Vasárnapi Ujság – 1903
1903-09-13 / 37. szám - Lampérth Géza: A földműves temetése 602. oldal / Költemények
602 VARÁRNAPI UTSÁG. 35. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. nek elnöke s mely az összes nevelésügy munkásait, felekezeti vagy rangbéli különbség nélkül, magában foglalja és a tanügy egész szervezetére irányult együttes tevékenységre sarkalja. Nagy fontosságú hivatást tölt be Heinrich Gusztáv a magyar és az általános irodalomtörténet búvárlata terén is. Régebbi irodalomtörténet-írásunknak egyik érezhető hiánya volt, hogy irodalmunk jelenségeit, különböző időkbeli mozgalmait nagyobbára elszigetelten vizsgálta, tekintet nélkül a többi európai népek hasonló jelenségeire s arra a hatásra, amelyet ez utóbbiak a magyar írókra tettek. Pedig az irodalom életében folytonos a az irodalmi mozgalmak hullámai kölcsönhatás, túlcsapnak a nemzetek nyelvhatárain, a szomszéd népekhez is eljutnak az eszmék érlelődése, az irányok, az ízlés, a világfelfogás fejlődése nem szorítkozik egy nemzetre, részt vesz abban minden nép, amely az irodalom terén egyáltalán számot tesz. A magyar irodalom mindig benne élt az európai irodalmak e nagy közösségében s hiányosak voltak róla szóló ismereteink mindaddig, amíg a kutatók a külföldi irodalmaknak a magyarra tett hatására kellő világot nem vetettek. E téren Heinrich alapvető munkát végzett, különösen annak a hatásnak vizsgálatával, melyet a német irodalom a mienkre tett. Munkáiban egész sereg magyar költői mű forrásait kutatta fel, tömérdek adalékkal szolgált egyes irányok, írók, művek megértéséhez s nagyszámú oly kérdést vetett fel, melyekre ő előtte tudósaink nem sok figyelmet fordítottak. Viszont nyomon kisérte egyes magyar vagy magyar vonatkozású tárgyaknak külföldi irodalmi feldolgozásait. Ugyane czélok érdekében munkálkodik a Philologiai Társaságban, melynek alakulása óta társelnöke, vezető szelleme s melynek folyóiratában, az «Egyetemes Philologiai Közlöny»-ben a modern philologiai részt régebben ő szerkesztette s szerkesztésében ma is tevékeny részt vesz. E folyóiratba, valamint más folyóiratokba is igen nagy számú philologiai értekezést, kisebb-nagyobb czikket, bírálatot, stb. írt és ír, melyekkel példát adott a szigorúan tudományos philologai módszer eredményes alkalmazására. Kiválóbb munkái az összehasonlító irodalomtörténet köréből a «Bánk bán»tárgyának német feldolgozásairól, Bocaccióról, a magyar-hun mondáról, Dugonics drámáiról és regényeiről, a Toldi-mondáról, az Árgirus-mondáról, a bolygó zsidó, a Don Juan-és a Faust-mondákról, Ossziánról, Szent Grálról szólók, melyekben nehéz és bonyolult kérdéseket beható és nagy terjedelmű ismerettel és éles bonczoló kritikával tárgyal s világít meg. Szorosabb értelemben vett magyar irodalomtörténeti tárgyú munkáit is alapos kutatás, önálló felfogás és könnyed, a nagy mívelt közönség érdeklődését is ébrentartó előadás jellemzi. Behatóan foglalkozott Kisfaludy Sándor regéivel, Aranyos-rákosi Székely Sándor eposzával, melyet újra kiadott, Kazinczy egyes műveivel, XVIII. századbeli magyar regényekkel, stb. Hasznos és derék vállalatot kezdeményezett a «Régi Magyar Könyvtár» kiadásával, melyet maga szerkeszt s melyben a régibb magyar irodalomnak számos immár hozzáférhetetlenné vált, irodalomtörténeti szempontból fontos termékét adta gondos kiadásban a kutatók és az ifjúság kezébe. E vállalat több kötetét