Vasárnapi Ujság – 1903
1903-08-16 / 33. szám - A bileki veszedelem szinhelye (képekkel). Szokolay Kornél 539. oldal / Általános nép- és országisme
33. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 539 szinűségét. Nagyon helyesen jegyzi meg Jókai, hogy bármint álljon is a dolog, a valódi inditó ok annyira subjectiv természetű, hogy a létező magyarázatok közül bármelyik csupán hozzávetés lehet. Bizonyos, hogy Pákh és Petőfi pár napig tartott s a régi szoros haragja csak barátságon mit se lazított. Pedig az összeütközés könnyen kényessé válhatott volna s hogy nem vált: Pákh okosságának köszönhető. 0 Petőfi költeményében nem a szilaj visszautasítást, hanem a hirtelen haragú, indulattól elragadott Petőfit látta. Átlátta, megértette, hogy lángoló szavait a fölviharzott szenvedély sugallotta. Figyelmét nem a heves kifakadásokban izzó harag, hanem a keserű lemondásban is égő baráti hév ragadta meg. Petőfi a baráti kéz ütötte sebét legfájóbbnak, legmérgesebbnek mondja, melyből lelkének vére, könnye szivárog fel. Nem kivánja megtérését, mert Az istenség is tehetetlen Egygyé bűvölni e kebelben A szertezúzott lánczszemet... Fáj véget vetnie viszonyuknak; az elválás lesújtja; pedig barátja, az elpártolt, talán már meg sem érti lelke kiáradó fájdalmát örök fölbomlásán barátságuknak, mely Nem lánczszem . . . nem egy világ vala, Melynek napjául a hit lángola A drága hit. Csodálkozhatunk-e rajta, hogy Pákhot remek költemény elragadta s hogy az abból föl-a lobogott érzés megindította? Sokkal erősebb volt meghatottsága, mintsem személyes sérelmére gondolhatott volna. Nem a harag hevének, hanem a költemény szépségeinek engedte át magát; nem forrongott, hanem gyönyörködött; s hogy más is gyönyörködhessék abban, a verset minden szemrehányó megjegyzés nélkül felküldte az «Életképek»-be, maga pedig érzékeny ölelésre barátjához sietett. Petőfi is belátta hibáját s a két szív újra összeforrt nem a régi, de még fokozottabb szeretetben, még bensőbbé vált barátságban. Ilyen összetűzésen, melyért a Múzsa ilyen szép ajándékkal kárpótol, sajnálkoznunk talán nem is lehet. Pákh Petőfinek nyomorúságos napjaiban tovább is vigasztaló híve marad; sőt hovatovább nagyobb bámulója az ifjúnak, ki sajtoló sorsa ellenére is örökösen játszik lantján s a legédesebb zenét tudja kicsalni. Pákh baráti áldozatkészségére nem sokára szükség volt. Petőfi jövőjének kérdése fordulóra jutott. Verskötetéhez fűződött minden reménye. Kiadót keresni írói álmait megvalósítani:... ez törte el lelkét. Egy napon heves léptekkel siet Pákhhoz: «Bízol bennem?» kérdé az ajtóban állva. «Bízom» válaszolt Pákh. «De bízol-e, hogy abban, amit mondani annyira akarok, nem kételkedel?» Pákh fogadta, hogy feltétlenül bízik. Lakására vezette barátját, anélkül, hogy útközben kérdéséről magyarázatot adott volna; ott kezébe adta a tollat s a következőket iratta véle: «Én, Pákh Albert, kötelezem magam, hogy azon esetben, ha Petőfi Sándor 150 váltóforintnyi adósságát Fogasné asszonynak 45 nap alatt meg nem fizetné, a kitett összeg erejéig kezességet vállalok s helyette az összeget kifizetem.» Pákh minden ellenvetés nélkül aláirta nevét s csak azután mondá: «Lásd, aláirtam , mert benned bízom, de nem bízom körülményeidben, azért azt kérdem, miből reméled megfizetni adósságodat ? . . . . Számítást kell tennem és készülnöm, hogy én miből fogom megfizetni, ha te csalódnál.» Ha