Vasárnapi Ujság – 1890
1890-11-02 / 44. szám - Magyar borok 712. oldal / Tárczaczikkek; napiérdekü közlemények
712 VASÁRNAPI UJSÁG. 08. szám, 1890. xxxvii. ÉVFOLYAM. Még aznap este azt a vigasztaló hírt hozta Csomortányi Aradról, hogy Thun gróf, Arad várparancsnoka, lovagias részvéttel fogadta s Mikétynek nehéz sorsán őszintén sajnálkozott, kijelentvén, hogy mielőbb kiküldi Munkácsyt, Arad város főorvosát. Azt is megígérte, hogy ha az orvos Pikétyt utazásra képtelennek fogná találni, Pikéty — becsületszavát adva — továbbra is Csomortányinál maradhat; sőt végül azt is megjegyezte, hogy a véritéletek hozatala már beszüntettetvén, szökésre ugy sincsen már ok. Reggelre dr. Munkácsy egy Andrássy nevü főhadnaggyal meg is érkezett s Mikétyt nagy mérvű vesegyuladásban találta. Néhány nap után dr. Böhm törzsorvos is megjelent, s javulást látván, azt ajánlá a betegnek, hogy felgyógyulása után okvetlenül még huzamosb ideig őrizze a szobát. A vesebaj azonban igen konok lázzal végződött, melytől Pikéty csak az 1850-iki év május első napjaiban szabadult meg, mikor is azonnal a pesti haditörvényszéknél jelentkezett s ettől azon rendeletet vevé, hogy minél előbb Pestre jöjjön. Aradon át, hol Bánffy János gróf is hozzácsatlakozott, május 7-ikén érkezett Pestre, s Bánffyval még aznap Machio tábornok, akkori pesti térparancsnoknál jelentkezett, ki is, mert régi ismerősük s különben is emberies érzületű ember volt, minden lehetséges könnyebbséget megígért s azt is megengedte, hogy a vizsgálati időt szabadlábon tölthetik. Másnap a haditörvényszék elnökénél, Ernszt törzshadbirónál is jelentkezvén, örömmel értesültek, hogy neki már több előkelő hölgytől vannak ajánlva, s ezen ajánlatok szives teljesítésében ügyüket a hadbirák közül a legrésztvevőbb szivünek, Czimmer kapitány hadbírónak fogja átadni. És Czimmer valóban ki is emelte perükben még a legcsekélyebb mentő körülményeket is, aminek folytán Bánffy János honvédezredes egészen felmentve, Pikéty honvédtábornok pedig tíz évi várfogságra itélve, de öt évre megkegyelmezve lett. Jelen rajzomat itt bevégezhetném; de miután az akkori idők rendkívül jellemzők s változatos eseményekben gazdagok voltak, Pikétynek akkori élményeiből egy-két ilyen esetet el nem hallgathatok. Pikéty, kinek a harcz előtt Haynau Temesvárott osztályparancsnoka volt, Bánffy gróffal együtt volt most Haynau előtt. Haynau a gróf Károlyi György egyetem utczai palotájában lakott, s egy nagy terem asztalánál mereven fölegyenesedve, jobb kezével az asztalt érintve, balját pedig mellén az egyenruhába dugva, fogadta a két «rebellist» s egy ideig hallgatva nézett rájuk, majd azon rövid kérdést tevé: mi a kívánságuk? Pikéty azon óhajtásukat fejezé ki, hogy a vizsgálati idő alatt szabadon maradhassanak. «Az nem az én dolgom, hanem a városi parancsnokság dolga» — mondá Haynau, mire ő ismét Pikéty megjegyzé , hogy a parancsnokság kérelmükbe már beleegyezett. «No akkor nekem mi kifogásom sincs, mert, a mint hallom, önként jelentkeztek.» — «Apropos» —folytatá aztán néhány percz után Pikétyhez fordulva — «Ön egykor Temesvárott nekem egyszer nagyon jó szolgálatot tett. Még emlékszem rá, hogy egy Mezőhegyesen vett paripát amúgy huszár módra