Vasárnapi Ujság – 1903
1903-09-06 / 36. szám - F. W. Wharton «A szökevények» czimű elbeszéléséhez 4 kép 36-39. szám / Illusztrácziók elbeszélésekhez; történeti rajzokhoz; költeményekhez - Cleopatra életéből 587. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
34. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 587 leány újra lehajolt munkája fölé. Beekman sietve ment tovább, azt gondolva, hogy illetlenséget követett el. A műhely felé tartott, ott levetette a kabátját s belefogott a munkájába. Ami azonban megtörtént, az megtörtént. Ez egy hónappal ezelőtt volt s azóta Beekman minden reggel és minden este elment az előtt az ablak előtt. A leány néha ott ült munkája mellett, néha üres volt a szoba, néha Beekman úgy látta, mintha keresztülsuhant volna rajta a leány alakja. Gyakran a virágait öntözte, amint a fiatalember arra ment. Beekman néha azt gondolta, a leány tudomásul veszi, hogy ő arra jár; az utolsó időben azonban, hidegre fordulván az idő, az ablak ritkán volt nyitva s így ő alig láthatta a leányt. Szörnyű volt rá nézve ez a nélkülözés s mindinkább az elhatározás felé hajtotta őt. Munkája közben kiűzte lelkéből a leány képét s tőle távoleső dolgokra kényszerítette figyelmét, de a mint kilépett a műhely kapuján, ez a kép eltöltötte egész valóját s teljesen a hatalmába hajtotta őt. Lassan ment haza s a mint az előtt a ház előtt haladt el, rábámult, hazatérve pedig egész éjjel a leányról álmodott. Reggel felkelve, el volt szánva, hogy megvalósítja tervét. Nagyon korán ment el hazulról, de volt az utczában egy kis bolt, amely olyankor már nyitva volt. Ha elmegy is abba az utczába, ahol a lány lakott, még mindig jókor érkezik a műhelybe. Lassan ment s ahogy abba az utczába befordult, arra az oldalára tért, a melyen a leány lakott. Minden azon múlt, nyitva van-e az ablak, mert ha be van csukva, a dolog jóval nehezebben megy. Érezte, hogy a keze reszket s magában káromkodott a saját bolondsága miatt. Aztán látta, hogy mind a két tárva nyitva van. Ha fölment a néhány ablak lépcsőn, elérhette az ablakot, nem volt nagyon magas. Most örült először, mióta ismerte, hogy a leány nincs az ablaknál. Kibontott egy kis csomagot s odatett egy bokréta nagyszirmú rózsát az ablak deszkájára. Aztán összegyűrve kezében a csomag papirosát, leszaladt a lépcsőn és gyorsan elsietett az utczából. Amint a sarokra fordult, látta, hogy a rózsa még ott van : egy piros folt a fehér deszkán. II. Beekman keresztülment két kis szobán egy vendégekkel teli terembe s beülve egy ablakközbe, melynek nehéz függönyei elfödték, kibámult leshelyéből a körülötte zsibongó közönségre. A fiatal háziasszony nem valami hasznos vendéget nyert benne, egyik fiatal barátnője a másik után hagyta a faképnél. Ő pedig észrevette, hogy az utolsó fiatal hölgy, akivel megismerkedett, nem tudott egyszerre több férfival beszélgetni s ezért előnyt adott felette egy hosszúlábú, sovány legénynek, a kivel előtte való este együtt tánczolt s a jövendő mulatságokról beszélgethetett. Beekman mogorván elnevette magát, mikor ezt a hölgyet elhagyta s elfoglalta helyét az ablaknál. Mit bánta ő! Csak egy leány volt a világon, aki érdekessé tehetett volna rá nézve egy ilyen helyet, hogy pedig őt itt megláthassa, az eszébe sem jutott. Amint nézte, hogy járnak a lányok ide-oda, hogy beszélgetnek, hogy kacsingatnak bokrétáik fölött a férfiakra, gondolatai