Vasárnapi Ujság – 1885
1885-11-01 / 44. szám - Őszszel 705. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
I. SZÁM. 1885. XXXII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 705 a ki Openshaw kisasszony után kérdezősködött. De a tisztelendő ur elszunyadt egy perezre — bebocsássam-e ? — Megmondta a nevét ? — Nem, kisasszony. Bizonyosan Quickset kapitány lesz. Mabelnek nagyot dobbant a szive. Hát csak eljött mégis. S Vernon úr azt kivánta: legyen hi és kitartó. Legyen meg hát, a minek lenni kell. — Bocsásd be. S a következő pillanatban — Carew Feri állt előtte (Folyt. köv.) ŐSSZEL. Lassú eső kopog a sárguló haraszton, kékesszürke köd ül a tó vizére, mint rossz álom, mely elfojtja a lélekzetet. Az álmosság szendere nehezül a természet egész testére, mellyel pihenni száll az évszakok fáradalmai után. Itt ott kavarog még egy-egy szőllőhegyen a meggyújtott rőzsetűz füstje, de a halmok szelíd csúcsai már a szürke köddel ölelkeznek, a pásztorkaribák rongált sarkaiból kifordul az ajtófél s fedetlenül hagyja az elárvult tűzhelyet, melynek hideg hamuja közt száraz kenyérhaj, szalonnabőr és csontok tanúskodnak arról, hogy itt valaha élet lakozott. Subája alatt diderg a bojtárgyerek s bús dalt dudorász a végtelen űrnek, mely eszméletlen látszik elterülni előtte. Hiába keressük gyomláló menyecskék piros fejkendője csücskét a tarcserjék mögött, remegő convolvulusok félénken húzódnak a meleg földbe vissza, olykor eldurran egy puskalövés és ezerszeresen visszhangozzák a bérezek süket dörejét. Csak a kertekben mutatkozik meg a tenyészetnek némi nyoma, az is siet kiadni magából szinét, illatát, hogy lehajtsa fejét a végső nyugalomra, melynek órája közeleg. Mintha az örökkévalóság ásitó nyújtózkodását látnók, melyben megropognak lankadt tagjai, mig meleg pihegése lassankint mind halkabbá válik s bizonyos futó kéjjel adja át magát a nemlét nyugalmának. Ősz kezdetével beáll a természetben újra ama nagy fordulat, mely egészen uj arczot kölcsönöz neki és nemcsak a növény-, hanem az állatvilágra is kihat. Egy séta az erdőben, vagy a mezőn, minden lépésnél ezt bizonyítja. Üresek a gabnaföldek s melankholikus merengésre hangolnak halálos sárgaságukkal, melyet csak itt-ott szakit meg egy-egy sötétzöld folt. Még az állat is elhagyja a letarolt területet, mely nem nyújt neki többé biztonságot az eső és szél ellen. Mély barázdákba húzza meg magát a nyúl, sövényekbe, szőlőhegyekbe, kőfalak mögé rejtőznek mások, a levél sárga, piros és feketebarna színt vált egymásután, s csípős dér lepi meg a zörgő avart. Itt hagytak a vándormadarak is, ezek a kozmopolita teremtések, kiket hiába ruháznak fel a költők lyrikus tulajdonságokkal, azért csak oly háládatlan prózai lények, hogy gyomrukban hordják hazájukat. De mit is csinálnának a természet e nagy és átalános sztrájkjával szemben, mely minden táplálkozást lehetetlenné tesz rájuk nézve ? A rovarok elbújtak téli rejtekeikbe, a magvakat lehetetlen a hótakaró alól előkapargalni, nem marad más hátra, mint hogy jobb tájak felé költözzenek. A madarak elköltözése azonban csak ránk nézve meglepő és váratlan, ők maguk rég készülődnek a hosszú útra és próbálgatják szárnyaik erejét — mondhatni öntudatosan travnírozzák magukat. Már szeptemberben közelednek egymáshoz az elkülönült fecske-csoportok, s a kis sereg egy-egy alkalmas gyakorlótert választva ki magának, ami a