Vasárnapi Ujság – 1880
1880-11-07 / 45. szám - A photophon (2 képpel). h. p. 742. oldal / Természettudomány; ipar; kereskedelem; gazdaság és rokon
742 VASARNAPI UJJSÁG. 37. SZÁM. 1880. XXVII. ÉVFOLYAM. sas csak magas helyről tud, ahol szárnyai akadályba nem ütköznek; a földön, ha megriad, három-négy ölnyire is elugrál, csapkodva szárnyaival a földet, mig fel tudja lökni magát, de ha már a levegőbe jut, akkor nyilsebességgel száll fel a láthatlan magasba. Cserevicből, ahol szállva voltunk, vagy hatszor tettük meg élénk tüzes kis szerémi lovakon a mintegy három és félórai fáradságos hegyi utat, az Orlovác és Cserovác hegylánczokat mászva, az «Orlovo bojeste»-ig és többszörös, órákig tartó lessel végre sikerült három darabot ejtenünk: egy szép milánt, egy fiatal kőszáli sast és egy gyönyörű csuhás keselyűt. Ez utóbbi hosszú, kiterjesztett szárnyakkal, egynehány hüvelykkel meghaladta a kilencz lábat. Az «Orlovo bojesté»-n töltött napok megérdemelték az oda tett fáradságos utazást. De Szlavónia vagy legalább Cserevic egyéb vidéke nem felelt meg várakozásunknak. Őserdőt kerestünk és fiatal fákat találtunk. De igaza van a trónörökösnek, a midőn azt mondja könyvében, hogy az elhagyatottság érzetét egy vidék sem ébreszté föl úgy, mint ez erdők, mert míg más hegységekben p. o. a svájczi vagy jurai alpeseken bármily vadregényes legyen is a kép, emberi nyomokat lát mégis mindenütt a szem, egyes messze hangok zavarják a csöndet, távoli szekér, vagy a favágó hangja, nem ritkán a hegymászók jódlerjei. Itt sehol emberi nyom, itt teljes a csönd. Mindenütt benőtt talaj, agyagosabb helyen egy-egy szarvas vagy őz nyoma. A fákat régidők óta nem vágja senki, vadszőlő indája kússza össze-vissza lombos ágaikat, azokon gyéren szűrődik át a napvilág, tarkázva világítja meg itt-ott a hársfa szürke derekát s a kihűlt vén hársfa porladozó mohos oldalát. Elfeled itt az ember beszélni, a csöndet csak lovainknak a leveles földön zizegő lépkedése zavarja, — néha vijjog felettünk a keselyű. Szépen le tudná ezt irni ahhoz értő ember, de rajzolni valót édeskeveset talál a festő. Az «Orlovo bojeste»-n kivül alig láttam csak egy motivot is, a melyik megkapott volna. Ezekben szegény e vidék, daczára nagy hegyeinek, vagy tán épen azért, de más jó tulajdonokban eléggé bővelkedik. Kitűnő borai, gyorslábú tüzes lovai s bogárszemü heves szép asszonyai vannak. Ezért a három jó tulajdonáért megbocsátottam Cserevicnak a motívumokban szegénységét. De hát nekünk idehaza nincsenek-e még jobb boraink, még jobb lovaink és még szebb asszonyaink ? Csak nincs szebb a mi magyar rónánknál! ! Feszty Árpád. A photophon. Az ember ki sem ismeri már magát a tudomány uj találmányainak czifra szavai között. Ismereteink uj szótára csak úgy hemzseg a sok photos, phonos, telos, gramma stb. szavaktól, a közönség alig szokott még hozzá a telephon és phonografh nevek igaz értelméhez, már megint egy uj alakkal van baja: a photophon-nal. Mi ez a photophon? mit jelent? mire való? ki találta föl? csak ugy ömlik egymásután a kérdés, melyre mind meg kell adnunk a feleletet. A photophon, melyet mind a szó görög jelentésére, mind pedig a megjelölendő tárgy természetére nézve akár «beszélő fény»-nek