Vasárnapi Ujság – 1883
1883-01-14 / 2. szám - Petőfi és Jókai Kecskeméten. Böszörményi Mihály 23. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
2. SZÁM. 1883. XXX. ÉVFOLYAM. Nagyon óvatosan lépkedek... De a könnyű lépések, mint előbb, sarkamban vannak, egyre közelebb, közelebb ... És előttem ismét sötétlik a sir. Újra más irányt választok . . . Ismét az a könnyű csoszogás hallik hátul, és a fenyegető üreg van elől. És vergődtem bármerre is, mint az üldött vad: ismét az, meg az ! — Várj csak! — gondolom magamban. — Majd rászedlek én ! Nem megyek egy tapodtat sem — és leültem a földre. Az én öregem pedig ott áll a hátam mögött, két lépésre tőlem. Én ugyan nem hallom, de érzem, hogy itt van. Egyszer csak azt látom, hogy az üreg, amely ott feketéllett a távolban , felém úszik, kúszik! Teremtő szent Isten ! Hátra nézek... Az öreg egyenesen reám néz — és fogatlan szája nevetésre görbül... — Csak nem menekszel meg! II. Az eb. Ketten vagyunk a szobában: a kutyám, meg én ... Kinn pedig szörnyű vihar bömböl. Előttem ül az eb és egyenesen a szemembe néz. És én szintén a szemébe nézek. Bizonyosan valamit akar nekem mondani. De hát ő néma, nem bírja a szó hatalmát, nem érti meg önmagát sem... és én mégis értem őt. Jól tudom, hogy e pillanatban benne is, bennem is ugyanegy érzés honol, az t. i., hogy köztünk semmi különbség sincs. Mi azonosak vagyunk; mindkettőnkben ugyanazon lobogó tüzecske ég és fénylik. Jő a halál s meglebbenti hideg, széles szárnyát ... És itt a végóra ! Ki fogja aztán eldönteni, hogy melyikünkben minő tűz pislogott? Oh nem ! nem az állat s az ember cserélnek itt tekintetet... Ugyanazon szemnek két párja van egy a másra irányozva. És mindegyik szempárban, az állatéban és az emberében egyazon élet simul félénken a másikhoz. VASÁRNAPI ÚJSÁG: egészen fiatalon, de multak az évek — s én elfeledtem igéretét, fenyegetését. Egy izben éjjel ott fetrengtem az ágyon és nem birtam lehunyni szemeimet. Szobám nem volt se sötét, se világos; bámulni kezdtem a szürke félhomályba. Egyszer csak ugy tetszek nekem, hogy a két ablak közt áll a versenytársam és lassan, szomorúan bólintgat a fejével. Meg sem ijedtem — el sem csodálkoztam... hanem kissé fölemelkedtem és könyökömre támaszkodva, még jobban kezdtem nézni a váratlanul megjelent alakot. Az csak bólingatott továbbra is.— Nos hát? — mondám végre. — Diadalt ülsz-e, avagy szánakozol rajtam ? — Mi legyen ez : figyelmeztetés, avagy szemrehányás ? Vagy tán értésemre akarod adni, hogy nem volt igazad, vagy hogy egyikünk sem közelité meg a valót? Mit tapasztalsz ott? A pokol kínjait, avagy a mennyország boldogságát éldeled-e? Szólj hát legalább egy igét! Versenytársam csak nem szólott és mint előbb is, egyre bólintgatott fájdalmasan és engedelmesen a fejével. Én elnevettem magamat... ő eltűnt. 23. III. Életszabály. — Ha sikerrel akar borsot törni ellenfelének az orra alá, sőt ártani is neki, akkor — így beszélte azt nekem egy világlátott ember •— vádolja őt épen azon fogyatkozással vagy vétekkel, amelyet önmagában érez. — Szidalmazza... és gyalázza őt! Ebből először is az a haszon háramlik önre, hogy mások azt fogják hinni, hogy ön e vétek nélkül szűkölködik. Másodszor pedig a szidalmazása őszinte lehet . . . Hiszen ön lelkének tapasztalataival élhet. Például ha ön renegát — vádolja ellenét azzal, hogy nincs meggyőződése ! Ha pedig tányérnyaló ön — fogja rá, hogy ő a majmoló . . . majmolója a czivilizácziónak, Európának, a szoczializmusnak! — Hát mondhatni-e azt is : majma a nemmajmolásnak?