Vasárnapi Ujság – 1903

1903-11-01 / 44. szám - Deák Ferencz és a franczia szabadelvűek. Bertha Sándor 731. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak - Kétezeréves sirok 731. oldal / Vegyes kisebb czikkek és közlemények

41. SZJIM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 731 magyar Deák Ferencz példája lebeg s hogy a mint ez kibékítette a Habsburgokat a magyar nemzettel, ő is úgy akarja kiegyenlítni a III. Napoleon és a fran­czia nép között az 1852-iki államcsíny miatt fönn­álló ellentéteket. A beszéd folyamán Deákot Wa­shingtonhoz is hasonlította s róla a legőszintébb bá­mulat hangján emlékezett meg. Kevéssel e nyilatkozat után alkalmam volt Olli­viert felkeresni, miután Liszt Ferencz még 1866-ban bemutatott neki, ki első, ekkor már nem élő neje után apósa volt. Beszélgetésünk közben természe­tesen nem felejtettem el neki, mint magyar ember, köszönetet mondani Deák Ferenczet illető szép be­szédjéért. Megkérdezte, h­ogy ismerem-e őt? Azt kellett felelnem, hogy nemcsak ismerem s hallot­tam leghíresebb beszédeit, hanem távolról roko­nom is s hogy ha érdekelné Ollivier urat, meg is szerezhetném neki arczképét. Ajánlatom nagy örö­met szerzett. Deáknak elmondtam az esetet és kér­tem őt, küldené meg az arczképét sajátkezű névalá­írásával. Rövid idő múlva a következő sorokkal tisztelt meg a «haza bölcse» : Pesten, augusztus 7-én, 1869. Kedves Öcsém! Küldöm az arczképét, melyre sajátkezűleg írtam fel nevemet. Hozzád küldöm azt, mert tőled jött a felszó­lítás, te ígérted annak megszerzését, szavadat tehát be kell váltanod. Te úgy fogod intézni a dolgot, hogy illem és gyengédség meg ne sértessenek s elkerültessék különösen még szine is minden politikai tün­tetésnek, a­mit úgy hiszem, Ollivier Emil, a határozott jellemű férfiú, épen úgy nem szeret, mint én nem szeretek. Rendkívüli becsű előttem Ollivier Emil ked­vező véleménye. Túlságosan nagy skálát hasz­nált ugyan, midőn engem oly nagy férfiakkal tett párhuzamba, kik mellett én tehetségem hiányának érzetében eltörpülök, — de figyel­mezve a római költőnek azon szavaira, hogy «licet exemplis in parvo grandibus uti» (nagy­szabású példákat is szabad alkalmazni kis dol­gokra vonatkozólag), a nagy skála mellett is csak a magvát tekintem a dolognak s ez az ő kedvező véleménye rólam, mi engem épen azért, mert tőle, a jeles, kitűnő férfiútól származik, valóban büszkévé tesz. Figyelemmel kisérjük mi is az ő pályáját s ezért ő kitűnő tiszteletünk tárgya.* Csak most jöttem faluról s leveledet csak ma kaptam, ámbár az már tegnapelőtt Pestre érke­zett ; válaszom tehát e miatt egy napig késett. Isten veled Kedves Öcsém! Szerető rokonod s barátod Deák Ferencz. A levélhez volt csatolva Deák ismert fényképe saját kezű aláírásával. Én a képet hűségesen átad­tam Olliviernek, ki azt nagy örömmel vette s dol­gozó szobájában fel is akasztotta. Ekkortájt lépett házassági frigyre második nejével s a rohamosan fejlődő események figyelmét egészen másfelé terel­ték. Az arczképrő­l azonban beszélnie kellett mások­nak is, mert kevéssel rá egyik barátja, Richard Móricz, a szépművészetek későbbi minisztere arra kért fel, hogy szerezném meg neki is Deák arcz­képét. Ezt annál könnyebben megtehettem ekkor, mert ez időben tértem vissza Magyarországba, bol­dogult atyám látogatására, így azután e második képet az «öreg úr»-tól személyesen kérhettem el. 1870 január utolsó napjaiban jártam nála s miután előadtam neki látogatásom okát, szótlanul intett, hogy kész azt telj­esi­tni. A sok tisztelgő távozását bevárva, tizenegy óra felé magunk maradtunk. Má­sodik szobájába vezetett, hol előttem írta alá nevét az asztal fiókjából kivett fényképre. Ezután megengedte, hogy lekísérhettem egy lovas kocsija ajtajáig. Itt elbúcsúztunk örökre, mert én a franczia-német háború alatt itthon voltam ugyan, de nem igen szerettem magamat mutatni, annál is inkább, mert ismert franczia összeköttetéseim foly­tán még azt is hihették volna rólam, hogy látoga­tásaim politikai czélúak. * Ma már legelkeseredettebb ellenei is beismerik, hogy a franczia-német háború megüzenésére nézve őt felelősség nem terheli. Boldogult atyám úgy tudta, hogy a Berthákkal Deák nagyanyai ágon volt rokonságban. Minden esetre már a húszas években belső barátságban volt vele, mert midőn Pozsonyban a harminczadiki diétán járt, ott Deákról Kölcseynek a legnagyobb lelkesedéssel beszélt s Kölcseyt Deákhoz el is vitte, a mi máskülönben aligha történhetett volna meg, miután Kölcsey