Vasárnapi Ujság – 1887
1887-02-13 / 7. szám - Az európai néphimnuszokról. -nd 119. oldal / Általános nép- és országisme - Stanley pokolgépje 119. oldal / Természettudomány; ipar; kereskedelem és rokon
7. SZÁM. 1887. xxxiv. ÉVFOLYAM. A végső remény füstbe ment, — a gyönge erőt legyőzte a hatalmas anyag! Részint titokban, részint a gyöngéd ellenőrzés daczára is folyvást használta a lelkében beteg fiatal, ember a gyilkoló szert, s csak akkor tudott nagyfokú izgatottságán és testi szenvedésein uralkodni, mikor morphiummal altatta el szenvedéseit. Ilyenkor határtalan boldogsággal élvezte életét, elhalmozta szeretetével aggódó nejét s boldogan játszott kis fiával. A morphium-adagok azonban naponként már oly magasságra rúgtak, hogy azoktól egy egészséges örökre elaludt volna, a beteget ez éltette. Február 3-án este jelmezbálba készültek nejével együtt: egész délután kicsapongó jó kedvvel segített neje pierrette-jelmezét díszíteni. Este azonban, hogy a mulatságban lehangoltság ne zavarja, ismét morphiumot akart bevenni, de rémült neje ebben megakadályozta. Horvát ekkor neje könyörgéseire megígérve, hogy nem fog morphiumhoz nyúlni, főfájást adott okul és sétálni indult, gyöngéden búcsúzott el mit sem sejtő nejétől, kérte, hogy bocsásson meg neki és szeresse őt. Aztán a városba indulva, a váczi utczában hosszabban sétálgatott, magában úgylátszik tusakodva, hogy ottlakó legbensőbb barátját ne látogassa-e meg, kiverni saját fejéből a borús gondolatokat. Majd végelhatározással «Vadászkürt» szállodába ment, ott szobát vett s a megvacsorálva, nyugodtan lefeküdt. Reggel halva találták, mellette két üres üveget, melynek összes morphium-tartalmát bevette. A halál a bonczolás szerint febr. 4-én hajnalban állhatott be, hatodik évfordulóján első esküvőjének. A gyászoló család felé a főváros s a vidék némely részének őszinte részvéte fordult. Két év óta volt az elhunyt Körmöcz bányaváros hivatalnoka, mint Stubnya fürdő orvosa, s mint ilyen általánosan tisztelt és szeretett egyén. Finom modora, szeretetreméltósága, szerénysége és valódi tudományossága csakis barátokat szerzett neki, kik mélyen sújtott fiatal özvegyével, kis árvájával s többi rokonaival együtt örök bánattal áldoznak emlékének. KACZIÁNY GÉZA: STANLEY POKOLGÉPJE. A gyilkoló fegyverekben századunk feltalálói gyorsan hezitálják fel egymást. A vontcsövű puskák s más, a közelmúltban oly nagy szerepet játszott fegyverek ma már teljesen elavultaknak tarthatók. A milliók, melyek e nagy versenyzés folytán Európa békés polgárainak zsebéből kiömlenek s még inkább azok a milliók, kik e találmányok véres áldozatai lehetnek, borzongással és megdöbbenéssel töltenek el mindenkit, a földrészünket máris lenyűgző militarizmus terjedését látva benne. Sok öldöklő szerszám használását a háborúban a nemzetközi megállapodások is eltiltják. De miként a robbantó szereket nagyobb tekhnikai munkáknál szélére használják, a pusztító fegyvereknek a cziviláczió érdekében felhasználását, okos és mérsékelt módon felhasználását, bizonnyal még menteni is lehet. Ily czélzással vitt az Emin pasa megmentésére induló világhírű utazó, Stanley, magával egy valódi pokolgépnek tekinthető revolver-ágyút is, hogy a vadakat megrémítse s maga iránt tiszteletet ébresszen bennök. Ezt a pokolgépet, a művelődés terjesztésének sajátságos eszközét, mutatjuk be most olvasóinknak. A «legnagyobb önmozgató gépágyú» (Maxim