Vasárnapi Ujság – 1891
1891-08-30 / 35. szám - A pusztán. I. A puszta bölcse. II. Az elkárhozott. Irta Justh Zsigmond 563. oldal / Elbeszélések; genreképek
37. SZÁM. 1891. xxxviii. ÉVFOLYAM. Ugyan mit képzelek! — régen eltemették. Hiszen láttam, mikor koporsóba tették, Láttam, hogy borult rá fekete fedele, Sok tavaszi virág hogy szállott le vele Ingó köteleken, a jó meleg földbe Hogy csillant még vissza a koszorúk zöldje. Öreg füves kertbe hullnak le az ágról Érett piros körték, nem szedi a fáról Jó öreg pap keze — idegennek érnek, — Lassan lehullanak, ha már fent nem férnek. Eltakarja őket, elnyeli az árok. Máshoz folyamodnak a fiatal párok . .. S én csak itt a köves hegyi utat járom, Előttem tündököl délibábos álom Meleg napsugárról, aranyos mezőről, Messze földön fekvő csendes temetőről. CZÓBEL MINKA. VASÁRNAPI ÚJSÁGr. 563 A PUSZTÁN. Hangulatok. Irta és barátjának, Feszty Árpádnak ajánlja Justh Zsigmond. I. A puszta bölcse. Egy délután toronyirányt szeltem át a csabacsüdi pusztaságot, kocsim hol nagyot zökkent a szikes göröngyök tetején, hol mély kátyúba jutott. Csak nagy ügygyel-bajjal jutottunk a karámig. A pásztor épen a kútra terelte a jószágot, a mely a forró nyári naptól elhúzva, lomhán neki dőlt a vályúnak s úgy ivott. Az útszél nagyra nőtt sásából egyszerre egy kaszás mosolygó arcra bukkant elő: a Franyó Miska volt, süketnéma legény a homokháti szőlőkből. Hallottam már róla rég, hogy nagyon gyakran jár ide kipuskázni, bandukolni a vadvizes mocsarak világába. Rám nevetett. Derült, életerős fiú volt. Zöldeskék szeme majd mindig mosolygott, bizalmasan, nyíltan tekintett a szemeim közé, a piros képén, erős vonásain mintha csak a forró napsugár fénye verődnék vissza. Úgy látszik, nagyon megörült nekem. Még az idén nem találkoztunk, pedig hát jól elvoltunk együtt mindig, ő elágált óraszámra s én néztem. Oly gyorsan mozgott, akár a macska, kezeivel szédítő sebességgel értetve meg magát. Így most is két-három kézemeléssel, kéthárom ujj játékkal felvilágosított, hogy hogyan jött ki ide Szabad Szent-Tornyáról, hány óráig tartott gyalog és hogy már megint visszakészül. Mutattam neki, hogy hazaviszem kocsin. Egy perczig sem szabadkozott. A kaszáját a csőszre bízta, tarisznyájából, szűréből ülést csinált magának a kocsiderékon, a lábaim előtt (egy világért sem ült volna mellém), s aztán a kocsisnak megmutatta az utat, toronyirányt a pusztában, elindultunk. Arkon-bokron előre, iránytünk a végtelen láthatár már-már oszladozó délibábja, útmutatónk a sás, karangkóró. Franyó azt mutatta, hogy milyen magas volt a nád, mennyit vesződött vele, míg le tudta kaszálni. Aztán az egyik lábát felemelve, pillanatra szomorú arczot vágott: fáj,beleszaladt egy kákavessző. «Sebaj» intette kezével derült arczczal, «nem érdemes a szót pazarolni érte», ez volt hangtalan magyarázatában. Aztán hirtelen felemelkedett összeguborodott ülőhelyéből, s széles mozdulattal, a mely szinte végigsimította az egész pusztát kelettől nyugatig, boldogan a magáénak vallotta e mindenséget. Igen, hisz övé minden, amit lát, tapint, a nagy ég minden csillagával, napsugár színével, a puszta millió színes, tarka virága, az övé a délibáb, meg az esti csillag, az övé mindaz, amit szeret, amiről tud. És én, midőn a kocsira felvettem, nagy naivitásomban azt hittem, vigasztalni fogom, s ezzel enyhíthetek a «napos