Deáknál idősebb volt. Bertha Sándor: KRISZTUS SÍRBATÉT­ELE,­­ Jantsik Mátyás vázlata. KÉTEZER ÉVES SÍROK KÖZT. Midőn kigyuladnak a mécsek a temetők sár­guló harasztjai közt, mikor emlékezetben újra föltalálják az élők azokat, a kiket elszakított tőlük a halál, — ez a szomorú és magasztos ünnep, melyet a sírok csendes lakóinak szentel az élők szíve, bánatos merengésre hangol min­den érző lelket. Mennyivel erősebb és mélyebb még ez az érzelem oly helyen, a hol letűnt nemzedékek egész sora fölött tapadnak lábaink, a­hol minden lépésünk bemohosodott hantokon visz keresztül. E tekintetben Róma az igazi halottak városa, a nagy történelmi temető, melynek minden kövére az elmúlás sötét in­telme van fölírva. Mommsen, a római régiségek nagyérdemű ku­tatója, továbbá Rossi s mások igen részletes kuta­tás, tanulmányozás tárgyává tették az ó-kor te­metkező egyesületeit, melyek a császárság idejé­ben nagy elterjedésnek örvendtek s czéljuk volt tagjaik tisztességes eltemettetéséről gondos­kodni. Hála a nagy régiségtudósok szorgalmá­nak s tanulmányainak, ma már ismerjük ezek szervezetét, szabályait. De nemcsak efféle tár­saságok építtettek maguknak ilyen­­— colum­bariumok-nak nevezett — temetkező helyeket, hanem gyakran egyes nagy családok is, szol­gáik és szabadosaik számára. Minden ilyen temetkező társaság bizonyos számú decuriá-ra oszlott, ugyanannyi decurio vezetése alatt. Azonkívül voltak a curatorok, kik gondot viseltek a társaság ügyeire, a sír­bolt építésére, jókarban tartására, csinosítására, végre a tagok közül választott quaestorok, a­kik a közös pénztárt kezelték. Ha a columbarium felépült a tagok össze­rakott pénzéből, akkor kiosztották maguk közt a helyeket. Megjegyzendő, hogy asszonyok ép úgy részt vehettek a közös alapításban, vala­mint tisztséget is viselhettek. Hogy pedig valóban szövetkezeti temető­helyek ezek, mutatja nemcsak a porladó halot­tak különböző társadalmi állása, a rabszolgáktól a szabadon születettekig, — de mutatja az örök nyugvóhelyek folytonos csereberéje is, az élénk forgalom, melyben a sírok adás-vétel útján kézről-kézre szálltak. Mindezekről teljes képet nyújtanak a feliratok. Az egyik columbarium Augustus háznépét fogadta magába. Itt van a többek közt elte­metve az Apollo-templom és a Porticus két könyvtárosa, orvosok, zenészek, stb. Elmerengve állunk meg bizonyos Jidia Jucunda sírhelye előtt, a­kiről azt olvassuk, hogy Germanicus két gyermekének Drususnak és Drusillának dajkája volt. Ugyancsak itt nyugszik a két császári gyermek anyjának, Agrippinának egy­kori szabásznője is. Bizonyos Julia Grotis — «egy jóságos hölgy» — sírverséből azt olvassuk ki, mennyire elégedett, hogy nem visz magával az alvilágba semmi fájdalmat, hogy kiérdemelte férje és patrónusa szeretetét s boldog, hogy megelőzte őket a halálban. Más hangulat nyilatkozik meg Cloridio Aetheris sírversében, a­ki esdekel, hogy meg ne sértsék az ő halotti isteneit, Maneseit! «Tiszteljétek — úgymond — szellemeimet, akkor ők is tisztelni fognak titeket». Odébb egy felirat arról tájékoztat, hogy Ró­mában a koszorúkészítőknek is külön temetke­zési helyök volt. «Sociorium coronario(rum)» feliratot visel ez a hely s föltevéseinkben meg­erősít az a tény, hogy más sírkövek is maradtak ránk, melyekben koszorút áruló gyermek vagy szárnyas génisz alakja látható. A koszorú áru­sok czéhéről is emlékeznek e források, mint a­kiknek feladatuk volt ünnepélyes alkalmaknál a ház- és magánépületeket virágfüzérekkel díszí­teni fel. A symphonicusok — zenészek — czéhe is kü­lön helyen húzódik meg a kétezer éves temető­ben s feliratuk hivatkozik egy eddig ismeretlen «lex Julia de collegiis» czímű törvényre, mely­nek alapján a senatus külön határozattal meg­engedte nekik, hogy tanácskozásra gyűljenek össze a nyilvános játékok ügyében. A Tiberius korabeli temetkezések közül külö­nös figyelmet érdemel Musicus Scurranus neve, a­ki a lyoni tartomány gall kincstárának volt adószedője s Rómában halt meg. Hozzátartozói közül fel van sorolva tulajdonságaikkal együtt két pénztáros, két kezelőtiszt, két szolga, egy orvos, egy szakács stb. De talán a legmeghatóbb sírvers egy Callista nevű (görögül «legszebb») felszabadult leányé, a­kit zsenge ifjúságában tört le a halál s a­ki így tudósítja életéről, kora haláláról a késő utódot: «Nevem Cornélia Callista volt, a­mit iga­zoltam szépségemmel. Tizenöt éves lettem volna, ha még egy évet éltem volna. Gazdám­tól kedvelve, szüleimtől szeretve, a hetedik nap

Next