—jegyzem meg erre. — Bátran mondhatja ezt is, — biztatott a világlátott ember. IV. A versenytárs. Volt nekem egy pajtásom, ki egyúttal versenytársam is volt. Nem versenyeztünk mi foglalkozásunk, hivatalunk avagy szerelmünk miatt, hanem mert nem egyeztek meg nézeteink semmiben se, és valahányszor összekerültünk — mindannyiszor vége-hossza nem volt a vitának. Vitatkoztunk mi mindenen: a művészeten, a valláson, a tudományon, a földi és sirontáli, de kivált a süontúli életen. Hivő, lelkesülő férfiú volt. Egyszer így szólott hozzám: «Te nevetsz mindenen. Ha megelőzlek a halálban, eljövök hozzád a túlvilágról .. . Meglátjuk, fogsz-e nevetni akkor is.» S ő csakugyan előbb halt meg, mint én. V. A világ vége. Álom. Úgy tetszik nekem, hogy Oroszországban vagyok, valami rengetegben, egyszerű falusi házban. A szoba tágas, alacsony, három ablakú, falai fehérre vannak meszelve; bútor nincs benne. A ház előtt csupasz rónaság terül el; fokozatosan ereszkedve tűn el a messzeségbe; szürke, egyszinűég függ fölötte, akár valami lepedő. Nem vagyok egyedül, velem együtt tíz ember van a szobában. Csupa közönséges emberek, egyszerűen öltözve , hosszában, keresztben mérik végig a szobát, de szótlanul, mintha lopva tennék. Kerülik egymást, s mégis egyre váltogatják félénk tekintetüket. Egyik sem tudja, hogyan került e szobába, és miféle emberek közt van. Minden arcz nyugtalanságot, levertséget árul el . . . Koronként oda-odalépnek az ablakhoz és figyelmesen néznek ki, mintha lesnének valamit. Aztán újra kezdik a szobát keresztül-kasul járni. Kis fiú is forog miközöttünk, koronként fel-felhangzik sivitó szava: «Apám, én félek!» — Magamnak is szorongást okoz e sivitás, magam is félni kezdek .... hogy mitől ? azt nem tudom. Csak annyit érzek, hogy nagy, nagyon nagy veszedelem fenyeget. A fiú pedig újra meg újra sivít. Ah, ha innét menekülni lehetne ! Mily fullasztó itt a levegő ! Mily nehézkes, kínzó a lélekzés! . . . De menekülni nem lehet. Olyan az égbolt, mint a halott ruhája. Széle sincsen. Meghalt talán a levegő is, vagy mi a kő ? Egyszerre csak a fiú odafut az ablakhoz és elkiáltja magát ugyanazon panaszos hangon: «Nézzék, nézzék! beszakadt a föld!» «Hogyan ? beszakadt!» — Való igaz : az előtt síkság volt a ház előtt, most pediglen rémitőn magas hegy ormán áll a házikó ! — A tetőpont lezuhant a mélységbe, a háztól pedig szinte függélyes meredekség viszen a feneketlenségbe. Mindnyájan az ablakhoz tódulunk .... A rémülés jéggé fagyasztja szivünket. «Itt van . . . már itt van !» suttogja szomszédom. És valóban a messzi földkérgen valami zúgni, emelkedni, majd apadni kezd. «Ez tenger!»— gondoltuk egyszerre mindannyian. — «Elborit azonnal. De hogyan nőhet és emelkedhetik a magasba, erre a meredek helyre?» És mégis nő, borzasztóan nő. Nem egyes hullámok kavarognak többé. Csodás, tömör hullám öleli át az egész mennyboltot. Repül, felénk repül! Dermesztő szélen nyargal, különös sötétséggel kavarog. Megrendült a környezet , s ott e repülő óriásban ropogás, dörgés, ezer torok harsogása hallik Hah ! Mily bődülés és jajgatás ! Nyilván a föld bömböl ijedtében... Vége már! Vége mindennek! A