytől. Majd az a kedves ott a hajón lobogtatni fogja a fejétkendőt, jeléül, hogy elszökhetett szerelmek zálogával. S mikor húsz év óta hiába várt naponta és mindig csalódva tért vissza nyomorult kis kunyhójába, hol mindig fagy, éhség várt reá, mig betegségbe esvén összerogyott, és csak a szegény gyümölcsáruló kofa könyörült meg rajta s szobájába fogadta, ápolta és ellátta mindennel, — a szegény költő pedig versek írásával kerestisovány kenyerét, jaj, tudja atyus, mikor maga ezt elbeszélve, sirt és nevetett egy lélekzettel: én szerepemből kiesve, nyakába borultam s összevissza csókoltam a szinpadon, — a publikum oly csendesen lélekzelt, hogy meg ne zavarja a hatást. — csak a sok fejér keszkenőket látta az ember a kényező szemekhez fölemelkedni. Lássa, atyus, ez aztán játék ! Megkisérlették még többen is e szerepet. Nevezetesen Lendvay, a megboldogult. * Midőn egyszer elbeszéltem neki, hogyan játsza Benke atyus e szerepet, kedvet kapott hozzá, hogy megkísérli ő is. „Meglásd, Déruskám, sikerülni fog", mondá. Épen itt Miskolczon** játszotta el. — Minden szereppel meg tudott birkózni a jeles Lendvay, — de ezt nem birta! Meg se tudta közelíteni Benkét. Azt a reszketeg, sajátságos hangot ugy eltalálni, midőn beszélt, lehetetlen volt másnak. E hang mellett, melylyel mély fájdalmát festé, — látni egyszersmind ártatlan, gyermekded mosolyát az arezon, — ah, azt nem lehetett utánozni! Csakugyan a neve is olyan jellemzetes a szegény költőnek: „Kindlein". (A darab német czíme: „Kindlein, der arme Poet.") — Vacsorát hozat a leány. Asztalhoz ülnek mind a ketten. A leány bort tölt az öreg költő poharába, — a ki mohón eszi a jó sült csirkét, — kinálja a borral. Ez föl fogja a poharát, sokáig a kezében tartja, s egy fájdalmas mély sóhajtással susogja: „Rég, rég nem ittam!" — Aztán ajkához emeli, de oly illedelmes, csendes mohósággal s fölhajtja fenékig az egész poharat. Lassanként észre venni rajta, hogy egy kis jó kedve támad a bortól, s nőttön nő a fölvidulása s mondja: „Bocsásson meg édes kisasszony — rég nem ittam — hahaha! — De hát miben lehetek a szolgálatára." — Férjhez akarok menni, — válaszol a leány — és egy szép verset akarnék iratni. Én itt idegen vagyok. Most jövök Indiából, tömérdek kinccsel — És Indiából ? — Mi a neve ? — Kindlein Mária. — Kindlein Mária ?! — rámered remegve — az a hasonlatosság, istenem! Az én Marim!... S föláll reszketve, kitárt karokkal. „Nem, nem lehet! Hát Mari?" (az anyját tudakolja.) — „Én a leánya vagyok!" — „És ő?!" „Meghalt." — „Leányom!" kiált a szegény költő és összerogy. .. Ah ezt már nem lehet leirni senkinek; — itt toll nem elég. Itt csak látni kellett őt. — Az én szivem itt ugy elfogódott ... lerogytam előtte térdre, ugy sírtunk mind a ketten... ott a szinpadon ... ahol, — azt mondják: hazugság minden — sirtunk, zokogtunk ... igazán. Mikor ezt elmondom neki, a szemeit törülgető Benke atyus s mondá : * Azóta a fia is elhunyt. De mikor e napló íratott, még élt. Déryné itt az idősebb Lendvayt érti. ** Déryné Miskolczon irta a naplót.