melancholiánson». Franyó egyet lendített a jobb kezével, aztán, mintha képzeletben puskát emelt volna a szeméhez, mutatta, hogy vadászni szokott. Mily gazdag volt árnyalatban a két keze mozgása, elsorolta nékem hirtelen, gyorsan, hogy a kis bibiczektől a nagy lomha túzokokig, a pusztai sasokig, a róna minden szárnyasa a puskacsöve elé jöhet. Bukdácsoló mozdulatokkal lefestette, hogy buknak fel a vizimadarak, egy széles mozdulata a pusztai sas röptét és bukását festette le. Aztán hirtelen hozzám fordult, a mellemre szegzett mutatóujjal megtudakolta: szoktam-e én is vadászni. De amint megkérdte, már meg is értette, hogy nem. «Igaza van!» A tekintete szomorúságában ki volt fejezve, hogy tüdőbajos embernek nem való ez a mesterség. Egyszerre szánalmasan vigasztalni kezdett, és — a lényegesen kezdte. A hüvelykujját magasra emelte, hogy ő is magányos ember, ő sem házasodhatik meg, mert, mutatta, süket is, meg néma is. De — folytatta, a két orczáját végig simítva — azért jó színben van, meg a két karját tapogatta végig, azért erős, majd a szíve gyors mozgását mutatta hamiskás gyors kézjátékkal: azért ez se kutya! «Ne beszéljünk róla, szót se érdemel,» volt ismét abban, ahogy a keze fejét meglegyintette. Aztán hüvelykujját megint kifeszítette, s aztán a másik kezével megmutatta, hogy ő is, én is ilyen állapotban vagyunk, s boldogan, nyugodtan mosolygott tovább. A legelőt ezalatt elhagytuk, kukoricza föld mellett robogtunk el. Magyarázta, hogy nem ér semmit, s hazafelé mutatva, elsorolta az ujjain, hogy hány cső van minálunk egy kukoriczatőn. Egyszerre, — hogy dohányföld mellett mentünk el, — az egyik ujját szájába dugva, kérdőleg nevetett reám. Tagadólag intettem neki. «Jól van» volt helybenhagyó főbólintásában, «rossz a tüdeje», mutatta nagyot ütve széles kezével hatalmas mellkasára. Majd a cséplőgépet mutogatva, füleihez vitte kezét: nem hallja! Ismét az a kézmozdulat, amelyet annyiszor emelgetett. «Szót se érdemel,» s mosolyogva magyarázta, hogy azért a gabonából készült kenyér jól esik neki. Mert dolgozik, mutatta tovább, s így éhes. Majd, folytatta kézjátékát, ma sokat gyalogolt, s ha fel nem vesszük, akkor még gyalog is tér haza. De, s most czikornyás czikczakkot rajzolt a levegőbe, nem így, mint mi, kik kocsiúton nagyokat kerülünk, «de igy» s egyenes vonalat húzott a kocsi sárhányóján. Aztán folyton azt mutatta, melyik dohány s kukoricza az értékes, melyik az értéktelen. De majd mindegyik ítéletéhez odabiggyesztette a «se baj» szokott közjátékát. Egyszerre nem értettem meg, hogy mit magyarázott. Ekkor úgy hitte, azt kérdtem, hány éve már, hogy siketnéma. Hatost rajzolt a levegőbe, hat éves korában, nagy betegség folytán lett nyomorék, (ezt ugyan tudtam rég), majd széles kört írt le, — mint aki örül annak, amit lát, nem kér egyebet az Úr Istentől . . . Egyszerre csak azt vettem észre, hogy hazaértünk, s úgy éreztem, a másfélórai utat még ilyen rövid idő alatt soha sem tettem meg. Mindenben, amit mutatott, magyarázott, a megelégedést láttam, s így hamar telt az idő. Még a házamban különben soha sem volt. Nem szabadkozott egy cseppet sem, bejött kis bizanczi írószobámba. Mosolyogva leült az íróasztalom elé, megtekintett mindent. Amiről tudta, mire használják, annak nagyon megörült. Egy papírvágó késsel egy ép megérkezett újságot fel is vágott, kérkedőn nézve körül, hogy látjuk-e azt, hogy