Vasárnapi Ujság – 1903
1903-09-20 / 38. szám - Szamolányi Gyula: A fergeteg 619. oldal / Költemények
•40. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. A sok fájó seb rejtve, benn Erdők mélyén marad: Tépett levél, letört virág, Elpusztult madarak, Az ember ép így mosolyog Előbb-utóbb megint, Ha elviharzott bánata, Átélt bármennyi kínt. De szíve mélyén titkosan Hord sok fájó sebet : Tépett ábrándot, tört reményt, Üdvöt, mely elveszett. Szamolányi Gyula. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 619 A SZÖKEVÉNYEK. Elbeszélés. (Folytatás.) Irta F. W. Wharton. Angolból fordította :S. A. Három óra volt délután, három órával korábban, mint ahogy máskor Beekman el szokott távozni. Amint lépteit a felé a városrész felé fordította, a hol lakott, álmélkodással nézte minden óra lapját, a mely mellett elment. Belsejében azonban dühöngött a harag, mely elhomályosította gondolkozását s a mikor odaért a Gray kisasszony kapuja elé, egy egész perczig csak nézte a csengetyűt, a nélkül, hogy meghúzta volna. Az öregasszony, aki a kaput kinyitotta, ő úgy hitte, jóindulattal volt iránta. A szokott módon üdvözölte, aztán Gray kisasszony után kérdezősködött. — A hölgyek el vannak foglalva, — felelt Hanna habozva. — Vigye fel a névjegyemet és mondja meg, hogy nagyon komolyan szeretnék a kisasszonnyal öt perczig beszélni. Az asszony a fejét rázta. — Nagyon furcsák voltak, — mondta lassan. — Felviszi az izenetemet? —kérdezte Beekman nyájasan s a hangjában volt valami, ami az öreg teremtést meghatotta. Komolyan nézett rá. — Üljön le, — mondta és eltűnt. Beekman a nappali szoba folyosójában ült. Minden olyan sajátságosan ismerős volt neki, de bevilágítva azzal a drámai frisseséggel, amelyet a szenvedély fénye vet az élettelen dolgokra is. Nem sokáig volt egyedül. Hanna állt megint mellette, barázdás arcza piros volt. — Gray asszony ezt küldte önnek, — mondta és odaadott neki egy kártyát. Közelebb ment az ablakhoz és elolvasta. — Gray asszony kéri Beekman urat, vegye tudomásul abbeli óhaját, hogy ismeretségük a mai nappal véget érjen. Sajnálja, hogy egyáltalán megvolt. Gray kisasszony teljesen megegyezik ebben anyjával. Beekman az asszonyhoz fordult. — Nem értem. — mondta. — Itt valami tévedés van, valami rejtély. Elővette névjegyét és ráírt valamit. •— Kérem, vigye be ezt Gray asszonynak. Belevetette magát egy mély karosszékbe és várt. A válasz megjött. — Gray asszony nem kiván semmi magyarázatot hallani. Az ismeretség neki soha sem volt kedvére s most kéri, ne untassa vele többet sem őt, sem leányát. A fiatal ember felált és a két kártyát együtt beletette a jegyzőkönyvébe. — Jó éjszakát, Hanna. — szólt és kiment a házból, a város felé indulva. Amint nekiment a jeges szélnek, egy dolog tisztán állt előtte: dolgoznia kell, mert különben gyilkolni fog. Felkereste egy ismerősét, egy nagy aczélgyár vezetőjét, állást kért tőle, vitatkozott a lehetőségekről és látta, hogy itt lehet valamit csinálni, de egy kis idő kell hozzá. Meglátogatott még néhány más embert is s aztán a végső menedékéhez fordult. Egyelőre jó lesz ez is, később majd csak kap munkát, olyat, ami megfelel neki. Érezte a saját képességeit, de most, még ez nap, még ez órában foglalkozásának kell lennie. Három órával később egy vasúti mozdony szerkamrájában vágtatott ki a whitefieldi nagy állomásról, kék zubbonyban, fekete sapkában, mint segédje Murphynak, régi barátjának abból az időből, mikor egy évig fűtő volt egy mozdonyon. Lelke gyilkos érzéseit beletemette a gép kohójába, a szén zörgése, pattogása közben. V. Blake asszony házában, melyet Gray asszony kölcsön kért leánya lakodalmára, az előterem fülkéjében egy fehérbe öltözött alak állott. Gray Georgina volt, aki egy órával ezelőtt esküdött meg Welsh Károllyal. A hely tele volt zöldelő növénnyel, pálmával és virággal, a levegő tele volt friss rózsák illatával. A leány kezében tartotta drótra fűzött bimbókból összerakott bokrétáját. A vendégek mind elmentek már, ő egy pillanatra egyedül volt. Tágra nyitott azúrkék szeme az előbb még bizonyos csendes nyugalommal nézett a tömegre, amely előtte elvonult az ebédlő felé; aztán hirtelen észrevette, hogy a fehér fátyol nagyon nehéz, lehúzza a fejét. Valahol le kell vetnie menyasszonyi díszét; nincs még ugyan itt az ideje, de az egyre megy; — valahol az emeleten ott van egy szobában az a ruha, amelyben hazulról idejött s ugyanott van egy másik ruhája is az ágyon. Az előbbit nem fogja viselni soha többé, a másik azonban jobb lesz, mint a mely rajta van, mert ez, mintha tele volna harangokkal, melyek hozzá hivják az embereket — lakodalmi harangokkal — szörnyű érzés. Fiatalos, könnyű lépteit az elhagyott lépcső felé fordította s felment az emeleti előcsarnokba. Elment egy zárt ajtó előtt, egy másik nyitva volt, megállott előtte, habozva, nem ez-e az a szoba, ahol átöltözött ? Megállott és a kilincs felé nyúlt, de visszalépett, mert belülről férfihangot hallott. Welsh hangja volt, ismerte nagyon jól. — Kedves barátom, — szólt a hang s tiltakozás, harag és könyörgés volt benne egyszerre — nincs arra semmi szükség, hogy oly hevesen pártjára álljon Beekmannak. Nem tudom, mert törődik az okaimmal, hogy miért bocsátom el az alkalmazottaimat. A leány úgy állt, mint a szobor, bámulva az ajtóra. A felelet rögtön a szóló nyomán következett.— Ugyan ne játsszék a szavakkal, Welsh. Elbocsátotta, nem másokért, csak mert útjában volt annál a nőnél, akit szeret. Hogy micsoda hazugságokkal tartotta a nőket, azt nem tudom, nem is keresem. Ha a leány hitt nekik, akkor nem érdemli meg, hogy . . . Eh, ne törődjünk ezzel, de én nem vagyok képes önnel kezet fogni, vagy úgy tenni, mintha szeretném önt. Idejöttem ma, — ha úgy tetszik, merő kíváncsiságból, de ez a néném háza és önnek nem tartozom felelősséggel. Ne beszéljünk erről, én megyek. Amint az utolsó szavakat hallotta, a leány megfordult, gyorsan lefutott a lépcsőn s ennek lábánál megállt. Egy férfi közeledett feléje. Elküldte egy pohár borért, vagy másért, aztán elküldte még más valamiért, úgyhogy egyedül volt, mikor Bitter odaért hozzá. Bitter nagyon könnyedén meghajolt s tovább akart menni, amikor a leány megfogta a kezét. — Bitter úr! — szólt és elhallgatott egy pillanatra. — Ön az ő barátja, úgy-e?—mondta aztán. Bitter némán bámult rá.— Jó barátja ? — folytatta a leány. — Mondja meg az igazat. Elég volt már a hazugságból. Az igazat akarom tudni. Bitter habozott, de a nő kezével, melyet még mindig a karjára nyugtatott, megrázta. — Beszéljen — sürgette, — mert különben elhagyom azonnal ezt a házat és felkeresem őt. És Bitter beszélt. .. A levegő enyhe volt és balzsamos a tavasz lehelletétől, pedig két nap előtt még a föld jégpánczélban volt. A leány egy pillanatig megállt az utczán, aztán gyors léptekkel elindult a kövezeten. Amikor lehetett, elkerülte a széles utczákat és a keskenyeket kereste, de nagyon sietett és félóra múlva megtalálta az utczát, melyet keresett. Az esthomály kezdett leszállni. Az év első enyhe estéje volt s a leány kipirult a gyors járástól. Megtalálta az utczát, az utczában a házat s csak mikor megállt az ajtóküszöbnél s a csengő éles szavát hallotta, csak akkor szállt a szivébe a vér. Egy asszony eresztette be, felvezette a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, aztán habozva megállott. — Adhat egy névjegyet, kisasszony? — mondta. — E nélkül nem szoktam hölgyeket beereszteni egy úr szobájába, várószobánk pedig nincs. A leány kivett a zsebéből egy névjegytárczát s előmutatott egy levelet. A keze remegett, a mint az asszonynak megmutatta. — Ismeri Beekman úr kezeírását? — kérdezte. — Jól van, minden rendben van - mondta amaz. — Várjon itt, mindjárt itthon lesz. Hazajön enni és mosakodni bizonyosan. Üljön le, nem fog sokáig késni. Kiment a szobából és betette az ajtót maga mögött. A szoba kicsi volt, egy ablakkal. Az ágy fehéren csillogott, ezenkívül egy hálószoba szokásos bútorai voltak ott s egy íróasztal tele iratokkal és egy könyvállvány. Dohányszag volt a levegőben s a kis fehér függönyökön. A leány leült egy székre az ajtó mellett s igyekezett lecsendesíteni a szive dobogását. Lassan, lassan el is csendesedett, a karját ráfektette az íróasztalra s ráborult. Aztán lépteket hallott és elkezdett rettentően remegni, úgy tetszett, hogy a futásban van egyedüli menedéke. Fel akart állni, de a térde megrogyott s mikor az ajtó kinyílt, még mindig ott ült a széken, a feje lehajtva, kis keze belekapaszkodva az íróasztal szélébe. Beekman egy pillanatra megállt az ajtóban, aztán belépve betette maga után. Oly némán állt helyén ő is, mint a leány. Aztán közelebb lépett s fölébe hajolt, talpra állította, megfogta két kezét a kezébe s a szeme a sötétben is beleragyogott a leányéba. — Te!— mondta — te . . . Aztán, még mindig kezében tartva a leány mindkét kezét, meggyújtotta a gázlámpát ennek fényében szenvedélytől emésztve nézett s a leány szemébe. A leány ajkai mozogtak, de nem jött hang belőlük. A férfi hátravetette fejét és a fogain keresztül beszélt. — Ne szóljon — mondta — mire való a beszéd? — és keblére nyomta a leány kezét. A leány szép szeme meg se rebbent. — Egy órával ezelőtt volt az esküvőm.— mondta— a vendégek még ott vannak. Beekman megszorította a kezét. A leány folytatta. — Elszöktem. Itt akar tartani? A férfi halkan elnevette magát. Takáts Menyhért jászói prépost, a nagybizottság elnöke. Münster Tivadar kassai polgármester, a végrehajtó bizottság elnöke. Deil Jenő a kassai kereskedelmi és iparkamara titkára, ügyvezető elnök. A KASSAI RÁKÓCZI EREKLYE-KIÁLLÍTÁS ELNÖKEI.