ő maga adta ki s a legtöbbnek kiadására ő adta mint szerkesztő, az indítást. A német irodalomnak s történetének aligha van nálunk alaposabb ismerője, mint Heinrich Gusztáv. Bizonyítják ezt nemcsak egyetemi előadásai, hanem e körbe vágó munkái is s ezek közt különösen legterjedelmesebb műve. «A német irodalom története», melynek eddig megjelent két kötete a XVII. század végéig halad s mely nemcsak hogy egyedüli jelentékenyebb magyar mű e téren, hanem a tárgy feldolgozásának biztossága, az óriási anyag helyes elrendezése, az iró ítéletének önállósága, absolut mértékkel mérve is, kiváló és számottevő munkává teszik, melynek német nyelven sincs sok párja. Ugyan a jó tulajdonságok jellemzik egy másik, kisebb terjedelmű, de értékes művét: a Faust-tanulmányokat. Német verstana a külföldön is figyelmet keltett. A német nyelv és irodalom középiskolai tanításának nagy szolgálatot tett iskolai könyveivel, főleg nagy tudáson alapuló szövegkiadásaival. Az ő kezdésére indult meg az «Egyetemes irodalomtörténet» czímű nagy vállalat, melynek szerkesztője s melybe ő írja a német irodalomtörténetet tárgyaló részt. oJ Ez a ritka széleskörű és tartalmas munkásság szerezte meg Heinrich Gusztávnak azt az előkelő helyet, melyet tudományos és mívelődési életünkben elfoglal. Az Akadémia 1880-ban levelező, 1892-ben pedig rendes tagjává választotta ; nagy részt vesz az első osztály munkálataiban, mint felolvasó, mint pályaművek bírálója, mint az első osztály elnöke és összes bizottságainak tagja. Az idei akadémiai nagygyűlésen is kiváló érdekességű felolvasást tartott «Magyar elemek a német költészetben» czím alatt, melyban azt a hatást vizsgálta, melyet a magyar költők a németekre tettek s behatóan tárgyalta azokat a német költőket, a kik magyarországi származásuk, vagy hazánkkal való egyéb összeköttetéseik révén magyar tárgyakat dolgoztak fel. A Kisfaludy-társaságnak 1882 óta tagja s e társaság életében is tevékeny részt vesz. A millenniumi nagy tanügyi kongresszusnak ő volt az elnöke; tagja volt csaknem minden oly testületnek, bizottságnak, mely az utóbbi évtizedekben tanügyi kérdések megvitatásával s intézésével foglalkozott. Az egyetemnek már az 1886—88. években dékánja volt s midőn az ezredévi ünnepek során a király több egyetemi tanárt miniszteri tanácsossá nevezett ki, az így kitüntetettek egyike volt ő is. Heinrich élete és munkássága szép példája a magyar tudós igazi hivatásának, mert ő ép oly hasznos munkát végzett a tudomány elméleti, eszményi czéljaiért, mint a gyakorlati téren; az idegen irodalmakban végzett búvárlatait kapcsolatba tudta hozni a magyar szellemi élettel s a maga erejével az utolsó három évtized alatt oly', szépen fellendült kulturális életünk alapvető munkásai közé küzdötte fel magát. —Pl— A FÖLDMŰVES TEMETÉSE. Öreg szántóvetőt temetnek Magérlelő, rekkenő nyáron, Átvág útja a gyászmenetnek Az áldással teljes határon. Nyolcz kérges tenyér, nyolcz erős kar Viszi a koporsót lassúban, Búg a harang ... a gyászkiséret Búcsúztatót zsong szomorúan. A temető előtt egyszerre A halottvivők ím, megállnak S leteszik terhüket egy perezre Szélin szép nagy búza-táblának. Harang és énekszó elhallgat, És mint valami varázs-szóra, Halk zizzenéssel a kalászok Báborúlnak a koporsóra . . . — Az öreg különös ember volt, Művelt sok érthetetlen dolgot, Lám, azt sem érték, míg meg nem halt, Mit testamentumába