Vasárnapi Ujság – 1885
1885-02-22 / 8. szám - A trónörökös Gömörben. K. Imre Lajos 130. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - Jókai 60-ik születésnapja 130. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
11. SZÁM. 1885. XXXII. ÉVFOLYAM. A TRÓNÖRÖKÖS GÖMÖRBEN. Maholnap alig lesz Magyarországnak olyan vidéke, melyet Rudolf trónörökös közvetlen tapasztalásból ne ismerne. Legutóbb Koburg Fülöp herczeg, a trónörökös sógora, hivta meg Murány vidékére Magyarország jövendőbeli uralkodóját medvevadászatra. A Koburg-családnak e vidéken huszonhárom négyszögmérföldet elfoglaló nagy birtoka van, ahol végnélküli őserdőkben a vadaknak se szeri, se száma. Van ott nyul, őz, szarvas, vaddisznó, medve, még hiúz is akad; van sok nyirfajd, sőt elég gyakran siketfajdra is talál a fáradalmat győző vadász. Gyönyörű helyen, Pohorellán építtetett is Koburg herczeg egy oly vadászkastélyt, mely ritkítja párját. Itt fogadta Fülöp herczeg fenséges vendégét. Az ut Poprádtól Pohorelláig, melyet a vadászok könnyű kis szánkákon tettek meg, a természeti szépségekben oly gazdag felvidéken páratlan. Nem mintha itt emelkednének a fel-is vidék legmagasabb bérczei, hanem a hegységnek örökösen változó alakzata sehol se ad oly, a figyelmet szüntelenül felkeltő képet, mint itt. Máramarost kivéve a hegyek sehol sincsenek oly sűrűen erdőkkel borítva, mint itt. Az út folyton hegytetőről a völgybe fel- és lekanyarog s valóban, ha a veszélyes utazás hozzátartozik a regényes úthoz, úgy a trónörökös ez útjáról elmondhatni, hogy az regényes volt. Ahogy a trónörökös és kísérete a vernák rengetegen átjutott volt, nagy hózivatar keletkezett, mely ugyan fátyolt vont a Magas-Tátra csúcsai elé, de annál elevenebbé tette magát az utazást. Néhol a vihar által összefutt kótorlások szinte felismerhetlenné tették az utat, mely hegyszakadékok által volt körülvéve. Némelykor mintha megfagyott gőz borította volna el a láthatárt, se előre, se hátra, se oldalt nem volt kilátás. Majd egy-egy erősebb keleti szél szétüzte a sürü ködöt és a nap szikrázó fényt adott a bérezek hórétegének. Pompás ellentétet képezett e tündöklő fehérséggel az ujmassai völgy sötét-zöld fenyvese, hátterében a Király-hegygyel. Verescsagin ecsetjére volt méltó e téli tájkép. A trónörökös, mint a természeti szépségek nagy kedvelője, annyira gyönyörködött e Svájczra emlékeztető látványon, hogy a midőn Gömöry vasgyár-igazgató üdvözölte a királyfit, egy rangba helyezte e gyönyört azzal, amelyet a vadászattól remél. S ez, tekintve a trónörökös szenvedélyes vadász voltát, nem üres szó. A királyfi ezúttal a medvevadászat egy újabb nemét ismerte meg. Ez alkalommal nem az eledele után, vagy az étkezésétől kényelmesen gondtalanul visszacammogó medvére várt a fenséges vadász lövésre kész csöve, hanem a téli álmából felriasztott dühös állatra. Ez is nagyban fokozta e téli vadászat ingerét. Az eredmény ismeretes. Az elejtett hímmedve, noha a téli álom végén már lesoványodott, mégis a legpompásabb ama példányok között, melyeket eddig Rudolf trónörökös leterített. Az eredmény felett való örömét a királyfi önkénytelenül azzal is kimutatta, hogy midőn az elejtett medvével együtt a vadásztársaság Murám felé haladt, minden megállóhelynél elhagyta szánját és újra meg újra megtekintette bozontos zsákmányát. * Koburg herczeg uradalmának gazdagságát vadakban bizonyítja a következő eset. Podhradszky erdőmester, e kitűnő vadász, ki a trónörökös mellé volt rendelve, nagy kegyben áll a herczegnél, mert egy ízben apjának, az öreg Koburg herczegnek életét mentette meg. Vadkanra volt vadászat és az öreg herczeg vadászállását elhagyva, beljebb hatolt a sűrűségbe. Egyszerre csak egy vén vadkan csörtet elő nyugvóhelyéről s egyenest neki megy az alig tiz-tizenkét lépésnyire a bozóton át magának utat törő öreg herczegnek, kinek még elég ideje volt elsütni fegyverét, de a hirtelenségben a lövés nem talált, a vadkannak csak hasát sértette a golyó. Az ez által még dühösebbé vált állat márközvetlenül a herczeg elé ért, amikor az elősiető erdőmester egyetlen mesteri lövése