automatic machine gun), amint azt londoni feltalálója elnevezte, a revolverekhez hasonlóan igen kis terjedelemmel bír s rendkívül sok lövést képes egyszerre kibocsátani. Az ágyútartó kocsi triposz alakban van készítve s oly módon, hogy egyetlen ember elhordhatja vállán. Kísérletek által bebizonyították, hogy e triposz felállítása s az ágyú megtöltése s irányítása alig tíz másodperczet vesz igénybe, mivel szerkezete nagyon egyszerű. Az ágyú csövén van egy kis vízdoboz is, mely arra szolgál, hogy lövés után az ágyút lehűtse; a kis dobozba elférő víz elegendő 2000 lövésre. Minden lövés után a dobozból egy kis mennyiség önmagától lehull az ágyúra, hol a meleg folytán gőzzé lesz. Az ágyú csövének forgatása is magától történik, úgy hogy felállítása után minden munka jóformán csak arra szorítkozik, hogy az illető meghatározza, hányat akar lőni. Ha a féket könnyen és gyorsan nyomja meg, egy lövés támad, lassú lenyomás után 3—4; ha pedig egy VASÁRNAPI ÚJSÁG. 119 másodperczre meghúzza a czélzót egyenes irányban, 11 lövés lesz. Az egészet minden irányban könnyen lehet forgatni. Maga az ágyú csak 40 fontot nyom s a kocsi 54 fontot. Képünkön a pajzs oly helyzetben van, hogy felfogja a nyilakat s így elfedje a lövést irányzó fejét. Ha azonban puskákkal támadnák meg, lehet a készüléket úgy igazítani, hogy a pajzs kétszeres vastag legyen. Stanleynek elutazása előtt tett kísérleteit tünteti fel rajtunk. Ez alkalommal Stanley 500 lövést tett mindenféle módon ; maga a feltaláló ugyanakkor egyszerre 334-et lőtt, s oly gyorsan, hogy az egész csak 33 másodperczet vett igénybe. Elképzelhető, hogy a szegény négerek mily hatalmas istenségnek fogják tartani azt az embert, ki egy pár pillanat alatt egy magában egész gyilkos golyóözönt lesz képes reájuk bocsátani! STANLEY ROKOLGEPTE: AZ EURÓPAI NÉPHIMNUSZOKRÓL. Valahányszor királyunk és fejedelmünk körünkbe jön, a rá váró fogadtatások ünnepélyességeinél, az udvari és katonai parádéknál és mindenütt, ahol az alkotmányos hűség és ragaszkodás értelme önkénytelenül is kitörést keres, fájdalommal nélkülözzük még mindig a tulajdonképeni magyar király-himnusz hiányát, mely tolmácsa lenne a nép és királya közti benső, szeretetteljes viszony harmóniájának. A «Gott erhalte» soha sem volt népszerű a magyar ember előtt, neki nem oly hozsánnájára volt szüksége a királyi erényeknek, mely az összbirodalom dicsőségét zengi, hanem olyanra, amely politikai önállását is kifejezésre juttatja, hódolata tolmácsolása mellett. Nem csoda, ha a király-himnusz ügye nagy port vert fel egy időben; értekezleteket, tanácskozásokat tartottak e kérdésben, jutalomdíjakat tűztek ki s a társadalmi tevékenység minden emeltyűjét felhasználták, hogy eredményt hozzanak létre. S ha mindez hiábavaló volt eddig úgy más okát alig lehetne adni, mint hogy egy oly himnusznak, mely méltó kifejezője legyen a nép milliói szíve dobbanásának, lehetetlen hivatalos módon születnie, önkényt kell annak fakadnia, s mély politikai és etnikai szükségből vennie forrását, mely a pillanat ihletében ölt testet s keresetlen, népiesen naiv hangfüzéssel önti plasztikus formába egy nemzet százados kegyeletét, gondolkozását. Ily körülmények között kétséges, hogy lesz-e valaha a magyarnak tulajdonképeni értelemben vett király-himnusza, valamint hogy a francziának is aligha lesz más, mely a nemzet lelkével már annyira összeforrott Marseillaise-t kiszorítani képes volna. