Vasárnapi Ujság – 1880
1880-01-11 / 2. szám - A régi mühelyben. (Visszaemlékezés Pákh Albertre.) Porzó 27. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
28 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1. SZÁM. 1880. XXVII. évit). YAM, rom név alatt munkálkodó tagja, szintén hivatalos voltam, s ettem is háromért. Milyen s konyha! Hát csakugyan jóizü az irók zsirja, rettenetes appetitusba ettem bele magamat. Ott voltak még Greguss Ágost, Volkmann, Hajnik s néhány tehetős fővárosi polgár. A kitűnő zenészt tartozó csodálatra néztem s hallgattam az ő megzavarhatatlan némaságát. Ha kinyitotta a száját, az nem azért történt, hogy valami kijöjjön onnan, hanem hogy bemenjen. S ment is, szent Apollo te vagy a megmondhatója, hogy mennyi. Róbert bácsi, a töltött pohárra rásimitván rengeteg bajuszát, a szem elől szerényen elrejtette képességeit. De én tartozó bámulattal szemléltem és számláltam s nem értem a végét. Nem mondhatnám, hogy bölcsészeti karunknak •ez idő szerint fejes egyik dísze, kifogni hagyott volna magán a zengő némettel. S a többi is mind rövid, de sűrű hörpintésekben s annál hosszabb köszöntésekben éltették az ünneplő ünnepeket, ki maga óvatos szürcsöléssel nézte, a mit körülte az olvasottak olvasatlanul ittak. A sok tárgy közt szóvá tették azt a despectust is, melylyel az az idő szerénti fiatal irodalom viselkedett a veteránok iránt s vallotta az irodalomi Calvinismust, melyhez képest, igy szólt az uj tan, „nincs tekintély, le a pápával!" Gondolom jelen volt Gyulai Pál is, a kit ha jó Homérosz ismer, nyilván igy említ vala fel, hogy : Emberbosszantó Gyulait ne feledjem a sorból. Ő egyik rettenetes üldözője volt az «uj nemzedék» rakonczátlanságainak, a mely, kevés kivétellel, megannyi félreismert lángésznek tartotta magát. A bőségesen termelő fiatal Magyarország, mert nem igen volt a miért Gyulai és Pákh irodalmi munkáit kifigurázza, azt hánytorgatta föl nekik, hogy nem tudnak már. Gyulai minden évben egy vagy két verset nyögött ki csak, ami kétségtelenül a kimerültség jele; Pákh meg, így vágtak neki vissza : «közelebb három nagy kötetben adja ki válogatott szerkesztői mondanivalóit». Bár tette volna! Mert azokban a mondanivalókban több tudás, elmésség, itélet és ízlés volt, mint ama sziklafalak és felhőivók összes műveiben. Pákh a legfinomabb tapintattal szerkesztett. Ő is ama nemeseknek volt egyike, akik nem a néphez szállanak alá, hanem magukhoz emelik föl azt. Akárhány selejtes czikkből csinált ő kellemes olvasmányt, anélkül, hogy írt volna beléjök valamit. Csak törült, de művészettel. Ő rá is ráillik az, amit a korinthusi polgár mondott fiának, midőn a szobrászatot magyarázta neki : hogy a képfaragó vesz egy nagy darab márványt, a fölöslegest lefaragja róla s megvan a Minerva. Keservesen küzdöttem néha valamely passus meghagyása mellett. Szörnyen fájt szivemnek, hogy szép hasonlatomnak elvágja a nyakát. E pillanatban az én sebzett hiúságom nem szobrászt, de vandált látott benne, ki összezúzza az isten alakját. Pedig mikor megjelent, szégyenkezve adtam neki igazat. Az én töprengő Miklós barátom néha aggódott : nem volna-e jó, még egyszer átdolgozni egy-egy részletet. — Hagyja el, nagyon jó lesz az, ha egyszer nyomtatásban jelen meg. Amiben megint nagy igaza volt. Épen ereje javában, férfikora delelőjén érte a csapás, melyből soha ki nem gyógyult teljesen. S a mi sebeinél is erősebben marta : nemzete szabadsági harczában nem vehetett részt. S ha már rossz lábaira kelt is volna, hogy odaálljon