Vasárnapi Ujság – 1903
1903-08-23 / 34. szám - A Geszti Balázs nagylelküsége. Elbeszélés. Irta Vértesi Arnold 554. oldal / Elbeszélések; genreképek - ifj. Szász Károly: Bölcsőtől a koporsóig 554. oldal / Költemények
34. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 555 most úgy érezte, mintha vétkes volna. Mintha valahol a szíve fenekén csakugyan rejtőzött volna ilyen gondolat, anélkül, hogy maga is tudta volna. Valami gyöngéd, meleg érzés, mely lassanként belopózkodott oda. Oh, nem, nem, bizonyára nem óhajtja ő senkinek a halálát. Isten látja lelkét, hogy szereti Emmit. Adja az ég, hogy még sokáig éljen, de ha egyszer . . . Oh, Istenem! . . . ha egyszer igazán úgy fordulna . . . Nem merte tovább folytatni gondolatát. Csak sírt és kérte az Istent, hogy inkább vegye el őt. Nem mást, csak őt. Ám az Isten a másikat vette el. És ekkor, oh, micsoda érzések zajlottak át a leány szivén ! Remény és gyötrelem, a boldogság sejtelme s a lelkiismeret mardosása. Vájjon szabad-e neki remélni? Nem bűn-e az elhunyt iránt, kit csak imént temettek el ? Szabad neki arra gondolni, hogy elfoglalja az Emmi helyét? Szíve tele volt hűséggel, jósággal, szeretettel. Bizonyára mindent megtesz, hogy boldog otthont teremtsen annak a férfinak, kit a szüntelen betegeskedő asszony szeszélyeivel, örökös panaszkodással gyötört eddig. Oh, hogy fog ő kedvében járni. Hogy simít el a férfi homlokáról minden gondot. Hogy igyekszik megédesíteni életének minden perczét. Százszor elgondolta mindezt. Ha egy nyájas szót hallott Balázstól, vagy egy kézszorítással köszönte meg a gondoskodását, szíve örömtől repesett. De természetes, hogy a gyászév alatt nem lehet szó új házasságról . . . Soha semmi czélzás arra elő nem fordult köztük. A napok múltak, lassan, csöndesen. Eltelt egy év, aztán a másik, a harmadik. Immár a kilenczedik éve. Lassankint vén leánnyá lett Lujza. Geszti Balázs is negyvenhat éves már. A gyerekek elköltöztek beteges anyjuk után. Geszti Balázs maga maradt. Kétszer vagy háromszor eszébe jutott, hogy meg kellene házasodni újra. Szólt is róla Lujzának : — Azt hiszem, még az én koromban megtehetném. Lujzának lángba borult az arcza. Itt a perem, gondolta, amelyet oly régóta várt. Ah, de nem róla volt szó. Rá nem is gondolt Geszti Balázs. A hűt, a jó lélek nem volt egyéb Geszti Balázsnak, csak a gazdasszony, aki gondoskodik a házról, jó ebédről, rendről s a Balázs úr kényelméről. Könny szökött a szegény leány szemébe, de elrejtette fájdalmát. Ej, hiszen nevetséges, hogy ő egyébről is álmodozott. Hiszen ő nem is szép, igazán nincs rajta semmi különös, csak szíve van, gyöngéd, jó, szerető szíve. Ki adna azért valamit? A Balázs gondolata másfelé jár. Olyan leányokon, akik szebbek, akik kacérkodni tudnak a férfival, czifrán öltözött divatbábokon, akikhez képest ő csak szegény hamupipőke, mégpedig évről-évre vénülő hamupipőke. A port törölgetni, az ebédet megfőzni, a fehérneműt kijavítani, az az ő dolga. Hogy mennyi jóság, mennyi szeretet van az ő szívében felhalmozva, ami elég volna egy ember egész életét megédesíteni, ki törődnék azzal? De ő keserűség nélkül teljesíti azt, amit kötelességének tart, egész addig, míg eljön az új asszony. Akkor majd összecsomagolja kis holmiját s odább megy onnan, hol annyi éven át fáradott, hogy másoknak nyugalmat, jólétet, kellemes napokat szerezzen. Ám az az idő, mikor neki el kellett volna költözni innen, soha sem következett be. A Geszti Balázs házassági szándéka mindig csak puszta szándék maradt. Egyszer ez volt a baj, máskor az volt a baj, valami akadály mindig közbejött. Végre azt gondolta Balázs úr: eh, már öreg is ő arra, hogy újra megházasodjék. Megvan a maga kényelme, ez