Vasárnapi Ujság – 1903
1903-08-30 / 35. szám - A vendég. Elbeszélés. Irta Ego 570. oldal / Elbeszélések; genreképek - Szabolcska Mihály: A halálról 570. oldal / Költemények
570 geri haderejét; a hármas szövetséggel, főleg Olaszországgal barátságos viszonyt tartott fenn. Afrikai politikájának is jelentékeny sikerei voltak, Portugáliát szemben a Zambezi-kérdésben, ahol a határvitát erélyes fellépéssel az angolok javára döntötte el, Németországgal szemben, melynek afrikai terjeszkedését úgyszólván lehetetlenné tette s Francziaországgal szemben a zanzibári protektorátus megszerzésével. Írországban ezalatt tovább folyt a küzdelem s 1889 végétől kezdve nagy munkászendülések is sok aggodalmat okoztak. Az 1892-iki választások eredményeként ismét Gladstone jutott, ezúttal utoljára, kormányra. Gladstone a régi jelszó — a home-rule — mellé most a felsőház ellen csoportosította híveit. 1894-ben azonban szembaja miatt vissza kellett vonulnia. Utódja, lord Rosebery, nem soká tudta a máris ingadozó kormányt fentartani. 1895-ben már kénytelen volt átengedni helyét Salisburynak, aki ezúttal harmadszor lett miniszterelnök és negyedszer külügyminiszter. Ez a harmadik Salisbury-kormány ígérkezett a legsikeresebbnek. Megerősödve a liberális unionistákkal. 1895. év nyarán fényes győzelmet aratott a választásokon s nagy többsége az 1900-iki választásokon is megmaradt. A választási jelszó a home-rule-lal szemben a birodalmi egység megóvása volt. Az imperialista eszme a készülő komoly események közepette is összetartotta a pártot s mellé sorakoztatta a parlamenti többséget. Ekkor tűntek fel az angol politikai életben Chamberlain és Rhodes Cecil, a délafrikai politika kezdeményezői. Angolország mind beljebb hatolt Afrika szívébe, elfoglalta Ugandát is Közép-Afrikában. A japán-khinai háborúban Japán pártjára állt, melyet később szövetségesül is megnyert. Viszont azonban Salisbury vereséget szenvedett az örmény-kérdésben s a Balkán-félszigeten az oroszoké lett a túlsúly. A krétai kérdésben sem kísérte siker a működését; ő bíztatta fel a görögöket a háborúra, de aztán nem birta őket kellően segíteni. A Jameson-féle roszul sikerült betörés boerok földjére nagy és nehéz háború előjátéka a volt, de ennek bekövetkezte előtt még fényes sikereket aratott Salisbury politikája keleti Szudánban. Kitchener leverte a máhdi hiveit s az angol lobogó a fehér Nilus partján lengett. A Fashoda-kérdésben egy pillanatig veszedelmes összeütközéstől kellett tartani, de ezt is békés megegyezéssel intézték el s a Francziaországgal megkötött szerződésben Anglia lett a nyertes fél. Khinában is biztosította Anglia a Jangcze-kiang vidékére való befolyását s új területeket is nyert. Az írek iráni kormányzása utolsó éveiben némileg Salisbury engedékenyebb magatartást tanúsított. A boer-háború kitörésével a Salisbury-kormányban mindinkább előtérbe jutott Chamberlain gyarmatügyi miniszter alakja s mindinkább háttérbe szorította az öregedő miniszterelnököt, akin különben is nagyon mutatkoztak már a fáradtság jelei. Az 1900-iki választások után a külügyek vezetéséről le is mondott. 1901 januárjában Viktória királynő meghalt, VII. Edvárd király megkötötte a bokrokkal a békét. Ennek megtörténtével aztán Salisbury 1902 júliusában lemondott a miniszterelnökségről unokaöccse, Balfour javára. Azóta szülőhelyén, a Hatfield-kastélyban töltötte, sokat betegeskedve, napjait. Betegsége — vesebaj következtében beállott szivgyöngeség — néhány hét előtt vált veszedelmessé s augusztus 22-ikén kioltotta életét, megfosztva Angliát legjobb fiai egyikétől, A HALÁLRÓL. •Mi Urunk Istenünk, mely igen csudálatos a te neved az egész földön! A kicsinyeknek és csecsszopóknak szájok által jelentetted meg a te hatalmadat.» (Zsoltár VIII. 2., 3.) Állottam egy koporsó mellett, Ahol mindenki