Vasárnapi Ujság – 1903
1903-09-06 / 36. szám - A szökevények. Irta F. W. Wharton. Angolból forditotta S. A. (képekkel) 586. oldal / Elbeszélések; genreképek - Lévay József: Napkelte 586. oldal / Költemények - Vikár Béla: A Homoród mellett 586. oldal / Költemények
586 követelő építkezéseknek folytatásával. E munkára Hauszmann minden tekintetben kiválóan alkalmasnak bizonyult; a nagy mű, most elkészülve, méltóan hirdeti mesterének nevét. Egyaránt nyilvánul itt Hauszmann művészi jelessége, kiváló gyakorlati érzéke és szervező képessége, az óriási építmény mindenütt magán viseli az ő vezető, irányító tevékenységének, finom ízlésének, találékonyságának nyomait. Pedig különösen egyes részletek megoldásában nagy nehézségeket kellett leküzdeni, amelyek ugyancsak próbára tették a tervező művész rátermettségét. Nagy szolgálatot tett a várpalota építésénél a magyar díszítő- és iparművészetnek is; a palota berendezési tárgyait, ahol csak lehetett, magyar iparművészekkel, kézmívesekkel készíttette s ezzel míg egyrészt bő alkalmat nyújtott nekik képességeik bemutatására, másrészt mint munkásságuk vezetője, mint tanácsadójuk, sok esetben mint a berendezési tárgyak tervezője, irányt is mutatott nekik s fejlesztette műízlésüket. Kiváló érdemei több oldalról részesültek az elismerés jeleiben. A király előbb a vaskoronarend III. osztályával, majd a «pro litteris et artibus» rendjellel, a legmagasabb művészi kitüntetéssel ékesítette fel budai palotájának építőjét. Szombathely városának díszpolgára, az angol építészek királyi társulatának dísztagja. Az 1900-iki kiállításon is kiállított tervei és munkái a Grand Prix-t nyerték el. Tanártársai a most kezdődő tanévre a műegyetem rektorává választották. A még java erejében levő kitűnő építész bizonyára most, főmunkájának elkészülte után sem fog megpihenni s még számos kitűnő munkát várhatunk tőle a jövőben. NAP KELTE:* Nyiss kaputoh hajnal hamarabb, Térjen pihenésre palotád őre, Lovait csapkodja meg a nap, Röpítsék szekerét gyorsan előre, Az éj fátyla szakadoz immár, Foszlányai szürkülnek már keleten, Hegyeink ormán friss szellő jár, Álom csak alant a mély völgy-feneken, Egy fénysugár kilövell végre, Megmozdúl tőle a félholt nyugalom, Gyönge derű lebben az égre, Eszmél körös-körül a völgy, a halom. És üde arczczal, várakozón Figyel a természet, ereje éled S föllép koronásan, ragyogón A nap , a hódító, a nap , az élet. Lévay József. A HOMORÓD MELLETT. Én nem járok az új párok Országútjain; Jobb nekünk itt a hazában, Mintsem oda kinn. Szerelmemnek, hő szivemnek Friss virágait Nem viszem ki más országba ; Itt nyíljanak, itt. Szirmaikat idegenben Nem szórom el én ; Viruljanak, maradjanak Honi föld ölén. Van itt minden, a mit szívem És szemem kíván. • Ragyogó nap süt az égen, Madár zeng a fán. * A «Budapesti Szemle» legújabb füzetéből. VARÁRNAPI UTSÁG. 35. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. Előttem a Hargitának Felhős homloka, Sírdogál az agg óriás, Sírni van oka , Oly szegény a föld s a nép itt, Lábai körül, Azért könnyez, könnye kristály Patakokba gyűl. Szolgálói — kis tündérek— Játszanak vele . Elrekesztik s apró gyöngygyel Hintik azt tele. A vén hegynek könnyeiből Áldás így fakad : A víz adja vissza, a mit A föld megtagad. A hol járok, lépten-nyomon Egy- egy csodakút Foglyúl ejtve, míg szabadon A patak lefut, Ő se megy ki a hazából, Csak a völgybe se, Ottan várja kedves párja S egyesül vele. Nézem habját, míg keblére Ölel angyalom, Hű szívének dobogását S a pataknak csobogását Együtt hallgatom. Vikár Béla: A SZÖKEVÉNYEK. Elbeszélés. Irta F. W. Wharton. Angolból fordította : S. A. I. — Uram Isten, Beekman, micsoda kártya jár önnek! — szólt Welsh, összeszámítva az ütéseket, aztán hátratolva székét, fölkelt az asztal mellől. — Mára már elég volt, — folytatta félig vidáman, félig kedvetlen mosollyal. — Olyan szerencse ellen, mint az öné, nem akarok többet küzdeni. A szoba fényesen ki volt világítva, füstfellegek szállongtak a levegőben, a mellékasztalon két palaczk állott, melyekkel nem törődött senki. A megszólított fiatalember az asztalnál maradt, míg a többiek fölkeltek és kinyújtóztatva karjaikat, körüljártak a szobában. Amint a fiatalember összegyűjtötte a kártyákat, ellenfelei elővették jegyzőkönyveiket és egy csomó bankjegyet osztottak szét közte és a párt fele között, — az utóbbi sárgahajú kis legény volt, elgondolkozott tekintettel, amely akkor se hagyta el, mikor a bankjegyeket zsebre tette, mintha csak más valaki számára kapta volna azokat. Beekman begombolta a kabátját s a kandalóhoz menve, ott hátra tett kezekkel megállt. Mogorva külsejű fiatalember volt. Nagyon sötét volt a színe, a haja sűrű, sötétbarna, arczán rézszínű, egészséges pirosság, fekete szeme mélyen feküdt s