Vasárnapi Ujság – 1895
1895-03-17 / 11. szám - Petőfi napja. Vajda János 162. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
172 VASÁRNAPI ÚJSÁG. PETŐFI NAPJA. Azok, akik a földi végzetet a világegyetemben tevékenyen mozgó erők működésének összehatásából származtatják, körülbelül megoldottnak képzelik a kérdést, vájjon az idők, körülmények szülik-e a korszakalkotó nagy embereket, vagy a nagy emberek idézik elő, teremtik meg a rendkívüli eredményeket. De még ezek előtt is mindig érdekes tárgya lehet e kérdés a vitatkozásnak. Mert végre is a kérdés megoldása tán mégsem minden kétséget kizárólag bizonyos. Mert ha akár a hazai, akár a külföldi eseményeket kutatjuk, föltűnik előttünk, hogy vajon Olaszvagy Németországnak nem lett volna-e szüksége már századok óta egy Cavourra, Garibaldira, Bismarckra, — Magyarországnak egy Kossuthra — és bizony ezek mindegyike oly igen soká váratott magára. Tehát az idők — talán — megvoltak, de a kívánatos ember nem volt meg sokáig.. ? Ezzel szembe állítható pedig annak a meggondolása, hogy imé,n mint megtermettek a fönnebbi nagyságok, azonnal végbementek a rendkívüli események Olasz-, Német-, Magyarországban. Holott, ha az ellenkezővel is akarunk bizonyítani, gondoljuk csak el, hogy Kossuth nem született, vagy meghalt még a harminczas években ; — nem világos-e, hogy a 48—49-ki függetlenségi háború egyátalán ki sem fejlődik ? Azaz, hogy — talán-talán — lassan, későbben, vontatottabban és kevésbbé dicsőségesen. Mert a hangulat ehhez megvolt már e század elején, amikor a nemzet egyszerre tudatára ébredt szörnyű elmaradottságának, és megalázottsága érzetének mardosó fájdalma már elviselhetlenné kezde válni. Olykor egy eltalált szó vagy a helyzetet, állapotot remekül kifejező kép jobban gyújt, mint öles hírlapi czikkek, harsogó szónoklatok. Az a magyar főúr, a ki vigasztalhatlan bánatba merült atyjának arczáról leolvasta, hogy «nemzete alacsonyságát siratja» — és aztán ő maga fogadást tett, hogy föl fogja rázni nemzetét halálos álmából, — ez a kép mindennél tökéletesebben kifejezi azt a hangulatot, melyből előbb-utóbb, minden okvetlen, lassúbb ütemben, fokozódólag vagy egyszerre egy etnaszerű kitörésnek kelle elkövetkeznie. Talán Budapesten is történtek volna erőfeszítések, mint egész Európa minden nagy városában, az akkor oly szédítő varázsú Páris forradalmának utánzására, de egyet, mint szemtanú, bizonyosnak merek állítani, tudniillik, hogy Petőfi nélkül a márczius 15-iki nap eseményei nem történnek meg. Még talán csak kísérlet sem történik, hogy forradalmi cselekvés terére ragadják a fővárost, melynek lakossága akkor még csekély, a jelenleginek egy ötöde, nagyobb részben pedig német és politikailag elszomorítólag éretlen volt. Itt volt néhány ügyvéd, író, földbirtokos — ezek és a tanuló ifjúság képezték átalán a magyar és ezeknek szine-java azt a dynamitszerű elemet, melynek lelke mélyén forrott kohószerű hévvel a cselekvés vágya, a gyors, azonnali és pedig nagyszerű cselekvésé, mely egyszerre letörülte arczunkról az átalános lenézetés miatti szégyenérzet égető pírját; mert szörnyű kimondani, de úgy volt, hogy Európa vagy nem is tudott rólunk, vagy a ki tudott, mint kiváltkép a német, csak gúnyolódva, mint európai khinaiakról szólt rólunk. A párisi februári forradalom hírének hatása alatt a közvélemény asztala elhatározta, hogy tagjai járjanak szerte szét az egész városban; vendéglők, kávéházak polgárságát igyekezzenek fölvilágosítani a pillanat követelményei felől és megnyerni a cselekvés czéljának. A sörkorcsmák akkori közönsége, a Német-, Osztrák-, Csehországból bevándorolt, magyarul egy kukkot sem értő, a mellett még az akkori rendszer szerint körülbelül mentelmi jogot élvező jogászság iránt meglehetősen ellenséges indulatú nyárspolgárság kétségbeejtőleg közömbös volt a magyarság és szabadság eszméje iránt. Sőt még a tanuló ifjúságnak is csak szellemesebb része volt alkalmas kovásza a