Vasárnapi Ujság – 1903
1903-10-04 / 40. szám - Az utolsó tekintetes úr. Kende Kanut halála (arczképpel). M-th K-n 654. oldal / Élet- és jellemrajzok - Szabolcska Mihály: Iratkozás 654. oldal / Költemények - Szászy István: Éjjel az erdőn. - Tavaszi fellegek. - Vidám reggel. - A temetőben (Jaksity Mileta) 654. oldal / Költemények
654 Alkotásait ma is az az őserő duzzasztja, mint mikor a vidéken kóborolt, színlapot, kelléket hordott s a korcsmák udvarán hirdette a színművészet örök igéit. Alig múlt egy hete, hogy új szerepben látjuk. A közönség egy emberöltőn át megszokta, hogy a darab sikerét az ő szerepében ismerje. Most is úgy történik. — Milyen szerepe van a mesternek ? — kérdezik írói körökben, ha új darabról esik szó. Mert Ujházyt ma már országszerte mesternek nevezik. Az a czím, mely Olaszországban általános,nálunk kizárólagosan Ujházyé. A «mester» alatt senki sem ért mást, mint Ujházyt. Mintha a nagyközönség hallgatólagosan állapodott volna meg abban, hogy ez a czím, mint hajdan a nádori méltóság, a színészek között csak egy emberé lehet. Szeptember 28-án nevezte ki a belügyminiszter a Nemzeti Színház örökös tagjának. Kevés miniszteri leirat dicsekedhetik azzal, hogy akkora melegséggel találkozott volna a művészet barátainak körében, mint az, mely ezt a kinevezést foglalta magában. Ezt még a debreczeni «doktor bácsi» az öreg Ujházy sem remélte volna. Pedig méltán nagyra volt fiával, miután megbocsátotta neki, hogy színész lett. De ez nem mindjárt történt. Ujházy Ede nevét már országosan emlegették, mikor apja rászánta magát, hogy megnézi az Edust. A színészek úgy vitték a debreczeni színházba, hol akkor lépett fel először, mint vendég Ujházy Ede. Neki nem mondották meg, hogy az apja jelen lesz az előadáson. Mikor az előadás után apa és fiú egymásra borult, Ujházy Ede sűrűn törölgette hulló könnyeit. Aztán a színészekhez fordult: — Okosan tettétek, hogy nekem se szóltatok . . . belesültem volna. És valahányszor ezt az apjával való jelenetet elmondja, most is könny rezeg a szemében. Az öröm és a meghatottság könnye. * A bemutatott képek emlékezetünkbe hívják a nagy alakítások nyomában támadt nagy sikereket. Megjelenik előttünk a tagbaszakadt, erős lelkű, Crampton mester, Calderonnak nagy művészettel magrajzolt Zalameai birája, a biró lelkű, áhítatos Constantin abbé s a «Pártütőkből a Kisbíró, a szinyór magyar népies alak s Anzelm a «Sztrájk »-ból, azaz idegenből hozzánk szakadt izgató, mely valóságos mintaalakja a szájas munkakerülőknek. Mindezeknek Újházi művészete szerzett polgárjogot a magyar színpadon. Hány kellemes estnek az emléke s művészi gyönyörűsége fűződik e néhány képhez ! Z. M. IRATKOZÁS. A kis fiam mosolyogva, nagy vidáman. (Friss pogácsa oldalán a tarisznyában.) Most indul az első, komoly, nagy útjára : Megyünk, megyünk, mendegélünk, Iratkozni most megyünk az iskolába. Az ő kicsi fehér lelke teli vággyal. Már előre otthonos az iskolával. Édesanyja édes szóval jó előre készítgette, tanítgatta Erre a szép, erre a nagy jövendőre. Át is esünk az első nagy búcsúzáson, Sim nekem kell takarnom a könyhullásom. S hazafelé míg szomorún mendegélek. Érezem, hogy elvesztettem, Hogy szétsodort egy kegyetlen Nagy, gomolygó ár : az élet! Szabolcska Mihály. VASÁRNAPI ÚJSÁG. JAKSITY MILETA KÖLTEMÉNYEIBŐL. Éjjel az erdőn. Kis tücsök czirpelget a bodza tövében, A sötétből társa felel a szavára. Magam vagyok, árnyam nyúlik csak elébem, Míg lábam az erdőt imbolyogva járja. Csüggeteg galyak közt reszket a hold fénye, Árnyék köré ezüst szálat húzogatva ; Az igyen szőtt háló száll s a földet érve Csöndesen terül rá a gyalogutakra. Csalogány is alszik árnyas rejtekében ; Nem hallatszik léptem lassú surranása, Nem hallik a csöndben semmi zaj, csak épen Fűnek a növése, rügynek pattanása... Oh, bárcsak a hajnal immár fölhasadna ! — Félek, megtöröm még az éjféli csendet; Pedig bent az erdőn — ez ötlik agyamba — Édes álmainknak szelleme pihenhet ?!... Tavaszi fellegek. Tavaszi fellegek rohannak az égen. Egy perezre megpihen nyugtalan csapatjok, A nap elé állván komoran, sötéten. Czikázik a villám, ég haragja csattog, Zápor zuhog, — aztán fut a felhő újra, Fölcsillog megfürdött napja az égboltnak; A mező párába, völgy ködbe borúlva, Lélegzik az erdő, a füvek ragyognak. Mint tavaszi felhők tolongnak agyamban Komor gondolatim, könnyeim kicsalván... Eláraszt a napfény csakhamar azonban a szivárvány ragyog föl a sötét ég alján. És ebben a derűit, boldog pillanatban Rég vesztett reményim szemembe nevetnek. . . Azokat üdvözli dalra nyíló ajkam S könnyeim nyomában új dalok teremnek. Vidám reggel. Vidám reggel. A madarak Hangos zsivajt csapnak. Fű, fa