nevezhetnénk, annak a Graham Bellnek a találmánya, aki a telephont is föltalálta, melynek segítségével ma már nagy távolságról diskurálnak egymással az emberek. Ez is olyan egyszerű mint amaz, annál a villamosság változik át hanggá, ennél a fény. Mindenki tudja, talán kelleténél többet emlegetjük magunk is, hogy a hang nem egyéb mint rezgés, s hogy az egymásra szabályosan következő levegő-csapások, ha elég gyorsak, zenei hangot adnak. Egy lyukakkal átfúrt rézlemez, olyan alakú, minőnek rajzát ide mellékeljük, a legvilágosabb képet ad e tünemény felől. Ha e réz korongot gyorsan forgatjuk, s egy feléje tartott tollszáron át reá futunk, zenei hangot fogunk hallani, mely annál magasabb, mennél gyorsabban forog a korong. A levegő, melyet az oszlopon át futunk, átmehet a lyukakon, de megakad, mihelyt kissé odébb fordul a lemez, s oly helye kerül a toll alá, hol nincsen lyuk, aztán megint odébb fordulván, ismét átmehet, és így tovább. A szabályos egymásután szabályos rezgéseket hoz létre a levegőben, s megszületik a zönge. Graham Bell zenei photophonja épen ilyen szerkezetű. Van egy lámpa, mely fényt áraszt, és egy görbe tükör, vagy üveglencse, mely egy pontba tereli össze egész fényét. Ezen az összpontosítási helyen van egy korong, hasonló a fentebbihez. Ha forgatjuk , hol átmehet rajta a fény, hol nem. Mögötte egy finom rezgő lemez van felállítva, melyre a korong lyukán át majd rá esik a fény, majd nem. Egy pillanatig megüti a fény sugara, aztán eltűnik, megint megüti s ismét eltűnik. A lemez enged az ütésnek, hol benyomul, hol kifeszül. Elkezd rezegni maga is, és megszületik általa a hang. Ha gyorsan forgatjuk a közben eső átlyukgatott korongot, a hang magas lesz, lassú forgatásnál alacsony. Csak a sebességet kell tehát változtatnunk, s a lámpa — vagy ha úgy tetszik egyéb fény, p. o. a napvilág — hallatja velünk szavát. Meghallgatjuk, a szó szoros értelmében Szent Dávid hegedűjét a holdvilágból. Mert ameddig a fény elér, elér a hang is, melyet támaszt. A pásztortüzek mérföldekre elhozzák nekünk danájukat, a világító tornyok ily készülékek által nemcsak bevilágítják a tenger éjszakájának homályát, hanem hangzó életet is árasztanak föléje. Midőn távol orma fölött az őrtűz kigyúl, vagy a várost hamvasztó lángok piros nyelveikkel nyaldossák az ég alját: arra kényszeríthetjük eme nyelveket, hogy énekeljenek s talán valamely szent zsolozsma hangjaiban valljanak bűnbánatot. Itt tehát a fény ad hangot, még pedig zenei hangot. Ez azonban Graham Bell találmányainak csak egyike. A másikban a fény csak közvetítő, csak az alkusz szerepét viszi. Elmondja szerte, amit valahol hallott: a legszemtelenebb pletykáló, minőt csak képzelni lehet, csakhogy nem toldja meg a titkot mit reábíztak. Ebben a másik alakjában azonban nem pusztán zenei hangot ad, hanem beszél. Amaz a zenei, — ez a beszélő photophon. Alakja nem oly egyszerű, de nem is érthetetlen. Két főrészből áll. Az egyik ott van fölállítva, ahol beszélni akarnak, a másik ott, hová küldendő a szó. A rajzon egy kis beszélő csövet láthatni balfelől, 0-val jelölve, mely fölfogja a hangokat, s egy kicsiny tükrös lemezhez vezet, melyet az ábra D-vel jelöl. Ez a D tükör meg van világítva erősen, vagy úgy, hogy a