Vasárnapi Ujság – 1903
1903-07-26 / 30. szám - A bemutatkozás. Mikszáth Kálmán 497. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
498 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 30. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. sokán a szellem sugárzik, csak feje búbján látszik egy fehér tarló (a fehér lap, amit Horvátországban szerzett), elmondja beszédét vagy nyilatkozik kötelességszerűen, röviden, óvatos szavakkal s aztán újra leül és mintha egy láthatatlan kéz egy láthatatlan gombot nyomna meg benne, amitől a szíve megszűnnék dobogni, a füle hallani, az agya gondolkozni, hidegen, egykedvűen, keresztbe tett lábakkal nézi az ellentábort, mint valami sajátszerű vidéket. Hajrá! Megindul újra és újra az ádáz szócsata, hullanak a kartácsok, süvítenek a mérgezett nyilak mind az ő mellének irányozva, de ő nem érzi, nem látszik tudni róluk, ül és ül csendesen, se nem pirosodik ki, se nem halványodik el, borulat nem száll a homlokára, ránéz le nem telepszik a szemöldjei fölé, ajkán nem futkároz gúny vagy fitymáló mosoly, ez a szelid, szép sphinx-arcz nem mutat merőben semmit, se dacot, se gőgöt, se martíromi keserűséget, semmit, semmit és néha csak a pillár rezgéséből vehetni észre, hogy élőlény. Kemény fából való ember az ilyen és imponál a magyarnak. Imponál és meghökkenti. Egy kicsit megtorpan, ágaskodik a közvélemény, mint a tüzes paripa, aki erős lovast érez a hátán. Gyakran hallani a folyosón, amint aggódó arczczal mondja egy-egy képviselő : — Ha ez egyszer befészkeli magát, soha se rázhatjuk le többé. — Bolond beszéd — felelik a higgadtabb politikusok. — Hát mi az a befészkelés ? Az, hogy megszeretjük. De ha egyszer megszeretjük, akkor mért kellene aztán lerázni? Hm, persze, de váljon logika-e a folyosón a logika? E süppedékes talajon, mely tele van csapdákkal, sülyesztőkkel ? Ez álarczos sürgésforgásban? A tanácsterem természetesen még roszabb. Ott még kevésbbé történik az, ami történni látszik. A fehér liliomok, melyek e beszédekben elbódítják színükkel, szépségükkel a jelenlevőket, sokszor az önző érdekek szemétdombján nyíltak ki. A jámbor karzati hallgató azt hiszi, hogy itt a haza van megtestesítve, mint ahogy a délibábról hiszik, hogy az a tenger. A tengert mutogatja, az igaz, de a meztelen valóság az egész tengerből csak a sivár homok és a kútgém, melyen a csorda ivóvödre lóg. A folyosó őszintébb, itt néha el-elhull egy kis forgács a valódi fűtőanyagból. — Addig itt nem lesz béke, — fenyegetőzik Polónyi, — míg Wekerle ide nem kerül. Egy másik embernek Széll visszatérése kell. Van olyan, aki csak Szápáry Gyulával az élén akczeptálja a hazát; ha nem, hát törjük össze. Journalisták, szélsőbaliak, ó-szabadelvüek, volt nemzetiek, vasalt nadrágos kaszinópártiak tarkán vegyülnek össze diskuráló csoportokká. Érdekes, hogy a mágnások oly szorosan összecsengnek, bármily árnyalathoz tartoznak is egyébként, mint még sohasem 1867 óta. Azt lehetne hinni, hogy ami felette sajátságos tünet, ők kezdik az osztályelkülönzést (még csak ez az egy betegség hiányzik eddig); szerencsére ezt az aggodalmat enyhíti, hogy a mostani parlamentnek úgy szólván a legnemesebb alakjai, a két Andrássy testvér, Tivadar és Gyula, köztük van, komoly hazaszeretetükkel, subtilis, önzetlen gondolkozásukkal valóságos oázis jelenlétük e sivár homokon, melybe a legtöbb politikus csak a maga köreit rajzolja. A csendes zugok és fülkék megtelnek suttogókkal. Itt szövik azokat a finom szálakat, melyekben egy Herkules is megbotlik. A frondeuröknek és intrikusoknak tág teret nyit a zavaros