a honvédek sorába , nem szabadulhatott haza. A Bécs melletti Kaltenleutgeben hideg vizét használta, midőn a határon át eldördült hozzája az első ágyúlövés, elharsogott hozzája a hevenyészett hadsereg harczi riadása. Kifogyva egészségből, pénzből, csak reményeiből nem : abban a kis osztrák faluban iskolamestere volt a csepűhaju, oltott lábu apró németeknek. Néha be-benézett Bécsbe s öröme telt benne, mily gyorsan épül a torlasz egyik s másik utczán. S elvánszorgott a Duna-csatornához s bizony belehullajtott a Buda, Mohács, Nándornál elfolyóba egy-egy nehéz könycseppet s rábízta egy fodros hullámra, vigye meg a fogoly köszöntését azoknak, akiknek talán vére festi most a Dunát. Pedig bizony nem volt ábrándos legény. Mikor haza került, nem volt ugyan egészen épkézláb ember, de a jókedve, az már inkább helyre zökkent; nyilván már azért is, mert a később Gráfenbergben folytatott kúra, melyből bajának némi enyhületét hozta magával, meggyőzte őt a felől, hogy a hideg viz mindent kigyógyít. Minden szenvedő, a ki valamely tüzetes gyógymód által némi könnyebbedését tapasztalja bajának, megveti s elitéli az orvosi tudomány minden egyéb segélyforrását. Mint a Schrodtista ráteszi a hitet a fanyar vörös borra s a száraz zsemlyére; s mint a svéd testgyakorlat hive meg van győződve róla, hogy vele a tuberkulózisról is segít; s mint megesküsznek sokan az őrjöngő Bannscheidtismusra: a viz is fejébe szállt már nem egy okos embernek. Ezek közé a víztől megkótyagosodott világos elmék közé tartozott Pákh is. Belül-kívül, éhomra, zsírosra, neki mindig csak a hideg víz kellett. Amennyire áldásos a vele való élés, annál károsabb, ha visszaélnek vele. S Pákh visszaélt vele , mint a kacsa, ő is majd mindig a vizben ült, mélyen lenézett minden orvost s várta napról napra, hogy majd csak megszabadul sebeitől. S ha került egy jó napra, mikor nem sajgott lába (ami inkább a kedvező időjárásnak volt eredménye, mint az ő kifogyhatatlan vizének) megint építgette az ő boldog légvárait (lekvároknak csúfolta maga) s még olyasmin is járt az esze, hogy meg is tudna még házasodni. Egy idő óta legalább igen szép leveleket irogat hozzá egy derék, művelt özvegyasszony az alföld egyik nagy városából ; hogy ha megválnék szeretett magányától, azt csak az olyan jeles és szeretetreméltó férfiú kedvéért tudná megtenni, mint amilyen Pákh. Kéri is az arczképét. Pákh viszonzás fejében meg is küldötte a magáét. Egyszer aztán nagynevetve mutat egy női arczképet. Bizony nem volt valami szép. «Ez ő !» mondá. «Hanem az ábrándos honleány sem ir ám azóta levelet, hogy megkapta tőlem — L g (akkor országos képviselő) fotográfiáját!» De azért erősek voltak benne a családi hajlandóságok s meg-megállt az utczán, ha valamely pozsgás gyereket vittek el mellette s nyájasan nézett utána. Egyszer, hogy a fiatal Pesttől zsibongó József térig csaltam el, egy köpczös kis legényre rámutatva, sajátságos mosolygással mondá: «Ez is olyan nagyfejű, mint az enyém!» Meglepetve néztem rá. Nem mondott annál egyebet s azóta szó sem volt róla többé. Büszke volt a nagy koponyájára. Már úgy a maga tréfás módja szerint. Kedves elégtételére szolgált, hogy az ő kalapja nekem — a kinek akkora a kobakja, hogy mondva kell csináltatnom kalapot — az övé még be is volt. «Látná csak az én doktor öcsém fejét!» mondá vigan. «Az akkora mint egy vármegye!» Sokat bohóskodott azzal az ön doktor öccsével» (tábori sebész—magyarán «felcser» volt), akivel mindig nagy medikai problémákat fejtegettetett magának, a min