Vasárnapi Ujság – 1903
1903-10-25 / 43. szám - A házasság Isten rendelése. Deák Ferencz elbeszélése után irta Vachott Sándorné 712. oldal / Elbeszélések; genreképek
712 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 42. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. A HÁZASSÁG ISTEN RENDELÉSE. Dert Ferencz elbeszélése után irta Vachott Sándorné. * Egy kis bevezetés a következő történethez. A hatvanas évek elején történt, midőn egykor kisebb társaskörben együtt voltam Deák Ferenczczel. Oly szerencsés valék, hogy a kedves öreg úr minden alkalommal örömest látszott beszélgetni, társalogni velem, szívélyesen kötődött és enyelgett s ha távozni készültem, nem szívesen látta. Hogy visszatartson, majd érdekes beszélgetést kezdett készülődésem közben, melynek hallgatását félben nem hagyhattam, majd belém kötött, nyájas arczczal ócsárolva oly irók művét, kikért rajongtam, vagy megjegyzéseket tett oly egyénekre, kiket bántani semmiért sem engedtem volna; s én bár tudtam, hogy csak tartóztatni akar s hogy nem komolyan beszél, hanem csak ingerkedik, mégis mindannyiszor tűzbejöttem, s olykor kalappal fejemen két óra hosszáig is elvitáztam vele, menésre készen. Úgy adta a szót, hogy felelnem kellett reá, csak úgy szikrázott gazdag szelleme, habár csak játszott és kötődött is. Ha azután nagyon reám esteledett s többé egyedül nem mehettem volna haza, karját nyújtá s hazáig elkísért. — Hiába, — szokta ilyenkor mondani — az asszonyok nyugtalan teremtések s valóságos idővesztegetők. Órákig elbúcsúznak álldogálva, midőn a szomszédból hazafelé készülődnek, a helyett, hogy a meddig maradniok lehetséges . Ezt az elbeszélést az elhunyt írónő hagyatékából fia, Vachott Károly adta át közlés végett volna, ülnének nyugton és békével a kényelmes pamlagon. Hasztalan tiltakoztam, azzal mentegetve magamat, hogy ő kötött belém s vitázott, csakhogy ne mehessek, válasza ez volt: — Könnyű Katót tánczra vinni, — s bizony édes Mariskám, — így szokott rokonias barátsággal engem nevezni, — maga sem kivétel e részben. Más alkalommal csak marasztalt, egyszerűen, nyájasan említve, hogy nem fekhetik korán, mert nem bir aludni s jól esnék legalább is éjfélig elbeszélgetnie. — Oly szívesen maradnék,— mondom egy alkalommal ilyen marasztalásra, — hiszen jól tudja, hogy ott, hol kegyed van, örömest maradni csak természetes lehet. De mi lesz folyóiratomból, ha holnap délig egy kis történetet nem irok legközelebbi számára, melyből csak ez egy czikkecske hiányzik még ? A kéziratért holnap délben eljő a szedőfiú a nyomdából s még csak tárgyam sincs, melyből valamit kerekíthetnék. — Ha itt marad, — viszonzá, mosolyogva nyújtván felém kezét, — mesélek én magának valamit, a mi valóban az életből van merítve, mert megtörtént tény. — Ismertem mind hősét, mind hősnőjét történetemnek, mert az egyik rokonom, a másik jó barátom volt. Ezt leírhatja, ha tetszik, csak a neveket kell megváltoztatnunk, mert az illetők már magammal együtt elöregedtek s nem örömest vennék, ha nevüket közölnék. Mondhatlanúl megörültem ez ajánlatnak. A hős és hősnő számára még jelenlétében kigondolva két nevet, körülültük a kedves öreg urat s valódi áhítattal hallgattuk minden szavát. Az ekkor hallottakból készült a következő elbeszélés : I Nemrég a szelid ősznek messze nyúló, finom ezüstszálai oly biztosan fürödtek még a nap ragyogó fényében, mintha nem is volna viszontagság, mely széttéphetné őket, — míg a kis pacsirta leszállt a mező virágai közé, majd fölrepült s elkezdett tavaszról dalolni, észre sem véve a hegyek fölött lebegő halvány fátyolt, melylyel az ősz hervadását szokta leplezni . . . S íme, mit annyi hónap megkímélt, néhány óra elpusztítá. Csak reggel óta szakad így az őszi eső s zúg oly kegyetlenül a szél, — s mivé lettek máris a fák s mivé lőn az egész természet ! Az égen csak borút és felhőt lát a szem, a a légben a zuhogó esővel a bömbölő szélvész versenyez, a földön csak viz és sár s a kopáran maradt fák letépett dísze , a sárga és piros levelek sárba taposva . . . Az erdőségek s magas hegyek közé szorult kis csárda haszonbérlője egész délután nyugtalanul várta haza feleségét a városból s kissé körültekinteni kilépett az ajtón. Épen ekkor egy kocsi állt meg a ház előtt. — Van itt valaki ? — hangzók a sötétben a kocsiról egy férfihang. — Mi tetszik? — kérdé csaknem boszúsan a csárdás, ki várt felesége helyett most még a vendéget sem látta szívesen. — Jó estét, András, — hangzott ismét az előbbi szózat. — Lesz-e számomra jó meleg s üres szoba ? — Ejnye, mi a kő ! Hát nagyságod az ? — szólt a csárdás nyájasabban, csak most ismerve földesurára, Csobánczy Miklósra. — Hozta A SAINT BENOIT-TEMPLOM BELSEJE, A HOL RÁKÓCZI HAMVAI NYUGSZANAK, A MAGYAR ZARÁNDOKOK LÁTOGATÁSAKOR FELÁLLÍTOTT GYÁSZRAVATALLAL.