lombja fürdik, úszik Fényében a napnak. Szomorú dal van előttem . — Most kezdtem el épen ! — Fehér lapról nehéz bánat Tekint rám sötéten. Játszi szellő leng köröttem, Verssoraim lesve ... a Vigadj te is !» szól s a papírt Elröpíti messze... A temetőben. Itt, hol a halálnak rabjai pihennek: Szomorú fűz ágát halk szellő ingatja, Fojtó az illata virágnak, levélnek S oly csodás álmokat susog a sír hantja! Érzékim zsibbadnak, szemem húnyni készül, Szívem dobogása lassúbbodik egyre És — mintha fájdalom, könnyek s búcsú nélkül, Az az örök álom szállna a szememre. A mint elhallgatom a tavaszi csöndben Messze rejtekéből jósoló kakukkot, Száraz szilfaágnak zörgését fölöttem S a mit a buja fű a fülembe suttog: Látom rohanását tünő századoknak, Emberi sebeket, jajokat czipelvén, A mint a czél felé sietve tolongnak, Mint felhők az égbolt kékes végtelenjén. Szerb eredetiből fordította: Szászy István. AZ UTOLSÓ TEKINTETES ÚR. (Kende Banát halála.) A mostani stréber nemzedék előtt egy egészen más faj mozgott azon a területen, amelyen most apró cselszövényeiket űzik a modern politikusok. A múlt országgyűlésen törvényt kellett hozni, hogy a mostani politikusok ne gazdagodjanak, a hetvenes években azt kellett volna valahogy megakadályozni, hogy az akkori politikusok ne szegényedjenek. Mikor még Ghiczy Kálmán képviselőházi elnök is csak tekintetes úr volt, akkor még igazi nagyságos urak ültek a képviselőházi padokon. Csillogó, vidám élet folyt, csupa kiskirályok voltak a képviselők. A hatalomért nem előzködött senki. Intrikákat és cselszövényeket szolgáló íveket és indítványokat nem írt alá senkinek senki, de váltót mindenki aláírt mindenkinek, mert testvéries kapocs fűzte össze a nemesi osztály jómódú tagjait, kikből a Ház kiformálódott. Közönségesen ezer vagy kétezer hold volt otthon minden mandátum mögött. Nem volt az túlságosan sok. Sőt jól kellett iparkodniuk a holdacskáknak a beléjük vetett növények meghozatalában, hogy a tekintetes képviselő urat, kedves gazdájukat olyan módban tartsák, aminő egy honatyát megillet. Ebben a régi jó patriarkhális világban volt otthon Kende Kanut, akit a halál csak e napokban vitt el közülünk, miután már évtizedek óta elvonult tőlünk gubacsi tuskulumába. A partnerek, a jó pajtások, a kedélyes Beöthy Aldzsi, a nagy bohém és a nagy hős Pap Laji, a szellemes, bátor Horváth Gyula, a vidám Zalay Pista, a gavalléros Bicskey Kálmán mind elmentek már, hát mit csinált volna itt nélkülök? Új, másforma emberek kerültek a klubba, kiállhatatlan nagyképű alakok, akik a miniszterek körül keringnek, körmönfont eszű spekulánsok, akik üzletekről beszélgetnek, ahelyett, hogy zamatos anekdotákat mondanának. A jó Kanut bácsi észrevette ezt és elmenekült innen az utolsó jó barátjához, aki megmaradt, — a természethez s ki se mozdult többé a gubacsi házából, kertjéből, ahol emlékeinek és fáinak élt. Azt se tudták már a mai emberek, hogy él-e, ha szó esett valahol az öregről, pedig gyakran esett kivált egyik leánya, Kende Juliska (Teleki Sándor grófné) révén, ki egyike a legjobb nőíróknak az országban. Bezzeg a hetvenes években, sőt a nyolczvanasok elején is erősen hiányzott az öreg úr, ha csak egy nap nem jelent is meg a Házban, vagy a klubban, vagy a képviselők szokásos gyülekező helyein. Hol van Kanut ? Mi lelte Kanutot? Küldeni kell Kanutért! Sokat emlegetett, kedvencz ember volt, társadalmilag szinte nélkülözhetlen, mert mint Kemény János mondotta róla: Mindent «mitmachok» (engedelmet kérek ezért a szóért) és sohase mondta, hogy «gyerünk haza». Téves volna hinni azonban, hogy az akkori emberek léhák voltak; ők csak nem tolakodtak előre, nem jártak előadóságok, bizottsági tagságok után s nem ordítottak, mint most, liczilandó: «Itt vagyok, munkát akarok, szerepet követelek.» A politikai vásárcsarnokok akusztikájában száz hang viszonozza, ha az uborka azt kiabálja magáról, hogy ő ananász. A régi tekintetes képviselő urak nem vágtak nagy képeket, hogy ennek a révén valamit elérjenek, hanem úgy tekintvén a képviselői állást, mint jutalmát bizonyos, néha országos, néha ellenben csak helyi (viczinális) érdemeknek (mert akkor nem viczinális vasutak, hanem viczinális érdemek voltak), egy munkában eltöltött élet után vidám gondtalanságban élvezték az alkotmányos aera sokra becsült napfényét, hagyván cselekedni a vezéreket, akiknek kipróbált jellemében és bölcseségében kételkedni s működésüknek okvetetlenkedésekkel és zöld akcziókkal gáncsot vetni még nem volt divatban. A csirke nem akart a tyúknál többet tudni. Maga Kende Kanut is már akkor eleget dolgozott volt a megyénél, mint annak egyik kitűnő főszolgabirája. A peleskei nótárius jóizű