fiúcska még egyet sipitott... Társaimba akartam kapaszkodni — de már mindannyian agyon vagyunk nyomva,eltemetve, megfullasztva, elragadva attól a ténta-feketeségű, jeges, morajló hullámtól! Sötétség... örök sötétség! Alig birva lélekzetet venni ébredtem föl. VI. , Párbeszéd. «Emberi láb nem tapodta meg Jungfrau és Finsteraarhorn koronáját.» Csupa alpesi csúcs... Egész lánczolata a meredek hegy-ereszeknek.. A hegységek valódi szivetája ez! A hegyek fölött halovány-zöldes, fényes, néma mennybolt. Erős, csipős a dér, s kemény czikrázó a hó; alól a jégtől boritott, durva kő rögök ásítanak. Két kőrakás, mindkettő óriás, emelkedik a mennybolt két felén: a Jungfrau és a Finsteraarhorn És igy szól a Jungfrau szomszédjához:— Mi újságot tudsz ? Te többet láthatsz. Monddsza, mi hív ott alant? Elüljenek pár ezredek : ez csak egy perez. És dörgi válaszát a Finsteraarhorn : Sötét felhők takarják a földet... Várj kissé ! Eltün aj ezer év : csak egy perez az egész. — És most? — kérdi a Jungfrau. Most már látok ; ott alant minden a régi: csupa tarkaság, picziség. Kékelnek a vizek, feketéinek az erdők, szürkülnek az unatkozó kövek. Körülök még mindig lebzselnek a bogárkák, tudod, azok a kétlábúak, akik még be nem rondíthattak se téged, se engem. — Az emberek? — Igen, az emberek. Ismét ezer év telik el, csak egy percz ez. •— Hát most mi hir van ? — kérdi a Jungfrau. — Mintha kevesebb bogárkát látnék,— dörgi a Finsteraarhorn — világosabb most alant; összébb szorultak a vizek , meggyérültek az erdők. Eltűnt az ezer év, megint egy perez. — Mit látszott? — tudakolja a Jungfrau.— Körültünk, közelünkben mintha tisztább volna, de ott a távoli zónákon még foltot látok, még ott mozog valami. — És most ? — kérdé a Jungfrau egy évezred, azaz egy perez multán. — Most jól van minden, — felesé a Finsteraarhorn : — csin uralkodik, fehérség honol mindenütt, bármerre nézzen is a szem . . . . Mindenfelé a mi havunk, fehér havunk, jegünk terjedez. Kihűlt immár minden. Most van jó világ, trónol a csönd. — Helyesen van. — válaszol a Jungfrau. — De mégis, sokat csevegtünk öreg; aludjunk egyet. — Aludjunk. Alszanak az óriás hegyek; alszik a zöld, fényes égbolt is az örökre elnémult föld fölött. PETŐFI ÉS JÓKAI KECSKEMÉTEN. 1842-ben történt a kecskeméti kollégium kis portája előtt. Egyedül voltam szem- és fültanuja, sőt esetleg közvetítője az ölelkezésnek. De, hogy lehettem én szem-fültanú ? Magyarázat kell hozzá. Nem akarva is kénytelen vagyok magamról beszélni. Én akkor theologus és kálvinistásan azon idő szerint jurátus deák, s mint ilyen már harmadik évben az első elemi (akkor nemzeti) osztály tanítója voltam. Jól esik visszaemlékeznem arra az időre, nem csak azért, mert akkor, mint 24 éves ifjú, rózsás színben láttam a világot, hanem különösen azért, mivel máris jó hosszúra nyúlt életemben akkor az egyszer ur voltam. Negyven évvel előbb már éltem azzal a jó szokással, hogy leczkeóra közben kieresztettem az apróságot friss levegőre , mozgásra; ilyenkor magam is kiállottam a tanterem ajtajához három méternyire levő kis porta küszöbére, hogy azalatt a 120—130 kis muzsafi tantermét friss levegővel lehessen ellátni. A kollégium udvarán meg egy csoport deák sütkérezett a senioralis szoba ablakánál, várakozván a leczkeóra kezdetét jelző csengettyű hangjára. Jószün nevet kéreznek egy játszi ke-