elindultak a megszokott ösvényen s azon tűnődött, vájjon az a leány beledobta-e a bokrétáját a tűzbe, vájjon eltalálta-e, kitől származik s vájjon nem lehetséges-e az a lehetetlen dolog, hogy mégis csak itt van ezek közt a csillogó, vidáman öltözött alakok között. S ekkor mintha villamos szikra pattant volna rajta keresztül: valaki ránézett, valaki, akinek a tekintetét úgy érezte, mintha belenyilalt volna a szivébe. Ilyen hatalma pedig csak egyetlen egy teremtésnek volt a világon. Oda fordult, hogy teljes bizonyosságot szerezzen s valóban, a lépcső tetején, a mely a terembe vezetett, ott állott ábrándjainak tárgya. A szemük találkozott, a leány arczán gyöngéd pirosság ömlött el — tehát megismerte, mégis. Beekman megfeledkezett a tömegről, mely körülötte hullámzott, tett a lépcső aljához — csakhogy, bármi odasehihetetlennek látszott, a leány egy pillanat alatt eltűnt, ő pedig szótlan, tehetetlenül állott meg. Valamire szükség volt, amiről első felhevülésében megfeledkezett. Egy pillanat múlva Bitter mellett termett és megragadta a karját.— Van itt valaki, akivel meg akarok ismerkedni, — mondotta. — Jöjjön hamar — és magával vonszolta a fiatal embert. — Nagyon örvendek,— felelt Bitter nevetve, aztán élesen ránézett a barátjára, a mint az rámutatott egy hölgyre, a ki a háziasszonnyal beszélt s a mint látszott, bemutatta neki a leányát.— Az izlése, kedves barátom, kifogástalan.— tette hozzá halkan. — Jöjjön hamar, mielőtt még mások is felfedeznék. A két fiatalember Blake asszonyhoz lépett s Bitter gyöngéden megérintette a selyemruhája szegélyét. — Néném, mondotta, — nem tenne minket, Beekman urat és engem boldoggá azzal, hogy bemutat az új szépségnek ? — Nagyon szívesen, úgy sem ismer senkit.— suttogta a háziasszony és a bemutatás megtörtént. — Nincs kifogása ellene, ha kivezetem a tömegből ? — mondta Beekman a leánynak. A hangja idegenül hangzott a saját fülének is. — Csak zavarják az embert, nem is lehet tőlük beszélgetni. — Ahogy tetszik. Ezek voltak az első szavak, melyeket tőle hallott. A szive nagyot dobbant, jó előjelnek vette őket. Bementek a terembe. Beekman észrevett egy fülkét, melyben egy lódza állt az ablak előtt. Odavezette a leányt s leülve mellé, hátra dőlt és keresztbe tette a mellén a karjait. — Itt kívül vagyunk a tömkelegen,— mondta halkan. — innen nézheti őket, mialatt... mialatt nekem okosabb foglalkozásom akad. Egy pillanatra elhallgattak; a leány levette szemét az alatta mozgó sokaságról és egyenesen belenézett a férfi szemébe. Egymásra néztek s a pir egész arczukat elfutotta. Aztán Beekman megszólalt. — Mit csinált a virágaimmal ? — kérdezte. — Látom, nem tűzte fel. — Csak nem hitte, hogy fel fogom tűzni ? — felelt a leány. Beekman erősen odaszorította a karját a dobogó szivére. — Nem hittem, remélni talán reméltem. Nagyon is képzelődő voltam ? A leány hátraszegte bájos fejét. — Nagyon, nagyon képzelődő, — mondotta és elhallgattak megint. A fiatalember szólalt meg ismét előbb. — Ön nem érti még, — mondta halkan. — Egy kis idejébe fog kerülni, míg teljesen megérti, hiszen magamnak is egy nap, vagy kettő is kellett hozzá. De most már egy hónapja tudom. Csodás egy hónap volt ez. Nem sajnálom... a hosszas várást... és ezt... ezt... nem tudtam, hogy az élet olyan pillanatokat is tud nyújtani, mint ez. A leány ránézett, tágra nyitott, megdöbbent, figyelmes kék szemével. Beekman olvasott belőle és bátorsága megerősödött.