zokogott. A koporsóban egy sok árvás, Fiatal asszony nyugodott. S árvái közül a legárvább Egy három éves kis gyerek : Gondtalanul, vidáman tépegette A lecsüggő szemfödelet! VASÁRNAPI ÚJSÁG. S míg mi beszélgettünk a halálról, A búról, mely rájuk szakadt: A kis gyerek a szemfödéllel Csak játszott, játszott azalatt. Mosolygó arcza öntudatlan S feddőn azt látszott mondani: «Ez a ti bölcsességtek ? . . . A halálon Nem sírni kell, — mosolygani!» Azóta, hogy nyugton, magamban, A dolgot meghányom-vetem, És elmerengek a halálon, És el az örökéleten : A kis gyermek mosolya mintha Mindig előttem állana . . . Oh másvilág, oh örökélet titka,— Hát ha neki volt igaza ? ! Szabolcska Mihály. 33. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. A VENDÉG. Elbeszélés. A doktorék Gizikéje hamarosan a fejére tette pipacsos kerti kalapját és meghagyta Mari szolgálónak, vigyázzon, nehogy odaégjen sütőben a torta. Azzal átszaladt az ő édes, kedves, egyetlen, sírig hű barátnőjéhez, a postamesterék Irénkéjéhez. — Kezét csókolom, nénikém, ne tessék haragudni, de muszáj valamit mondanom Irénkének. Most kevertem egy tortát, csak három tojás kell bele, ha jól sikerül, ide adom a receptjét. Jaj, úgy szaladtam! — Hát csak keresse meg a kisleányt, Gizikém, talán bent lesz az ebédlőben. Mondtam, foltozzon már egy kicsit, egy hete is elmúlt, hogy bejött a ruha a mosásból és még mindig nem volt érkezésünk hozzáfogni . . . Csakugyan ott ült Irénke kis asztalánál az ablak mellett. Munkakosara teli volt harisnyával , előtte meg valami piroskötésű, érdekes regény volt. Hol abba nézett, hol az utczára — gondolhatják, nem nagyon haladt a munkája. — Irénke, szervusz! Tudod, hogy ma este jön ? A félhetessel jön ! — Kicsoda ?— Jaj, hát nem tudod? A Miczi! Lányi Miczi, hiszen tudod, Málcsikné húga, akiről annyit beszél. Ma jön. Kivasaltattam a kék ruhámat. A mi Marinknak mondta előbb Málcsikné Liszkája, mikor átküldtem sóért a boltba. Itt lesz a félhetessel . . . — Miért izgat ez annyira, te Gizi! Hiszen olyan piros az arczod, majd kicsattan! Hát csak jöjjön a híres Miczi, mi bajod vele ? És e közbe folyton csak kitekintgetett az utczára. Gizi meg csak csóválta a fejét és szánakozva nézett a barátnőjére. — Irénke, hát nem érted? A szép, fess Lányi Miczi ideje Hódfaluba. A nagynénje meghívására , itt marad négy hétig. Eddig csak minden három évben jött ide egy napra, két napra legföljebb. Levegőváltozás—az csak kifogás ! Meg aztán annyit beszélt Málcsikné róla, — nem emlékszel csütörtökön, mikor az igazgatóéknál voltunk vacsorán és ő maga mellé ültette Kovács Ferit; nem emlékszel? Irénke nem felelt. Úgy látszik, valaki felköszönt hozzá az utczáról. Mert meghajtotta a fejét és aztán önkénytelenül még egyszer meghajtotta. És olyan piros lett, de olyan piros... Gizi meg elnevette magát. — Fogadjunk, látatlanban is kitalálom, hogy ki ment erre! Ugye Kovácsnak hívják ? No nem boszantalak Irénkém. De — folytatta komolyan— nem találod ki, minek jön ide Lányi Miczi? Irénke hirtelen rémülten nézett rá. — No látod. Azért nem kell megijedned, te kis csacsi. De úgye tudod, hogy szeretlek és mi nem vagyunk olyan közönséges, irigy roszakaratú barátnők. Figyelmeztetni akartalak, Irénkém. És ma délután csak vedd fel a világoszöld ruhádat, abban gyere értem . . . Most megyek vissza a tortámhoz. Az élénk, víg Gizi megölelte az ő komoly barátnőjét és indult kifelé. A konyhában még megtudakolta a nénitől, mivel kell kitisztítani egy tojás foltot a Lajcsi kék bársony öltönyéből. Megkapta a választ és szaladt haza. Ép jókor jött. Mari kötőtűvel csaknem agyon bökdöste a tortát, mert nem volt benne biztos, jó-e már. Gizi kihúzta és miközben óvatosan leemelte a pléhről és lekvárt puhított a tetejébe, azon gondolkozott, mi lenne ebből a csacsi kis Irénkéből, ha ő nem