ő igen jól mulatott. A gúny mindig ott leselkedett nagy bajusza alatt; az a gúny, melylyel magát sem kimélte, s a mely nem fájt senkinek. A hires «szamár-klub», melyet alapított sok szellemes embernek képezte becsvágyát. S a tudós- vagy Kisfaludy-társasági tagságért nem fáradnak jobban, mint a hogyan fáradtak számosan, hogy ebbe a kurta akadémiába bele jussanak. Magam is csak neofita maradtam mindvégig s a «rúgott csacsi »-foknál följebb nem vihettem. Ez időben már a Hatvani-utcza sarokházában lakott, abban, a melynek első emeleti magasán egy barna elefánt nézett le az alatta nyüzsgő népségre. — Kár, hogy hasznát nem veszik ennek a szépen kiesztergályozott elefántnak, mondá egy vidéki látogatója, ki erről az elefántról igazodott el a Pákh lakására. — Már hogy ne vennék ? válaszolta komolyan. Én ki is árendáltam. Annak az elefántnak a hátán szívom el minden reggel az első szivaromat. Ebben is csak a maga testi tehetetlenségét gúnyolá, ez a furcsa beszéd is csak azt bizonyította, mennyire szeretett volna ő tenni, dolgozni erősen. Egyszer, midőn még a jó kis Cseresnyés, a hírneves sakkozó, volt az ő dolgozótársa, a mai Franklin-épület kapuja alatt balra nyíló szerkesztői szobácska rövid kanapéján elnyúlva, beszéltem el neki az Offenbach legújabb operettéjének, a „deux aveugles", «a két világtalan» mulatságos jeleneteit, melyeket előtte való nap láttam egy franczia társaság előadásában a Karl-színház deszkáin. Nagyokat nevetett, ami nála nem is volt olyan ritka dolog. Aztán a magas másodszerkesztője lábaira mutatva (Cs. is biczegett) kesernyés mosolylyal mondá, hogy ha Offenbach őket látná, mindjárt megírná ezt a mulatságos operettet hogy „les deux boiteux «a két sánta»; csakhogy ez igaz volna, mig az a két vak látott. Az ő orvosa, ápolója s szobalánya az öreg Ignácz volt, egy huszárviselt vén katona, a ki ugy tudta emelgetni az ő jó urát, mint dajka a gyermekét. Ő locsolgatta, fürösztötte szeretett gazdáját; ő evezett hónaljig a sok vizben, a ki olyan elkeseredett ellensége volt a viznek. Föl is borozta magát, hogy ki ne fogjon rajta az ellenség, már korán reggel, s késő este még folyton védekezett az ellenség ellen — amiért Pákhtól kapott is egyszer vitézi medáliát a képére. De azért bottal sem űzhette volna el magától. A halál azt a csúfot tette rajta, hogy borissza Ignáczot vizi-betegségben vitte el magával. Igy beszélte azt el nekünk egy téli este a Kammon-kávéház legszélsőbb asztalkája mellett, hova minden este köréje gyülekeztünk többen. Bartalus is köztünk volt, s az este mindig úgy végződött, hogy őt kísértük haza, ki akkor az országúton, a Luby-házban lakott. De ha nem volt is ott Bartalus, mégis csak éjféltájt arra szólított föl bennünket Pákh, hogy : „ne kisérjük haza Bartalust ?" S elsétáltunk a Lubyházig s onnan az elefántig vezérelt vissza bennünket. Ha az éj csendében egyszerre víg nevetés hangzott föl az utczán, sokan tudták már, hogy „most kisérték haza Bartalust". Egy téli, hévizes nap áthült s nagy beteg lett. Viaskodott s nem akart lefeküdni. Végre a betegség mégis csak erősebb volt s Pákh az ágyba dőlt, hogy onnan soha többé föl ne keljen. Nem bocsátott magához orvost s lobos tüdejének is a hideg viztől várt gyógyulást. Bókai tanár, gyermekkori pajtása is csak a barátság révén juthatott a kórágy mellé; de már akkor későn járt minden emberi tudomány. Még csak a szeretetnek juthatott mellette tisztje. Magam akkor Prágában jártam s egy ottani lap táviratából értettem meg a nagy veszteséget, mely a