figyelembe vesszük a gyöngédséget, mellyel Pákh kételyét kifejezte, ha jól meggondoljuk az áldozatkészséget, melyet barátja részére szűkös körülményei ellenére is szívesen meghozott, — hiszen a magára vállalt összeg egész évi fizetésének épen egy harmada volt, — Pákh nagylelkűségéről tovább szólanunk fölösleges. Petőfi, midőn kopott ruhában, gyalog, zsebében a Pákhtól kapott pár húszassal, s verskötetével 1844 februárjában Pestnek indult, vérmes reményei mellett sem gondolhatott arra, hogy rövid idő múlva a dicsőségnek milyen megközelíthetetlen magaslatán fog ragyogni. Midőn Pákh költő barátjától, kit a város végéig elkísért, forró ölelés és sok jókivánat közt búcsút vett, nem sejthette, hogy a per pedes apostolorum haladó ifjú csakugyan apostol, az irodalom apostola lesz. A BILEKI VESZEDELEM SZÍNHELYE. Országszerte nagy megdöbbenést s általános részvétet keltett az a szerencsétlenség, amely Herczegovinában érte a 12. (komáromi) sorgyalogezred két zászlóalját. A szomorú eset 1. évi július 20-án történt Trebinje és Bilek között, ugyanazon a napon, amikor Magyarország több vidékén is rendkívüli hőség uralkodott. Trebinjétől Bilekig a távolság 27 és fél kilométer a két várost kitűnő műút köti össze. Az említett két zászlóalj, összesen 912 ember, július 20-dikán hajnali négy órakor indult el Trebinjéből, hogy Nevezinjébe menjen. Az első nap Bilekig kellett eljutnia. Útközben kisebb harczászati gyakorlatokat végeztek a bileki helyőrség csapataival. Minél inkább közeledtek a 12. ezred zászlóaljai Bilekhez, a hőség annál tűrhetetlenebb let. Török ezredes ezredparancsnok csakhamar betege lett a melegnek és átadván a vezényletet Grünzweig ezredesnek, kocsin ment Bilekbe; az utóbbinak kommandója alatt következett be a katasztrófa. Grünzweig, aki már erősen őszbecsavarodott tiszt és az öregebb ezredesek közül való, nem tudott más segítséget, mint hogy minden áron be akarta vinni embereit Bilekbe. Ezenközben a napszúrás megölt tizenöt embert, közel 700 ember pedig összeesett az út mentén. szerencsére később összeszedték magukat Ezek és most már semmi bajuk. A két zászlóalj alig kétszáz emberrel vonult be Bilekbe. A képviselőház részvétét fejezte ki az eset fölött. A közös hadügyminiszter szigorú vizsgálatot rendelt el. Appel János báró lovassági tábornok, a XV. hadtest (a megszállott tartományokban elhelyezett csapatok a XV. hadtest keretébe tartoznak) parancsnoka, a bosnyák-herczegovinai országos kormány feje vezette a vizsgálatot. Appel báró a hadseregnek egyik legvitézebb és legérdemesebb tábornoka. Félszemét a csatatéren hagyta, egész teste csupa sebforradás. Személyesen járt el Bileken, Trebinjében a vizsgálat miatt és kihallgatott mindenkit, aki bármelyes tájékozást nyújthatott a szomorú esetről. A 12. ezred egyik katonája írja, hogy a napszúrásnak áldozatul esett tizenöt katona rögtönzött síremléke előtt Appel báró: «gyakran törülgette egyetlen szemét, a mely a messze múlt időkből épségben maradt a sok sebből vérzett öreg generális gond- és viharbarázdálta férfias arczán.» A vizsgálatnak máris megvan a maga eredménye. Megállapította, hogy a csapatok jóllétéről való köteles gondoskodás tekintetében súlyos mulasztások történtek, amelyek szigorú megtorlást kívánnak. Most következik a bűnhődés, amely bizonyára utol fogja érni azokat, akik arra rászolgáltak. AZ ÚJSILLEKI TÁBOR, A TREBINJCSICZA FORRÁSA.