leterítette az állatot. Azóta évek multak el. Egy izben az erdőmester barangolása közben egy medvével találkozott, és lelőtte. Fülébe jutott ez a herczegnek, ki ezért roppant haragra gyúlt, mert ki van adva a rendelet, hogy a herczegi uradalomban medvére lőni tilos; ha az valahol kárt tesz, az uradalom készséggel megtéríti. Ki volt mondva az ítélet az ily merénylőre — a csúfos elbocsáttatás, csak az, hogy érdemei tekintetbe vétettek, tudta a herczeg haragját annyira lelohasztani, hogy a büntetést odamérsékelte, miszerint az erdésznek egy fél esztendeig nem volt szabad fegyverhez nyúlnia. Nem kis büntetés ez olyanra nézve, aki még koporsójában is fegyverrel kezében óhajtja az örök álmot átaludni. Már az őz, nyul, szarvas nem részesül ily szigorú védelemben. A berczegi család maga csupán a vaddisznók és medvék vadászatát űzi. * Murány vára és vidéke ! — e névhez a magyar lovagkor legregényesebb eseményei fűződnek, amelyeket Arany, Petőfi, Tompa, Jókai költészete örök időre megénekelt. A hatalmas sziklahasadékon álló rom fölkeltette a királyfi figyelmét, s ha a fris hóesés el nem zárta volna a felvezető utat, talán megtekintette volna azt közelebbről is. A többi között a rombadülő falakból kivett ama két emlékkő is látható még, amellyel Wesselényi megjelölte a helyet, ahol a falon felmászott szerelme tárgyához, Széchy Máriához. 1848-ban a vár aljában verte szét Hurbán hadát a gömöri nemzetőrség. De azért pánszlávok még ma is vannak s a szomszéd Tiszalczon van főfészkök. A trónörökös által bejárt gömöri vidéknek sajátos jelleget kölcsönöznek a nagy számú magas kemenczék, a hol a vasérczet olvasztják. Nappal is szembeötlők az iparnak e csonka piramisai, de különösen éjjel, mikor megannyi kráterekké válnak. Vérvörös láng csap föl szüntelen torkaikból, fényes csikót vetve a környék hófedte bérczeire. Soha ki nem alvó világító tornyok ezek. Mikor a láng magasabbra csap az éj sötétjében, jó messziről is kivehetők a kemencze felső nyílásánál sürgölődő alakok, a tüzes torkú moloch táplálói. Tiszolczon szintén van két ily hatalmas kemencze, de mi ez a szomszéd Nyustra mellett fekvő likéri két uj kolosszushoz képest, a melyek egyikét nemrégiben «gyulasztották lángra». A külföldön se igen akad ezeknél hatalmasabb példány. A maga nemében unikummá a likéri vasgyárat azonban nem e roppant érczolvasztói teszik, hanem sodronypályája, amelyhez képest a budapesti gőzsikló gyermekjáték csupán. Csak elképzelni is nehéz, hogy hegyen-völgyön át, szédítő magasságban vonuljon a levegőben lógva egy pálya, melyen szüntelen megy, jön megannyi kis kocsi, tele nyers érczczel. A likéri magas kemenczéktől ugyanis három óra járásnyira kelet felé fekszik a hires «vashegy». A gyár és a hegy között három, az ezer láb magasságot meghaladó hegy fekszik körbe és állja útját a közlekedésnek. E három hegyet, e három mély völgyet hidalja át a sodronypálya, amelyet jelentékenyebb távolságokra hatalmas faalkotmány támogat. A pálya nem halad vízszintes irányban, hozzásimul a hegyoldalakhoz, mégis sok helyt, nevezetesen a mély völgyek fölött, e faalkotványok magassága túlhaladja a kétszáz métert. Az ezeken nyugvó, illetőleg folytonosan körutat tevő erős sodronykötelekre akasztják be a nyersanyagot szállító kis kocsikat, tíz-tíz méter távolságban egyet-egyet, amelyek szépen eljutnak a magas kemencze torkáig, a hol két munkás egy lóditásra a vasérczet beönti a kemenczébe s üresen ereszti odább, a sodronypálya másik oldalán, a bánya felé. A tekhnikai haladás e legújabb remekműve nagyon meglepte a trónörököst, ki kocsija ablakát lebocsátva nézegette a libegő vasutat feje fölött. K. IMRE LAJOS: JÓKAI HATVANADIK SZÜLETÉSNAPJA. A koszorús író e hó 19-ikén töltötte be hatvanadik évét. Egy emberéletben nagy kor, Jókainál pedig igazán szép kor, melyben magasra emelte a magyar irodalmat, mely hervadhatatlan koszorúkat oly dúsan termett halántékára. Szelleme ifjúsága, költészete ragyogása mellett érte meg e kort, körülvéve meleg szeretettel egész nemzetétől. Készültek ovácziókra, de a költő nem akarta, hogy zajosan ünnepeljék. Az