Nap süt reá, vagy úgy, hogy egy elektrikus lámpát gyujtunk meg (az ábrában ^4-nál) s annak sugarait egy tükör (B) és egy üveglencse (C) által reávetjük. Megvilágított képe egy másik a C alatti lencsére esik, E-re, mely a fénysugarakat összegyűjti s úgy vezeti tovább. Vezeti pedig a G-vel jelölt görbe tükröző felületre, mely minden reá eső sugarat egyetlen pontban gyűjt együvé s ép e pontra van helyezve egy szeléniumdarab. A szeléniumot sokáig nem nézték valami különös anyagnak, mígnem egy izlandi telegrafista Valencziában 1872-ben arra a fölfedezésre jutott, hogy mind a fény, mind az elektromosság vagyis villamosság iránt nagyon feltűnő viselkedést tanúsít. Midőn homályos, csak féligmeddig vezeti az elektromosságot, s minél világosabb, annál jobb vezető. Ha tehát az elektromosságot oly huzalon vezetjük át, mely a szeléniumot érinti útjában, akkor ezt az elektromosságot tehetjük nagyobbá is, kisebbé is, a szerint amint a szeléniumot megvilágítjuk vagy elhomályosítjuk. Ez történik a Bell-féle készüléknél is, hol a villamos battéria L K huzalai JET-nál érintik a szeléniumot, s így mennek M N közönséges telephonok felé tovább. Figyeljük csak meg mi történik, ha valaki a készülék 0 csövébe beszél. Legelőször is rezgésbe jön a megvilágított D tükör, kidomborodik és behorpad, lassan vagy gyors egymásutánban, a minő éen a beszéd. Mikor behorpad, a róla szétáradó fény kevesebb, mikor kidomborodik, akkor több. Előbbi esetben tehát az E lencsére is kevesebb esik, s így magára a szeléniumra is, utóbbi esetben pedig több. Amint a D lemez rezeg, az F szelénium majd jobban meg van világítva, majd rosszabbul. Tehát majd több elektromosság jut rajta keresztül a telephonokba, majd kevesebb. Tudjuk azonban, hogy a telephon főalkotó részét egy puha vasdarab képezi, melyet az elektromosság mágnessé változtat, s ennek következtében egy kicsiny ruganyos lemezt magához húz. Amint az elektromosság nagyobbodik, nagyobb erővel vonja a lemezt, kisebb elektromosságnál visszaereszti. A mint tehát D-nél a lemezke rezegni kezd, rezgésbe jő a telephoné is, még pedig ép oly rezgéseket végez, mint amaz. Ha az gyorsan, ez is úgy rezeg, ha az lassan, ez is lassan. De a telephon lemezének rezgése — mint minden rezgés— hangot ad, még pedig épen olyant, minő a D lemezt hozta rezgésbe. A telephonon tehát ugyanazt fogjuk hallani, mit a föladási helyen belé beszélnek. Azt fogják most már mondani, hogy e között a készülék és a közönséges telephon között lényegére nézve nincsen különbség. Ott is egyik helyen belé beszélnek, a másikon hallik. Pedig a különbség igen nagy. A telephonnál drót-összeköttetésre van szükség, itt nincs. Ott az elektromosság viszi át a szót, itt a fény, amaz oszlopokra feszitett,vagy földbe lerakott Feladó állomás. A elektromos lámpa. B tükör, mely ennek fényét C lencsére veti. D tükröző ezüst lap, mely rezgésbe jön ha O-nál beszélnek. E lencse, mely felfogja a D felől jövő sugarakat. — Érkező állomás. G felfogó görbe tükör, mely az E felől jövő sugarakat gyúpontjában gyűjti együvé. F szelénium darab a G tükör gyúpontjában. K L elektromos battéria, melynek huzala a szeléniumon keresztül vezet ill N telephon párhoz. Lyukakkal átfúrt rézlemez. Photophon.