olyan kifejezéssel szegeződött mindenkire, a mely az emberek legnagyobb részét távol tartotta tőle. Ajkait állandóan, önuralomra vallóan összeszorítva tartotta. Kitűnő kártyajátszó volt, figyelmes, mindenre emlékező, minden előnyt kihasználni tudó. — Jól van, Beekman — szólt Welsh, rágyújtva egy szivarra s félig barátságos, félig bírálgató tekintettel mérve végig üzletvezetőjét. — Csütörtökön folytatjuk a játékot. Mit szól hozzá, Potter, •— csütörtökön ? Potter, még mindig veszteségén elmélkedve bólintott. — És ön, Ritter, eljöhet csütörtökön? •— Welsh a kis emberke felé fordult, aki kurta pipáját szívogatta. Ritter a fejét rázta. — Sajnálom, — mondta, — de el kell mennem egy társaságba s Beekman is velem jön. Tegyük péntekre. A házigazda bólintott, kissé meglepetten nézve mindkettejükre. — Társaságba! — ismételte. — No, ez új dolog nektek, fiúk. De maga csak nem megy oda, Beekman? Ritter furcsa arczot vágott. Kötelesség dolga. — mondta. — A néném házában van a mulatság s én nem húzhatom ki magamat belőle, Beekman pedig megígérte, hogy segíteni fog nekem. Nem kölcsönözne ön is, Welsh, fényt ez alkalmatosságnak azáltal, hogy eljön ? Tegye meg. Miért ne tenné ? Maude néni nagyon boldog volna. És Potter, maga nem jön el? Mit szól hozzá ? Potter a fejét rázta. — Nem törődöm a lányokkal, — felelte s felvéve a felöltőjét, az ajtó felé indult. — Tehát pénteken,— tette hozzá vissza se fordulva s elsietett, hogy valamikép rá ne beszéljék a mulatságra. A három ott maradt ember elnevette magát. Míg a két vendég felszedelőzködött, megbeszélték, hogy csütörtök este mind a hárman találkoznak Blake asszony házánál. Gyönyörű kora téli csillagos éjszaka volt, a levegőben csillogott a fagy. A két jó barát gyorsan távozott a sötét, pompás házból, amelyben Welsh lakott apjával, a nagy vasúti mozdonygyár tulajdonosával, melyben Beekmannak állása volt. Jó barátok voltak, ez a két fiatalember, de teljes híjával annak a bizalmas vonásnak, mely az asszonyokat szokta barátságban összefűzni. Ritter tulajdonképen csodálkozott azon, hogy mennyire megkedvelte a társaságát ennek a hallgatag fiatalembernek, úgy hogy ez a társaság szinte megrögzött szokásává vált. Az üzlet hozta őket össze. Ritter szabad ember volt, azt tett az idejével, amit akart, napjait szórakozásban, tanulmányban, tetszése szerint töltötte, egy sereg olyan dologgal, amelyek barátjának életében nem játszottak semmiféle szerepet. De amint megismerte a barátja egyéniségét, ez bizonyos vonzóerővel volt rá. A fiatal mérnök jó családból származott, de már tizenkét éves korában belesodródott az életbe mint gépész inas, azzal az egyetlen belegyökeredzett czéllal, hogy utat törjön magának. Ezt meg is tette, eleinte lassan, küzdelmesen. Mint fűtő dolgozott egy gépnél, végigjárta a műhelyeket s most megvolt minden kilátása az előmenetelre. Fölnevelte a nővérét és két öccsét, akik most a nyugaton éltek, ő maga pedig egyedül lakott egy penzióban. Ritter észrevette, hogy hangversenyre mindig szívesen elmegy vele, de ezenkívül nem ad ki pénzt semmire. Együtt kártyáztak igen kis pénzre, ugyanolyan önmegtartózkodó játékosokkal, mint ők maguk, de ennek a költsége egy télen át kiegyenlítődött s így neki nem került a dolog semmibe. — Jöjjön fel hozzám, szívjunk el még egy szivart, még nincs késő, — szólt Ritter, kiverve a pipáját egy lámpaoszlopon s aztán zsebre téve. — Köszönöm, — szólt Beekman, bólintva a fejével. — De én lefekszem. Csütörtökön találkozunk. Szokott gyors lépteivel távozott, amelyek arról tanúskodtak, hogy reggel korán szokott a munkába menni s este későn elhagyni a műhelyt. Mindig sietett, hogy valahova eljusson, vagy valahonnan elmenjen. Csak ment előre, fütyörészve útjában s a mint befordúlt egy sarokra, mikor már Ritter nem láthatta, hirtelen hátratekintett, kissé meglassította lépteit, kezét zsebre dugta s a fejét fölemelve nézte a csillagokat. A mindennapi élet hideg közönbösségéből saját gondolatai kavargó vizeire jutott. Beekman úgy találta, hogy más is van az életben, nem csak munka és pénz s egy új szenvedély töltötte el, uralkodott rajta, igájába hajtotta. Egy reggel, mindennapi útján a műhely felé kissé balra tért, olyan utczába, melyben nem szokott járni. Korán volt, jobban ráért, mint máskor s a napfény vonzotta őt. A rendes útja egy sötét és keskeny sikátoron vezetett keresztül. Ez az utcza egyes helyein beépítetlen volt még, a napfény hatalmas kévekben öntötte el, közel volt a város végéhez. Beekman kedvtelve nézte a virágokat, melyek egyik-másik ablakban virultak. Amint lassan előre ment, az utcza másik oldalán egy lányt látott az ablaknál ülve varrni, fejét a munkája fölé hajtva. Megállt s rábámult. A leány felnézett, szemeik találkoztak, csak egy pillanatra, mert aztán a