mondott: Hogy hadd álljon meg végső útján Majd ott a kedves földje mellett. . . . Értik-e most is, vájj' ki tudná, De bizonyos, hogy mind könnyeznek. Lampérth Géza. A SZÖKEVÉNYEK Elbeszélés. (Folytatás.) Irta F. XV. Wharton. Angolból fordította : S. A. III. Beekman letérdelt a fagyos földre, mialatt felcsatolta a leány korcsolyáját s kivezette őt a jégre. Aztán felcsatolta a maga korcsolyáját is s együtt siklottak lassan tova. A kemény szél, mely az nap fújt, elállott, hideg, de csendes idő volt s a kemény, kék jég oly biztosan terült el előttük, mint valami szikla. Az alkonyat nem volt már messze s nyugaton vörösödött az ég széle. A hideg oly száraz volt, hogy az ember nem is fázott benne s a leány, a mint a sima jégen előre haladt, úgy érezte, hogy fellángol ereiben a vér. Összekulcsolta a kezét karmantyújában s maga elé nézett a csillogó jégre s a mögötte sötétlő fákra, melyek kopasz ágain keresztül látta a nap vöröslő fényét, fölöttük pedig, a hol az ég mély, sötétkék színbe kezdett változni, egy csillag ragyogott. Önkénytelen Beekmanhoz fordult. — Micsoda gyönyör ide kijutni, a napi vesződségek után ! És ha arra gondolok, mennyi estén ültem unatkozva s bámultam ki az ablakon, nagyon is fáradtan, mint hittem, arra, hogy szórakozást keressek, igazán hálás vagyok ön iránt. Beekman ránézett és mosolygott. — Ne mulasszunk el egy délutánt sem — felelt sóváran, — amíg van jég. Megígéri ? A leány megzavarodva nézett reá. — Nem lehet. Mama azt mondja, hogy nem egészen helyes dolog eljönnöm, csak néha is, egyedül önnel s ha azt mondanám, hogy holnap is eljövök, nagyon nem tetszenék neki. — Igazán ? — Beekman merőn maga elé nézett. — Az ilyen szabályok mindig rejtélyesek voltak előttem, ha az ember bízik valakiben. De hát — hiszen ő neki nincs semmi különös oka, hogy bízzék bennem és kedveljen engem. — Erre nem kellenek okok. •— A leány Beekman elsötétült arczába nézett. — Az ember vagy megteszi, vagy nem. — Igaz. — Beekman a leányra vetette kemény tekintetét. — Én eddig nem törődtem ezzel. Dolgoztam, figyeltem és tanulmányoztam az embereket, de eszembe sem jutott, hogy szeressem is őket. — Különös. — szólt a leány s fejét rázta. — Én szeretem az embereket; azt hiszem, szeretem őket mind és bízom is bennük s nem is volt soha okom, hogy megbánjam a bizalmamat. — Ön nem törte magát keresztül a tömegen, hála Istennek — mondta Beckmann vállát vonva. — Nem is tudná soha megtenni. Valaki mindig akadna, aki szívesen felkapná és vinné. — Nem akarom, hogy vigyenek. Magam akarom a magam dolgát elvégezni. A leány meglassította haladását; már körüljárták a teret s megint a fák közelében álltak. — Önök mind úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel — szólt a leány mosolyogva. — Mama is úgy tesz. Olyan sokáig határozott el mindent ő az életemről, hogy azt hiszi, mindig így lesz. De, tudja, ez nem úgy van. — Nem — felelt Beckmann, ujjával megérintve a leány prémjét — nem, ne engedje, hogy én rólam is ő határozzon. Elhallgattak egy pillanatra, aztán a leány tovább siklott. Egymáshoz simulva járták keresztül-kasul a korcsolyapályát s a beszédük minden fordulatnál másra tért. Sötét lett, mire megint megállottak.— Ideje már, hogy hazamenjek — szólt a leány, felnézve Beekmanra. — Olyan boldog, boldog délutánt töltöttem .... — Igazán ? — A fiatal ember ismét rátette egy pillanatra a kezét a mufijára. — És mit