helyzet. Van elég kender a rokkákhoz, amit felfonjanak. A settenkedők óvatosan lépkednek, mint a macskák, a stréberek bizonytalanul, mint a Buridán szamarai, nem tudva, melyik jászolhoz közeledjenek. A Rabagasok a múltban elkövetett hibákról szónokolnak. Persze ők előre megmondták mindezt. A faiseurök a terveiket lanceltozzák, nemzeti színű folyadékba mártva azokat; köpülik, hogy hátha vaj lenne belőlük. A hizelgők a cziterát a hónuk alatt hordják, de még nem merik pengetni. Mindenkit fölpiszkált, sőt némileg megváltoztatott a válság, csak a nagyképűek nagy képe maradt meg. Ez az isteni örökség, melyet nem lehet elkölteni. A Balkán közelsége teszi, hogy nálunk egy idő óta az történik, aminek az ellenkezőjét várja a kombináló. Mily meglepetés, hogy a szabadelvű párt két árnyalata, az ó-szabadelvűek és a volt nemzetiek a múltkori megrepedés után minden látható ok nélkül egymáshoz kezdenek simulni, ahelyett, hogy hajba kapnának. Most, a kisebb emberek keresik egymással a barátságot, tanulván a példán, hogy a vezérek (Széll és Apponyi) által kötött fúzió nem szuperált az alsóbb rétegekben. Felállítják tehát a csalhatatlan tételt: «Ha két fának a koronái összeborulnak, azért az mégis két fa, de ha a két fa törzse összenő, akárhogy ágaznak is el a koronáik, azért az mégis egy fa.» Míg a két fa törzse így ér össze lassan, addig a függetlenségi párt szakad ketté. Justh Gyula, Komjáthy búsan, családtalanul járnak-kelnek a folyosón, mint az anyatyúkok, akiket a csirkéik kergettek el. A harczi pártiak, lázasan sürögnek, forognak, intézkednek, a vitarendezők kiosztják a szerepeket. Kis jegyzőkönyvbe írják a megfogott szónokokat, azt is, hogy ki meddig beszél, nagy dérrel-zajjal «fűzik a katlant Khuen-Héderváry alá, csak ritkán fahasábokkal, legtöbbnyire rőzsével és szalmával, vagy plane «tőzeggel». Anyag van bőven. Szállítja a sajtó egy nagy része, mely most hirtelen föltette a frigiai sapkát, miután előbb lakájos strimfliben járt. Haragszik, fogát csattogtatja, mar. Azt hinné az ember a gesztusairól, hogy a «bánt» kergeti, pedig csak előfizetők után szalad. A sajtó czikkelyeiből puskáznak az obstruáló szónokok. Összehordanak hetet-havat. Khuen gróf nem magyar, mert horvát bánból lett. (A horvátoknak meg nem volt horvát, mivelhogy magyar főispánból lett.) Felhoznak ellene ezer panaszt, még az is mint felháborító tény említtetik, hogy úgy irányozta a gólya röptét, miszerint a gyerekei mind itt szülessenek a szűkebb Magyarországon. Oh, milyen ördöngös Machiavelli gonoszság! Elszónokolják, hogy zsarnok, kegyetlenül bánt a horvátokkal (A szegény, ártatlan horvátocskákkal!) és hogy nekünk nem kell ilyen zsarnok. Hiszen védekezhetnék, mondhatná: «Ha zsarnok voltam, a magyarok érdekében voltam az», de a «bán» nem czáfol, nem szokása. És igaza van."Megteszi úgyis a következő szónok, aki azt mondja, hogy ahol csak lehetett, kedvezett a horvátoknak, őket beczézte, istápolta a magyarok rovására, gyenge kormányzata alatt megnőttek a zavarok és a Strossmayerék szarvai. Khuen-Héderváry gróf megint czáfolhatna, mondhatná a harczolók felé fordulva . Az első sorban Kossuth Ferencz, mögötte balra Ugrón Gábor, jobbra Lengyel Zoltán, Kubik Béla láthatók. Az első sorban Madarász József Polonyi Géza és Rákosi Viktor, Madarász mögött balról Fáy István, Lengyel Zoltán, Holló Lajos, jobbról Káth Endre, Polonyi mögött Mezőssy Béla láthatók. A függetlenségi párt padsorai a képviselőházban. Pillanatfényképek után. Gróf Apponyi Albert, amint a július 22-iki beszéde után Günther Antallal a képviselőházból távozik.