ifjúság fáklyásmenetben akart tisztelegni. A költő azonban azt kérte tőlük: «Ne hozzatok nekem fáklyákat, hanem hozzátok, ha köszönteni jöttök, a szigetekben égő lángot. Én ennek a lángnak a fényénél ragyogóbbnak fogom látni a haza jövőjét, mely ti rátok van bizva, mely láng se kormot, se füstöt nem hagy maga után.» Családi körben kívánta megülni e napot. Mindazonáltal számosan fölkeresték a szívből jött üdvözletekkel s köszöntő táviratok is érkeztek. Mindenekelőtt megemlítjük, hogy Jókai Mór hatvanadik születésnapja alkalmából Riudolf trónörökös főherczeg a következő, február 18-tól. Bécsből kelt sajátkezű levelet intézte az ünnepelt íróhoz : Kedves Jókai! Születése hatvanadik évfordulója alkalmából sietek önnek nem és magam nevében legbensőbb üdvkivánatainkat nyilvánítani. Tartsa meg önt a gondviselés még hosszú évek során teljes erőben egészségben és drága hazánk irodalmának és szellemi érdekeinek. Tartsa meg nekem és közösen kezdeményezett nagy vállalatunk hasznára is. Egész szivemből kívánom, hogy sok irányu hazafias tevékenységének üdvét élvezhesse és örömteljes boldog napokat éljen. Weilen által értesültem magyarországi munkatársaink buzgó és eredménydús működéséről. Néhány nap múlva dél felé utazom, s remélem, hogy visszaérkezésemkor magyar irodalmi társaink és művészeink számos művét és rajzait fogom itt találni, átolvasás és megtekintés végett. Szerencsekívánataim ismétlése mellett legszívélyesebb üdvözlettel vagyok Önnek hű munkatársa Pindolf s. k. Szintén e hó 18-án kelt József főherczeg üdvözlő távirata Fiuméból, mely így szól: «Hazánk tengerparti pálmakoszoruzta végpontjából családommal együtt legbensőbb, legőszintébb üdvkivánatainkat küldjük a holnapi ünnepre; ismétlődjék az még igen sokszor. József főherczeg.» Február 19-én Jókai lakásán egymásután érték a tisztelgő küldöttségek s üdvkivánataikkal megjelenő jóbarátok és ismerősök. A tisztelgő testületek közt első volt e hó 19-én a Petőfi-társaság nyolcz tagú küldöttsége. Komócsy József, a társulat alelnöke tolmácsolta szép beszédben a társulat érzelmeit. Komócsy kiemelte, hogy az a koszom, melyet Jókai lángesze jutalmául visel, nagyon nagy az ő fejére, egész nemzetének jut abból. Jókai meghatottan válaszolt s hangsúlyozta, hogy Petőfi mintegy két részre osztotta örökét : szellemi részét a Petőfi-társaságra hagyta, napjait pedig, amiket élnie kellett volna, az ő vállaira gördítette. «Viseljétek ti a magatokét úgy, mint ahogy én viselem a magamét. Becsüljétek meg az örökséget, amit Petőfi rátok hagyott és tegyétek naggyá, virágzóvá a hazát, a hazai irodalmat. Isten áldjon meg benneteket!» — Kezet fogott a küldöttség tagjaival és megcsókolta őket egyenkint. •— Ezután a társulat egyik tagja, Tolnay Lajos is üdvözölte: «Te azok közt foglalsz helyet, akik örökké élnek, nemcsak lángeszüknél fogva, hanem lángszeretetüknél fogva is, mellyel átkarolják és megnemesítik az embert. Ragyogj és melegíts még soká, soká! Légy te nekünk az a nap, mely nem megy le soha, soha !» Jókai megölelte a szónokot és így válaszolt: «Ha szikla volnék, még akkor sem tudnám visszhangozni azt a szép beszédet, amit hozzám intéztél. Memnon szobornak kellene lennem, hogy magamba véve, átszűrve adhassam vissza. Csak annyit mondhatok, hogy ezt a hangot hallani fogom még akkor is, mikor már semmit sem fogok hallani abból, amit földi zajnak nevezünk!» A küldöttség lelkes éljenzés közt távozott. Majd a «Nemzet« szerkesztőségének tagjai jelentek meg. Visy Imre szerkesztő volt szónokuk, üdvözölvén vezetőjüket, szivöknek azzal a hálájával, melylyel tartoznak mesterüknek, kinek köszönhetik minden jobb érzésüket, szívöknek minden tiszta dobbanását. Jókai azt válaszolta : valóban családjának tekinti a »Nemzet» szerkesztőségét, azokat a férfiakat akik régóta segítenek neki a dicsőség nektárját is nélkülözve a közélet seprőjét meginni, keserűségeit is elviselni, amikor az ő nyilvános életéből csakis a nehezében, az üldözöttben, a politikában osztozkodtak. Táviratokat küldtek: Boxberg Paula bárónő, Mária Dorottya főherczegnő udvarmesternője, továbbá: