Vasárnapi Ujság – 1903
1903-09-13 / 37. szám - Tréfák a halál torkában 606. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
1606 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 15. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. met itthon a Műcsarnokban. Aztán Olaszországba ment, hol az akadémiai tanulás korlátjától szabadon már önállósággal kezdett festeni s amit készített, sok elismeréssel találkozott. Ez szolgált ösztönzésül a fiatal művésznek. Margitay kellemes, vidám képei a Műcsarnok minden kiállításán ott voltak ezután s a kitüntetések sem maradtak el. Több évig Budapesten lakott, később Ungvárra költözött s pár évet ott töltött. Ott festette nagy szimbolikus képét, a « Virradat» czíműt, melyet most a Nemzeti Szalon kiállítása mutat be. A művész nemrégiben visszatért a fővárosba s Újpesten rendezett be magának műtermet. Margitay már néhány év óta nem vett részt a kiállításokon. Amit ez idő alatt festett, annak egy részét és korábbi képeiből számosat találunk most a Szalonban. A Nemzeti Szalon tíz év előtt alakult s Margitay a megalapításban, szervezésében a legbuzgóbban fáradozott s az alakulást követő időkben mint alelnök négy évig vezette ügyeit. A Szalon tízéves jubileumának egyik mozzanata a Margitay-kiállítás. Ez a művész egész pályáját feltünteti, ha nem is legkiválóbb műveiben, de irányában ÓB változatosságában. Becses, érdekes az egész, s rokonszenves hatást kelt festője iránt; feltünteti, hogy az utóbbi időkben, mialatt Margitay félrevonult, sokat gyarapodott s a könnyű vidámság mellett mélyebb tartalmat nyert. Itt van pl. a « Virradat« eddig ismeretlen s nagy gonddal festett szimbolikus képe, öt méter hosszú és három méter magas vásznon. A hatalom uralkodása a világ fölött minden időkben, — ez a festmény gondolata, kifejezésre jut benne az emberiség ideális boldogulásának reménye. Diadalszekéren, teljes pompájában tartja ünnepi menetét a hatalom, megtestesítve egy despota személyében. A nép görnyedten vonszolja a Hatalom szekerét, végtelen tömege elvész a távolban; csak itt-ott tekint vissza valaki, egy-egy gondolkodó fő, de ott áll mögöttük a hóhér pallosával, ott van a vigyázó őr korbáccsal kezében. Senki se merjen mozdulni. A diadalkocsit kisérik a Hatalom támogatói fényes menetben. Ám a levegőben ott lebeg a géniusz, az eszmék, a szabadság géniusza és ragyogón kel föl a nap. Virrad. A kép eszméje nincs kötve sem korhoz, sem nemzetiséghez. Érdemes figyelmesen megvizsgálni a mozgalmas kép részleteit, egyes alakjait és berendezését. A fölkelő nap éles, tüzes fénye bevilágít mindent, a tömeget, egyeseket, a despota rideg alakját és a sivár tájat, mely egy kopár hegy alatt terül el. A hegyen is ott a hatalom intézménye, egy vár, mely azonban már rom. A hatalom érzéketlen, észre sem veszi a kínlódó tömeget, amint őt diadalszekerén előre vonszolja. A rabszolga tömeg eleje már bele jutott a napfénybe, a vakító világosságba s abban eltűnik siralmas tömege, mintha megszabadulna. A vonszolt trónus mögött az egyházat, mint a legközelebb támogató erőt, egy agg bíbornok és keresztet vivő szerzetes képviselik. A környezetben látni minden időknek és minden népeknek főnemeseit: nőket, férfiakat vegyest, előkelőit. Szürke paripáján ül egy Bethlen Gábor korabeli oligarcha ; fölötte régi magyar zászló leng. Emitt áhítatos apáczák, fehér liliommal kezökben; aztán modern főrangú hölgy, XVIII. századbeli franczia főúrral karöltve, előttük ledér nő, fedetlen mellel. A kocsi elején a középkori hóhér, kinyújtott kezében halálosztó pallossal az igazságszolgáltatás kegyetlen fegyverével, mely fenyegeti az alázatos fejeket, ha fölemelkedni mernének. A kimerült tömeget a hajcsár korbácsa nógatja. A két lebegő géniusz: a Remény és a Béke, a virradat felé szállnak a megváltó szabadságot jelképező nap felé. A Múzsák is szolgálják és dicsőítik a hatalmat, de a költő a dicshymnuszba belevág lantjának szavával és felhangzik az ébredő szabadság lelkesítő dalának első akkordja. Sokáig lehet nézni a képet és gondolkozni rajta. Margitay újabb képei közül a kiállításon vannak még: « Valamit súgok magának». Egy katonatiszt készül bizalmas vallomást tenni egy szép lánynak. «Mámorban», egy szerelmes pár csókja. «Tavaszi hangulat», kedves lányfej, a természet üdeségétől körülvéve. « Vizit a bébinél», csoportos kép. Öregek, ifjak lámpafénynél nézik a család új sarját. «A mézeshetek» a művész egyik leghatásosabb képe. Ezt néhány éve a királyi palota számára vásárolták meg. A Szalon kiállításán a vázlata látható. A reggelinél a fiatal pár összezörrent. A menyecske sírdogál az asztalnál, a férj félreült és újságot olvas. Az anyós zordon alakja áll köztük. Csak most lépett be, még kalapját sem tette le. Haragosan fordul a zavartalan nyugalommal szivarozó férj felé. Hogy csak könnyű házi felleg vonult az elegáns szalonba, elárulja a szobalány, kinevetve viszi ki a teás kannát. «A kosár» a nagyobb festmények közül való s a művész 1888-ban megnyerte vele a Műcsarnok művészeti nagydíját. A vígjátéki jelenet színhelye polgári szalon. A kép csoportozatából megtudjuk, hogy a ház kisasszonyát megkérte valaki, aki épen távozóban van már az ajtó felé, ahonnan még egyszer visszanéz azzal a bizonyossággal, hogy kosarat kapott. Az asztalnál durczásan ott ül a kisasszony, mellette apja, anyja, akik szemrehányást tesznek neki. A leány igen tisztán, világosan kifejezi, hogy neki a kérő nem kell. Tovább magyarázza a helyzetet az ajtónál álló két férfi, kik közül az egyik, tán a leány nagybácsija, magyarázni és mentegetni igyekszik a váratlan fordulatot a másik idős férfinak, aki nyilván a kikosarazott vőlegény atyja. «Az első váltó» is családi jelenet. A fiatal úr váltóját elhozta az úri kastély kertjében asztalnál ülő családhoz a hitelező, s nagy a felháborodás e miatt. Az úrfi szemlesütve áll. A háttérben álló hitelező arczán azonban látszik, hogy mégis csak meglesz a pénz. A «Helyszerzőnél» budapesti életkép, a cselédszerző üzletében egy eleven jelenet, jól jellemzett alakokkal. Az « Utczasarki dandy» <s egy kopott fővárosi gavallér, szintén jellemző , típus a nagyváros tarkaságából. Az «Enyelgés» egy kis szerelmes incselkedés, a hadnagy úr és a székben ülő kislány közt, aki mögött még egy másik, tapasztaltabb nő lehajolva mond valamit. Margitay képeiből koronkint már sokat közölt lapunk. Arczképét, életrajzát is adtuk. Mostani közleményeinkkel kiegészítjük a sorozatot és újólag méltatjuk a derék művészt, egyúttal bemutatva legújabb arczképét, úgyszintén műtermét, melyben nejével együtt festményei között látható. A kiállítás bizonyára érdekelni fogja a közönséget, mely kedvelt művészével találkozik újra, de érdekelni fogja a művészeket is, kiknek gárdájában Margitay annyi friss erővel ismét megjelent. TRÉFÁK A HALÁL TORKÁBAN. A háborúk történetében számtalan esetet jegyeztek fel, amikor a hadvezérek egy-egy tréfával, elmés ötlettel válságos pillanatokban újra lelket tudtak önteni csüggedő katonáikba. Hasonlókép számtalan esete van a tisztek, sőt gyakran a közlegények bámulatos lélekjelenlétének, mellyel úgyszólván a halál torkában is tréfálkozással fordítják el a figyelmet a veszedelemtől. Különösen a francziák tudnak erre sok példát, a minek oka egyrészt a franczia nemzet hajlandósága az elmés ötletre, másrészt az a szeretetteljes büszkeség, melylyel hadi dicsőségét ápolja s följegyzi ennek minden csekély jelét. Szem-száma sincs azoknak a franczia katonáknak, akik a hagyomány szerint nevetve, tréfás mondással, vagy elmés szójátékkal mentek a halálba. Nem egy közülük valóban érdekes s megérdemli a magyar olvasó figyelmét is. A Fröschviller melletti csatában 1793-ban egy ellenséges ágyúüteg iszonyú pusztítást végzett a francziákban, akik ezért minden áron el akarták foglalni. Hoche tábornok rohamra vezényelte katonáit, de ezek csak habozva fogadtak szót. Ekkor a tábornok kardjával az ágyúkra mutatva, végrehajtó módjára felkiáltott: — Száz arany az ágyúkért, ki ad többet értük? — Megadjuk! — feleltek a katonák s nevetve s szuronyrohammal elfoglalták az ágyúkat. MARGITAY TIHAMÉR: VALAMIT STIGOR MAGÁNAK. MARGITAY TIHAMÉR FESTMÉNYEINEK KIÁLLÍTÁSÁBÓL.