ő erről is tud. Jelezte, hogy írni is tudott, de elfelejtette. Aztán pár asszony fényképét, amely az asztalon állott, kezébe véve, megint nevetett, felmerte a hüvelykujját, a magányosság ez általa feltalált jelképét s nevetve tagadólag intett nékem, «nem nékünk való ez uram!» ismételte a kézmozdulattal. A kertben nagy büszkén mutogatta egy almafa oldalán, hogy szemezni is tud. Aztán, hogy evett is egy általa szemzett fa gyümölcséből. Majd egy befőzni való viaszalmát, egy körtét, meg egy rózsát kért tőlem. Mindannyiszor megmutatta, kinek szánta . . . A körtét átadva neki, összetöpörödött kezekkel haladt előre, öreg asszony járását utánozva , az édesanyjának szánta. A kicsiny s így tővetlen állapotban rossz viaszalmával öccsét akarta megtréfálni. «Hát a rózsával mi lesz?» kérdtem kíváncsi kézfejtéssel. A süketnéma felemelte ismét hüvelykujját, tagadólag csóválta a fejét, aztán önmagára mutatott : övé lesz, meg, hogy pohár vízbe teszi, ha hazaér . . . Ezzel boldogan mosolyogva, hogy így megrakodva távozik, hátára rántotta a tarisznyáját s magasra emelte a rózsaszálat, hazafelé indult... Tehát ez a nagy bölcs, megtalálta önmagában azt, amit annyian másban is hiába keresnek: a boldogságot! EGY EXPEIUCZIÓ TÖRTÉNETE 1849-BEN. Irta id. Ábrányi Kornél. (Folytatás.) Az expedicziót a három főszerepre kiszemelt megbízott elfogatása után egészen meghiúsultnak lehetett tekinteni, s többi tagjainak további működése csakis annyiban bir följegyzésre méltó érdekességgel, a mennyiben, — velem együtt, — több oly történelmi mozzanatnak lehettek tanúi, melyek szabadságharczunk lefolyására világot vethetnek. S én részemről egész életemre csak szerencsésnek vallhatom magamat, hogy közvetlen közelben részese és szemlélője lehettem annak a páratlan és csodálatraméltó eredményű kárpáti téli hadjáratnak, mely akkor Magyarország sorsára oly nagy fontosságú lett s kiindulási pontja lett az ez időbeli örökfényű hadi dicsőségnek. A Görgei Arthur parancsnoksága alá került felsődunai hadsereg, midőn Vácznál a maga kezére és felelősségére divergált, a lepkeélet metamorfózisán ment keresztül. Mint a föld rögéhez kötött bábu, az eltapostatás ezer veszélyétől környezve, s úgyszólván minden segélyforrástól megfosztva indult bizonytalan sorsa elébe, s midőn néhány hétre rá Kassán, — úgy február hó vége felé, — példátlan kitartás, hősi tettek s döntő győzelmek után, az ottani nyolcz napi pihenő és szervezkedés alatt, nyilvános szemlék s hadi ünnepségek alakjában kibontotta fényes szárnyú zászlaját: úgy állt ott, mind győzhetetlen hadúr a felhők sziklás magaslatán. De hadd térjek vissza Beszterczebányára, hol legelőször láttam színről szinre. Motesiczky, mielőtt én oda megérkeztem, mindjárt jelentette magát a főhadiszálláson Görgeinél, kit már korábbról ismert s a ki, midőn küldetéséről s arról is értesült, hogy az a női kém is vele van, ki neki már Bécs ostroma alatt hasznos szolgálatokat tett, azonnal igénybe vette azt bizonyos fontos missziók teljesítésére. E nő nem is tünt fel aztán ismét, csak Debreczenben, márczius havában, hol végre megpihentünk, s hol főnököm, — mint, már említem, vele házasságra is lépett. A következő évben aztán még egyszer találkoztam vele Pesten, de akkor már mint gyászoló özvegy Motesiczkyné asszonnyal. Hogyan menekült meg, hová lett s él-e még manapság is ? Erről mit sem hallot-