a Lujza szinte lesi a gondolatát. Minek venne ő már nyűgöt a nyakába. Minek zavartatná magát valami fiatal asszonynak a szeszélyeivel. Majd csak meglesz így is valahogy. Az utolsó esztendőkben már érezni kezdte azt is, hogy betegeskedik. Talán már vége felé jár az élete. Igaz, hogy negyvenhat év nem igen sok, de hát egyik ember korábban végzi, mint a másik. És neki úgy sincs senkije, akiért élni kellene. Senkije, akiről gondoskodni kellene. Akkor jutott eszébe Lujza. Persze ennek a szegény Lujzának a sorsáról mégis gondoskodni kellene valamikép. Hová legyen ez, ha ő meg talál halni ? Igen, igen, gondoskodni kell valamikép, de hogyan ? Vagyona nincs, amit reá hagyhatna. Hivatalnok-féle, akármeddig szolgál, nem szerez vagyont; elég, ha megélhet a fizetéséből. Pedig erre a szegény Lujzára ráférne, hiszen sokkal tartoznak neki. Igazán nagy hálával. Nem szeretné Geszti Balázs, ha ez a szegény leány majd azután csak úgy hányódnék-vetődnék az életben. Ezen töprengett már napok óta. Ez foglalta el elméjét egészen, mikor most behívta Lujzát s azt mondta neki, hogy beszélni akar vele. II. Komoly és ünnepélyes volt a hangja, mikor így szólt: •— Húsz éve, hogy hozzánk jöttél. Életed javát itt töltötted. Ápoltad szegény feleségemet, a gyerekeket, támaszom voltál nekem. Nem mentél férjhez, mikor mehettél volna. Kárpótlással tartozom neked s kötelességem jövődről gondoskodni. A szegény leány egészen elfogódott és megzavarodott : — Oh. Istenem, hát mivel tartoznál? Örömest tettem, amit lehetett... Igazán örömest. És ezután is, Balázs . . . ezután is . . . — Tudom. De nekem gondolni kell arra az időre, mikor már én nem leszek itt. A leány könnyekre fakadt: — Ne beszélj így . . . Nem, nem . . . Miért mondod ezt nekem? — Mert mondanom kell. Senki sem tudhatja, meddig él. Lehet, hogy nemsokára . . . No, ne sírj hát. Nincs abban semmi rettenetes. Mindenkinek meg kell egyszer halni. És én nem akarom, hogy halálom után szükséget szenvedj. — Balázs! — zokogott a leány s esdekelve emelte könnyes szemeit a férfira. — No, no, tudom, hogy te jó leány vagy és sajnálnál engem egy kicsit. A leány szólni akart, de nem bírt. Egy kicsit? Oh, hiszen ő az életét is odaadná érte. De csak könnyei beszéltek. Geszti Balázs azonban csak a saját gondolatát követte : — Beszéljünk nyugodtan, Lujza. Sokáig gondolkoztam, hogy mit tegyek. Végre azt hiszem, kitaláltam. Csak egy módja van, hogy én sorsodat biztosíthassam: ha feleségül vesztek. A leánynak még a lélegzete is elakadt. Lángpirosság futott át az arczán, aztán a nagy lelki fölindulástól egészen elsápadt. Oh, Istenem, hát mégis, mégis! Mikor már nem is remélte. Mikor már azt hitte, hogy így kell elhervadnia, lassan, észrevétlen, szívébe fojtva mind azt az érzést, mely évek hosszú során át ott összegyűlt. Talán már az első naptól fogva, mikor oda jött. Amit úgy kellett titkolnia, amit el nem árulhatott, azt most nyíltan bevallhatja. Oh, hogy fogja szeretni ezt a drága férfit, aki most már egészen az övé lesz ! Geszti Balázs ezalatt föl-alá sétált megint a szobában s nem fordította szemét erre a boldogságtól hol piruló, hol sápadozó leányarezra. Ugyan, hogy jutott volna neki az eszébe ? Egy harminczötéves leány. Ugyan, ugyan. Hiszen ez a házasság csak arra való, hogy a Lujza sorsa biztosítva legyen. — Halálom után tisztességes nyugdíjat fogsz kapni, amiből megélhetsz. Folyvást csak arról beszélt, ami majd a halála után lesz. Arról semmit, a mi életekben. Lujza lehajtott fővel hallgatta, egyetlen egy szóval sem szakítva meg. Úgy érezte, mintha jéghidegség ereszkedett volna szívére. Mintha egyszerre megfagyott volna mindaz a gyöngéd, meleg érzés, mely mint a késői virág, oly hirtelen