forradalmi mozgalomnak, egy része még vizenyős volt, melyet nem könnyű volt felgyújtani. Ki voltak osztva köztünk a helyiségek, kerületek, melyekbe el kelle járnunk előkészíteni a tömegeket. A Sebestyén- és kéményseprő-utczai sörödék népsége szinte kétségbeejtett. Pedig ez utóbbit elnevezték «demokratiá»-nak. De volt egy nagy, mindennel fölérő tényező. Petőfi egyéniségének hódító varázsa. Az ifjúságnak egy bizonyos szellemesebb része mindig lelkesedik a költőkért, és maga is e dicsre vágyódik. És rendesen ezek az ifjuság vezetői. Ezek szemében Petőfi egy rendkívüli, szinte emberfölötti tünemény, kielégíthetlen csodálat tárgya volt és boldog az, aki közelébe férkőzhetett. Ez volt a szerencsénk, azaz hogy a nemzeté. Mert ez a dicsfény tette lehetővé, ez adta a nemzeti történelemnek az 1848 márczius tizenötödikét ! Nem folyt vér, az igaz. Pár nap múlva magunk is élczelődtünk e fölött, és szinte röstellettük, de lehetetlen volt nagyon röstelleni, mikor megvolt az oly roppant nagy és rengeteg eredmény. Sajtószabadság, nemzetőrség, Táncsics kiszabadítása, stb. De Petőfi nélkül vagy nem is kezdődik vagy pucs lesz belőle. Márczius 15-ike reggelén a «Pillvax»-ból alig 10—15 ember indult ki és vonult különösebb feltűnés nélkül a Hatvani-utczán át az orvosi egyetem egyik osztályába, ahol a tanár eréllyel és ridegen tiltakozott a berontás merénylete ellen. Egy szempillanatnyi csönd állott be; kínos, aggasztó csönd ; az ifjúság habozni látszott, mit tegyen. Ha a tanár mellé áll, vége a kísérletnek. Petőfi nélkül talán ez történt volna. De bizonnyal volt néhány a növendékek közt olyan Petőfi bálványozó, aki örült az alkalomnak, hogy közelébe férkőzhet és talán vele eshetik el a harczban. Mert hogy ez őrületes merénylet, lőpor és golyó vagy szuronyhalál nélkül végződjék, arra ugyan senki nem mert fogadni egygyel száz ellen sem. Néhány ilyen magával ragadta az egész osztályt, rohantak ki az udvarra, ahol Petőfi elszavalta a «Talpra magyart». — Jókai fölolvasta a 12 pontot, — azután már egy nagy tömeg rontott ki az utczára, a görgeteg megindult, ellenállhatlanul sodorva magával a lakosságot. A többit mindenki tudja, meg van írva, leghitelesebben az akkori események szemtanúi, egyebek közt báró Nyári Albert által. A meggyőződés, hogy ez oly roppant vívmányokat eredményezett mozgalom lelke, előidézője Petőfi volt, aki nélkül talán még kísérlete sem történt volna meg, kifejezést nyert néhány nap múlva egy olyan tüntetésben, minőben még költő aligha részesült valaha a művelt népek életében. Egy este majd a fél belváros összeverődött egy tüntető csoportba, Petőfit éljenezve és arczképét hordozva meg egy olyan lobogón, aminőt a búcsújárásokon szoktak elől vinni. Nem tudom, meddig tart a 48 márczius idusa ünnepeltetésének szokása nálunk. Talán a félszázados forduló után meg is szűnik, vagy legalább szűkebb körre módosul. Annyit látok, hogy jelenleg más minők az élő ivadék ivó eszményei: szerencsés kapaszkodók, okos önzők, akik házakat építenek, jószágokat vesznek, és még a költők is jól megválogatják kit, mit énekeljenek meg ? Talán eltelik még egy újabb félszázad, mikor majd megint «lesz még egyszer ünnep a világon. » Mert változnak az eszményképek; fényük elelfogyatkozik, mint a napé, ha a satnya hold épen eltakarja. A nagy Napoleon emlékének ideig-óráig ártott a kicsiny (III.) szereplése, és majd egy félszázadig keveset emlegették : ma ismét teli van az Isőnek hírével, fényes alakjával egész Francziaország. Nemzetünk hálaérzete szinte inkább túláradó, mint fukar. Megesik, hogy még a kevésbbé érdemest is becsén túl méltányolja. A márcziusi évforduló valósággal Petőfi ünnepe. Mindazáltal azt hiszem, hogy Petőfi nőni fog még ugy a magyar, mint a külvilág ítéletében. És azok lesznek a legszebb korszakok a nemzet jövendő Egykorú rajz után. 1848. MÁRCZIUS. — A magyar ifjúság küldöttsége üdvözli a franczia köztársasági kormányt a párisi városház termében