a lehető legrövidebb idő alatt egészen jó karban Temesvárra beszolgáltatott, minek én akkor igen örültem, mert azt láttam, hogy nem valami aerariális dögért adtam ki az ezer forintot.» Haynau ezután meghajta magát, s az audiencziának vége volt. Junius havában Machio fürdőbe ment, utódja a magyarfalu Heynzel lett, ki, mihelyt s hivatalát átvette, Pikétyt azonnal az Új-épületbe záratá, «mert örökös kószálása — úgymond — csak demonstrácziókat provokál», s ezen állításnak volt is egy kis alapja. Pikéty s Bánffy ugyanis reggelire naponta a Császárfürdőbe kocsiztak, hol többnyire egy egész csapat úri nő mindenkor a legnagyobb figyelemmel s kitüntetéssel fogadta őket. Ez a szintén naponta ott reggeliző sok katonatisztet annyira boszánta, hogy irigységből a dolgot elvégre egy Hardegg-vértes-ezredbeli — aradi születésű — kapitány Heynzel tábornoknak besugá. Ez aztán tett is róla. A várfogságból — melyet Kornissné és Forrayné grófnők eléggé nem magasztalható fáradozása folytán Aradon tölthetett — 1854-ik évi április 24-ik napján kiszabadulva, életének hátralevő napjait Pikéty egyrészt Aradon s a Szalbekeknél Petrisen, legnagyobb részt pedig Varga Antal és Ferencz uraknál Orczyfalván élte le, onnét is lépett házassági frigyre a művelt szellemű Institoris Ilkával. Hirtelen elhunyta 1876 november 17-ikén, életének 72-ik évében, Solymos-Bucsáván, sógorának, Institoris Gyulának házában történt. A halálba nemsokára derék neje is követé. Egyetlen gyermekük, Ilona, pedig Monti Alajos aradmegyei főszolgabírónak neje ma, aki a véletlen körülmények ily csodálatos összejátszásának köszönheti, hogy édesatyja nem lett az aradi vértanú tábornokok között a tizennegyedik. BOBIK GUSZTÁV: hangoztatták a horáczi «Persicos odi»-t, behrég volt! Mézzel folyó magyar Kánaánunkra ki ismerne rá a tar hegyek phylloxera tépett koszorúiról ? Hát még a régi magyar élet legtipikusabb sajátsága, a szüret, melynek már-már nevét is feledi az új generáczió, nem hogy elébe képzelni tudná hajdani tarka elevenségét, pezsgő, csapongó kedvteléseit. Ezelőtt százötven évvel, mikor egy porosz tudós, a jó Brückmann, beutazta Magyarországot, «Epistola itineráriái»-ban» még csodálkozva tudta jelenteni, hogy annyi itt a bor, hogy mivel kevés a hordó hozzá, nem egyszer kénytelenek a lakosok borral teli hordóikat az országútra tenni ki, hogy boldog-boldogtalan segítsen kiüríteni. Ugyanő említi, hogy a lakosok az akáczfa virága mennyiségéből következtetnek a jobb vagy gyengébb szüretre; ha sok az akáczvirág, több lesz a bor, ha kevés, a termés is silányabb. A régi magyar szőlőművelés emlékei bár gyér, de érdekes nyomait mutatják a tősgyökeres magyar népéleti szokásoknak. Kora tavasszal, mihelyt megkezdődött a szőlőmunka, Szepes, Sáros és Ung megyéből a lengyel «Krajnaner», és KELEMEN LÁSZLÓ 1-SŐ LÁTOMÁSA A «FÖLDÖNJÁRÓ CSILLAGOK»-BAN. Kozmata Ferencz fényképe után A MAGYAR SZÍNÉSZET SZÁZÉVES JUBILEUMA. MAGYAR BOROK. Vidám szüretek, mosolygó tőkék, lármás szedőknek enyelgő jókedve, melybe bele-beledurran a rozsdás pisztoly ünnepi puffanása — hol vannak, hová tűntek? Incselgő faunok Bacchustáncza, mikor még ropva lejtett a kanyargós, helgyi uton s horággal a főn boldog megelégedéssel