kifakadt Belül még reszketett a fagyos széltől érintett virág; de a leány összeszedte magát s az ő csöndes, szelid hangján felelt: — Velem nem kell törődnöd, Balázs. Majd megélek én amúgy is valahogy. Tudok dolgozni, gazdasszonynak mehetek valahová. Nem, nem, arról a házasságról szó sem lehet. Köszönöm nagylelkűségedet. De nem Balázs, igazán nem... Geszti Balázs azonban úgy vélte, hogy mindez csak női komédia, csak kéretni akarja magát, mert az úgy szokás, de neki nincs ideje, hogy sokat teketóriázzon. Neki kötelessége, hogy biztosítsa Lujza jövőjét és máskép nem tudja. — Értsd meg, hogy nem kívánok tőled semmit. Ezután is úgy élhetünk egymás mellett, mint eddig. Csak azért szükséges az a házasság, hogy a nyugdíjat megkaphassad. Látod, hogy mint tisztességes ember nem tehetek máskép. Nem bírnék nyugodtan meghalni, ha rólad nem gondoskodnám. A leány egy darabig hallgatott. Elméjében megfordult az a gondolat, hogy e rideg szavak alatt melegebb érzés is lappanghat. Balázs jó volt hozzá mindig s lehetetlen, hogy a nőnek gyöngéd szeretete szeretetet ne ébreszszen a férfi szivében is. •— Gondolkozni fogok azon, a mit mondtál, — szólt halkan;— most ne kivánj tőlem feleletet. III. Csúnya, hideg novemberi nap volt az esküvőjük. Az ablakokra kívülről ráfekvő köd behomályosította a templomot s a pap maga is didergett az oltár előtt. Nem volt más jelen, csak Geszti Balázsnak két hivatalnok-társa, két idősebb úri ember. — Milyen csinos volt ma ez a Lujza, —mondta az egyik a szertartás után. — Az ám, — mondta a másik, — mintha tíz évvel megfiatalodott volna, olyan bájos, olyan kedves. Soha sem láttam még ilyen szépnek. Hja persze, a boldogság. — Igaz. Irigylem azt a Balázst. És hogy tetteti magát a képmutató. Mintha csak azért venné el, hogy ráhagyhassa a nyugdíját, ha meghal. —• Lári-fári. Csak restelli, hogy ilyen későn jutott eszébe. — Persze, megtehette volna már ezelőtt kilencz évvel. A kocsi azalatt tovább robogott az új párral. — Édes, — susogta halkan, félénken a menyasszony. Oly hálás volt, oly boldog volt, úgy ragyogott a szeme. Most jöttek a templomból, ahol holtig tartó szerelmet esküdtek egymásnak. Oh, milyen igazán meg fogja ő tartani azt, amit esküdött! De a férfi, ki mellette ült, nem látott semmit a hű szemek ragyogásából, még kevésbbé láthatott bele abba a nemes női szív rejtekébe. Neki hosszú volt az idő. Mit piszmogott olyan sokáig az a pap ? Nagyon hideg volt a templomban, egész átfázott. A nő lehajtotta fejét. Isten, hogy ebben a peremben nincs Balázsnak egyéb gondolata! A Lujza ajkán is elhalt a szó. Geszti Balázs egy szivart kotorászott ki a zsebéből: — Nem alkalmatlan neked ? — Kérlek, hiszen tudod, — felelt Lujza szelíden, engedelmesen. — Tudom, tudom, de ebben a szűk kocsiban . . . Aztán minden további habozás nélkül rágyújtott. A két jó barát ott maradt náluk uzsonnára. Az uzsonnából vacsora lett. Már elmúlt tizenegy óra, mikor végre elmentek. Geszti Balázs még akkor is tartóztatta volna őket, de már tovább nem maradtak. Nem, tovább már igazán nem maradhattak. Búcsúztak. Áldást, boldogságot kívántak az új párnak. — No, no ne komédiázzatok. — mondta Geszti Balázs.— Hiszen tudjátok, hogy csak épen a miatt a nyugdíj miatt. . . Csak épen a miatt. Olyan megelégedett volt az arcza, mint a ki tudja, hogy ő most valami ritka nagylelkűséget cselekedett. A borozgatástól, a beszélgetéstől egy kicsit fölmelegedett s mikor a két jó barát elment, egész jóindulattal nyújtott kezet a nőnek, a ki kipirult arczczal, lesütött szemmel állt ott mellette: — No, szegény Lujza, te ma sokat fáradtál. Az a sok ceremónia, aztán a vacsora . . . Igaz, a vacsora nagyon jó volt. Csak derék leány vagy