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy nemzet politikai lelkesedése, a mint legmagasabb szárnyalásában dallá tömörül, oly. egy és osztatlan kifejezővé válik egész lelkületének, jellemének és temperamentumának, mely századokon át megmásíthatatlan. Szinte hihetetlen elképzelni is, hogy például a mi Rákóczink mellett, melyet senki sem tanult és mindenki tud s mely oly közvetlen nyilatkozata nemzeti egyéniségünknek, valaha más, népszerűbb nemzeti dallam nyerhetne elterjedést, mely politikai hagyományainkat, vágyainkat és törekvéseinket igazabban fejezné ki. Tulajdonképeni nép- és király-himnusza tehát csak kevés európai nemzetnek francziának sem, mert a Marseillaise, van. Nincs a ez a csodálatos dallam, mely Carlyle szerint «felforralja a vért az erekben, s melyet egész hadseregek és népgyülekezetek sírva és lángolva énekelnek, halállal, zsarnokkal és pokollal daczoló szívvel — maga is inkább riadó, harczi induló, mint himenusz. Még legmélyebb béke idejében is lehetetlen dallam lelkes hangjait szívdobogás nélkül hallgatni; elképzelhető, minő hatása lehetett egy hevülékeny népre a mult zavaros napjaiban. Olyan hatása volt tényleg a francziákra, hogy egy izben be is tiltották hallását és játszását, s e tilalom egész 1870-ig terjedt, a midőn a hadügyminiszter körrendeletet intézett a katonasághoz, melyben újra megengedte a Marseillaise játszását, szemlék és hivatalos szertartások alkalmával. Tekintve, hogy minő fontos szerepet játszott a Marseillaise Francziaország politikai történetében, az ember azt volna hajlandó hinni, hogy nagy munka és gond lángelmével párosult eredménye. Pedig úgy dallamát mint szövegét egy éj alatt irták. Szerzője és költője Rouget de Lisle, mérnökkari tiszt volt, előbb zenetanító. Ismerősei mindig nagyra tartották zenei és költői tehetségeit s különös jóakarója volt Dietrich báró, strassburgi polgármester. 1792 tavaszán egy nap De Lisle vendége volt a család asztalának. A báró jövedelmeit annyira megapasztották a háború viszontagságai, hogy csak kevés katona-czipót s néhány juhhus-szeletet adhatott fel. Szomorúan mosolygott barátjára s miközben sorsán panaszkodott, eszébe jutott, hogy van még egy palaczk rajnai bora pinczéjében, azt is előadja, hadd lelkesítse De Lislet valamely hazafias költemény megírására. A hölgyek is beleegyeztek s előadták az utolsó palaczk rajnait. Ebéd után De Lisle szobájába tért s lelkesedése tetőpontján megírta szövegét és zenéjét annak a dalnak, mely halhatatlanná tette nevét. Másnap korán reggel szaladt vele Dietrich barátjához, kinek házában aztán nagy lelkesedés közt dalolták el első izben. Néhány nappal később Strassburgban nyilvánosan is előadták s június 5-én Marseilleben egy díszebéd alkalmával mutatták be oly nagy hatással, hogy rögtön kinyomatták s szétosztották a Párisba induló csapatok közt, kik azt a marseilleiek indulójának nevezték el s nemsokára Francziaország minden részében ismeretessé tették. Lisle szerzőségét egy izben kétségbe vonták, de az elbeszélt történet azóta kétségen felüli megerősítést nyert. Van különben a francziáknak még egy más nemzeti himnuszuk is, a «Partant pour la Svrie» kezdetű, melynek szerzője Hortense, II. Napoleon anyja volt, mely azonban kevésbbé népszerű s kevésbbé szép is. Csöndesebb és békésebb hangulat ömlik végig az angolok ismert nemzeti himnuszán, a «God sive the King»-en. Ennek eredete még mir-"