szabad levegőben nem nagy fáradsággal jár, ott voltig hroz kedvére. Azután egy-egy kiemelkedőbb csúcsra, tetőre telepednek, mintha számot adnának maguknak az eredményről. De mind a gyakorlatok csak előkészítői a nagy szemlének, mely a költözés előtt két-három nappal megy végbe. Ez aztán a nagy jövés menés! A levegő, a házfedelek már a kora reggeli ködben szokatlan élénkséget nyernek. Ez itt gymnasztikálva edzi magát, az ott még egy végső vadászatot tart kedvencz csemegéjére, de utoljára is mind összejönnek, sorban elhelyezik magokat a távíró-sodronyokon, a közelgő elmenetel nagy és várakozásteljes perczeinek adva át magokat. Másnap, a mint fölébredve kipillant szemünk a zúzmarás ablakon, sehol sincsenek,elmentek, nem látjuk többé napfényben csillogó fehér melleket. Sajátságos, hogy a fecskéket minden nép bizonyos öntudatos és babonás védelemben részesíti. Brehm maga csak két tartományt ismer, hol nem törődnek az irántuk tartozó vendégszeretettel. De elfeledi Felső-Olaszország némely vidékének lakóit, kik abban az eléggé nem kárhoztatható barbár kedvtelésben tetszelegnek, hogy formaszerű horoghalászatot űznek e szegény madarakra. Rejtély marad az, hogy a részben rossz repülő kisebb madarak, hogyan képesek akkora utat megtenni. Ki hinné például, hogy a fürj, mely oly nehézkesen röpül s ha néhány száz lépésre fölszedte magát, már újra lomhán összehull, egész Olaszországig birjon a tengeren átkelni ? Természetesen ekkora erőfeszítés után oly fáradtak is megérkezésükkor, hogy kézzel lehet őket fogni. Meg is teszik ezt a Középtenger sok szigetlakói, kik költözködő madarainkat s köztük a legjobb énekeseket egész rendszeresen pusztítják. Hová is lett a fürj vidám pitypalatyja? Hová a galambok mélabús turbékolása, a kakuk egyhangú kiáltása s a fecskék csicsergése ? Mind elnémultak s helyettök hollók népesítik be a fák csúcsait, a ház kürtőit, a kutgémet és a távíró-póznát. Ám az erdő vadjai bő alkalmat kínálnak a vadászfegyver elé. A fogoly még tűrhető zsákmány, itt-ott már nyúlra is eldurran a sörét s habár a szarvasra már nem ajánlatos a vadászat, de az őzbakoknak még tart az idényök. S a mellett fáczán, fajd, kacsa, vadliba mind gazdag tárgyaiul szolgálnak a sport szenvedélyének, sőt néhol a szalonkázás is több eredménnyel kecsegtet, mint tavasszal. A róka is mutatni kezdi ravasz fiziognómiáját s a vidrabőrre erősen árvereznek a szűcsök. A mint az erdő sürüje ritkásabbá válik s nem akadályozza a lövést, megkezdődnek a hajtások s éles csaholástól visszhangzik a láthatár. A délutáni árnyékok is megnyúlnak, s a napok mind rövidebbek lesznek. Megszűnt a mezei munka, a gazdaasszony siet betakarítani burgonyáját az eresz alá; puttonyban a csiger,s az ajtófél mögött sóvárgva tartja poharát, csuprát a gyermeknép a piszkos barna lé alá. Mély árkot vág az ökrös szekér a sáros uton, fütyörész a béres, a mint a járomfát faragja, s a házban előkerülnek a téli béllelt ablakok, fűrészporral kipárnázva, vékony papírszalagokkal körülcsirizelve. Künn a pitvarban erősen illatozik az egymásra hányt döblecz, répa, káposzta és hagyma; a gazda a sertésóllal vesződik, azt is téli állapotba szükség most hozni; itt is, ott is tataroz valamit, mint óvatos hadvezér az ostrom Arany János síremléke. Részlet az ujabb sírok szakaszából. tipolna. Toldy Ferencz sírboltja. ÜTŐBŐL. — HÁRY GYULA RAJZAI. Szabóky Adolf síremléke.