vigyázna a boldogságára? . . . Megebédeltek, a doktor úr bement a szobájába rendelni, a Lajcsi kint golyózott az udvaron a hentesek Franczijával, Gizi pedig olvasott a szobájában. Nagyon szeretett olvasni. Nem akart közönséges, tudatlan, falusi kis leány lenni. Nem elégedett meg a többi leány üres, léha regényolvasmányaival. Bizony komoly munkákba is belenézett, népszerűen megírt tudományos műveket is szívesen olvasott. Ha «0» visszajön, lássa majd, hogy nem csak ő művelődött. Hanem akad itthon is, aki megérti. Vala pedig «ő»az Irénke bátyja, aki most Pesten kórházban gyakorolja az orvosi tudományt. Jövőre már lejön, — elkél itt két orvos is kényelmesen. Gizi édesapja úgyis kör-, uradalmi, vasúti orvos, — első nemsokára az az idő is, amikor kimúlni szeretné magát egy kicsit. Éjjel felugrani, ha az ember egész nap úton volt, idősebb embernek nehezére esik, — bizony jó lesz már, ha itt lesz a Laczi. Nem lehet itt szó vetélykedésről, dehogy is, sőt Málcsikné úgy véli, az a kis Gizi nem is olyan csinos, mint amilyen szerencsét csinál. De különben az egész falu nagy szeretettel, csaknem tisztelettel néz Gizikére. Igaz is, hogy nem kis dolog, amit ez a fiatal leány már véghezvitt. Tizennégy éves volt, alig hogy elvégezte a szomszéd városban a polgárit, mikor megszületett a kis Lajcsi és meghalt az édesanyja. Hogy segített a háznál, vigasztalta megtört édesapját és segített a nénijének mindenben. A néni két évig élt náluk, de aztán visszament Pestre, hogy agglegény bátyjának a háztartását tovább vezesse. Mert Gizire rá lehetett bízni a házat. Vigyázott az mindenre, ügyes, takarékos kis gazdasszony volt. Ragyogott a házuk a tisztaságtól és Málcsikné hiába tekintett szét fürkészőleg «jóakaró» látogatásainál, nem látott semmi hibát, nem látott egy porszemet se. Még a Lajcsi gyerek is, — a korához képest, — rendben volt az is mindig. És Gizi vidám, egészséges arcza örömet okozott mindenkinek, aki csak rá nézett. Mondom, Gizi ott olvasott az ablaknál, míg csak el nem érkezett az uzsonna ideje. Akkor felöltözködött, ellátta a vacsora dolgát és megmosta öcsikéje szurtos kis ábrázatját. Eljött érte Irénke és beszóltak a többi leányért. Aztán indultak az erdőbe, rendes délutáni sétájukra. A kis gyerekek hol előre szaladtak, hol elmaradtak, a leányok pedig bő lébe föleresztve beszélték meg a csöpp kis helyiérdekű pletykákat. Persze az érkezendő vendég volt az érdeklődés központja és a leányok, anélkül, hogy hangosan mondták volna, megállapították, hogy mindannyian kiöltözködtek a tiszteletére. Elhatározták, hogy vissza az erdőn a töltés felé mennek és majd ép fél hét felé érnek «véletlenül» az állomáshoz. Gizi előre ment Irénkével. A többiek már tudták, hogy ők magukban szeretnek lenni és úgy is celválhatatlanoknak» hívta őket az egész falu. — Irénkém, ne légy olyan komoly ! Úgy látszik, bánt a dolog! Hát mondd, igazán olyan nagyon szereted? Eddig nem szóltál nekem semmit. Csak sejtettem, hogy ti . . . — Kérlek Gizi, ne beszélj ! Ha tudnád, hogy fáj minden szavad, Gizikém, úgy szeretnék sírni, és nem lehet, nem akarom, hogy tudják . . . Már azt hittem, minden rendben van, mert ha ő nem szól is, mindig mellém ül és velem sétál, és ha beszélgetünk, úgy megértjük egymást, azt hittem, szeret engem és most ide jön ez a Miczi. . . — Ne búsulj Irénkém, én azt hiszem, te százszor jobban tetszel neki, mint az a pesti leány. És csak a Málcsikné szeretné, hiszen ő nem is tud a tervéről! Lányiék nagy lábon élnek és Miczinek van még két huga: férjhez akarják adni mielőbb. Már huszonhárom éves és Málcsikné biztosan azt gondolta, Kovács csinos ember, nemes ember, azt mondják, kitűnő vegyész, biztos állása van a gyárban, — örülhetnének Lányiék, ha feleségül veszi a Miczikéjüket. De ne félj, nem olyan embernek ismerjük mi Kovács Ferit,