— Imádom önt, — mondta halkan. — Szívesen meghaltam volna, ha csak ezáltal érhetem el ezt az órát, hogy önnel együtt lehessek. Szeme belemerült a leányéba s ez visszarettent. Kezét lehullatta ölébe s ráfüggesztette szemét. Beekman szerette volna a lába elé vetni magát. — Bocsásson meg, — mondta. — Nincs jogom így beszélni. De mióta először láttam az ablakban, az első pillanat óta égett bennem az, amit mondtam s ha tudná, hogy ez mit jelent... Mondja,— tette hozzá nyugodtabban, — az a hölgy, akivel jött. . . — Az anyám, — szólt a lány. — És egyedül él vele a kis házban, mely előtt én járni szoktam ? A leány megint hirtelen elpirult. — Igen, egyedül élünk. Láttam önt — mindig. Beekman egész csöndesen ült s nagy lélekzetet vett. — Hadd mondjam meg, — folytatta a leány sietve, — hogy a munkámból élek, varrok és himzek. Az anyám egy hivatalban dolgozik. Szörnyű az nekem, hogy el kell mennie minden nap, akár esik, akár nap süt, de csak így tudunk megélni, egyebünk nincs. Szegények vagyunk, nagyon szegények. — Ha tudná, mennyire hálát adok ezért az Istennek! — A fiatalember boldogan mosolygott. — Azt hiszi nem tudom, milyen szerencse ez rám nézve ? A leány ismét elpirult és kissé megzavarodva nézett reá. — Szabad önt meglátogatnom ? — folytatta a férfi. — Mikor? Holnap? Kérem, elmehetek holnap? Ne tartson távol, adja meg az alkalmat . . . A leány megint fölemelte megrezzent, szép szemét. Ne mondja ezt. — úgysem ezt gondolja. — Ezt gondolom, de nem fogom mondani. Talán önnek kell ebben határoznia. Nem fogom többet mondani — egyelőre. Más dolgokat fogok mondani. El fogom mondani, mennyire eltöltötte minden órámat egyetlen gondolat, — az önre gondolás. A leány szeme felragyogott, mint a csillag, aztán megint lesütötte. — Vagy nem mondom azt se, — folytatta Beekman. — Akkor majd el fogom mondani, hogy számomra minden napfény az ön haja körül gyűlt össze és minden csillag az ön szemében, hogy bár egész életemet azzal töltöttem, hogy szemem a sárra meredt, melyen keresztülgázoltam,— mióta önt ismerem, a levegőben járok és a fellegekben élek. Kényszerítette, hogy a leány ismét a szemébe nézzen s a szive újra megdobbant: mintha e szem ragyogó fénye megint fokozódott volna? — Engedje meg, hogy eljöjjek holnap — ismételte. — Szerződést fogok kötni önnel. Nem fogom ezeket a dolgokat ismételni, amíg amíg ön nem fogja tudni a nélkül, hogy mondanám. Eljöhetek? — Beekman! — kiáltott ekkor Bitter, feljőve a lépcsőn s mögötte még ketten — ön már megkapta a részét Gray kisasszony idejéből. Welsh és Davis is várják, hogy bemutatkozhassanak neki. Beekman ideje elmúlt. (Folyt. köv.) Beekman a fülkébe vezette a leányt s leült mellé. CLEOPATRA ELETÉBŐL. Egyiptom egykori híres királynőjét a világtörténelem legnevezetesebb nőalakjainak egyikét, kétféle szempontból szokták megítélni. Az egyik rész — a gyűlölködő római történetírók nyomán — nem lát benne egyebet, mint teljesen romlott, ördögi ravaszságú asszonyt, aki hálójába kerítette a gyönge jellemű Antoniust, hogy aztán romlásba dönthesse. A másik rész — s ehhez csatlakozik híres drámájával Shakspere is — mint szerelmes asszonyt tekinti, aki a szenvedélytől elvakulva, szerelmi mámorába elmerülve, áldozatává lett szerelmének s magával vonta a romlásba szerelmesét is. E nézetekkel szemben új világításban helyezi az ó-kor emez