Vasárnapi Ujság – 1903
1903-09-20 / 38. szám - Rákóczi-templom Rodostóban (képpel) 622. oldal / Általános nép- és országisme - Ravasz koldusok 622. oldal / Vegyes kisebb czikkek és közlemények
Különösen szép ünnepély keretében ment végbe a Rákóczi főiskolájának, a sárospataki kollégium és jogakadémia 500 főből álló ifjúságának látogatása. A Ferencz József nevelőintézet növendékei is felkeresték a kiállítást, a budapesti egyetem ifjúsága pedig küldöttségileg jelenik meg a kiállítás bezárása napján, e hó 20-án, hogy ezüstkoszorút tegyen le Rákóczi bölcsőjére. A kiállítás alkalmából a Rákóczi-kor kitűnő történetírója, Thaly Kálmán, aki a kiállítás anyagához becses tárgyaival hozzájárult s a kit Kassa városa díszpolgárrá választott, nagyérdekű felolvasást tartott Kassa szerepéről a Rákócziak korában. Az ifjúságon kívül körülbelül harminczezer volt a látogatók száma s így a kiállítás még szép összeggel is fog hozzájárulni a kassai Rákóczi szoboralaphoz. S a rendkívül tevékeny kiállítási bizottság szobor-bizottsággá alakulván át, remény van rá, hogy a mily sikerrel rendezte a kiállítást, ép oly erélyesen megvalósítja a Rákóczi-szobor eszméjét is. Lengyel Menyhért, nyugvó, számkivetett nagylelkű fejedelem, pályája végén, rodostói remeteségében. A kápolnába fölvezető lépcső hajlatán áll egy díszes faragású, ma már rozzant, nagy karszék, amelyben ülve hallgatta egykor Rákóczi a kápolnában az egyházi beszédeket, a hagyomány szerint. «A parokhián megvannak a megbecsülhetetlen történelmi értékű régi anyakönyvek, melyekből minden magyar vonatkozású adatot kiirtunk és azóta közzétettünk. Ezekből deríthettük ki egyebek közt Mikes Kelemen halálának úgy idejét, valamint körülményeit, a legnagyobb pontossággal. A Rákóczi alapította ezen plébániát olasz ferenczes barátok kezelik; a csekély számú r. kath. hívek itt többnyire olasz eredetűek, vagy a keleti missziók által áttérített arab kereskedők utódai. A plébánia az alapító-fejedelem végrendeletében hagyományozott szántóföldek, telkek és bérházak jövedelméből tartja fenn magát. «Kápolnájából Rákóczi egy ma befalazott ajtón s zárt folyosón át szomszédos lakóházának emeletére, avagy az egész (baloldali) palotasor belső falán végig húzódó fedett folyosón tovább, a tengerparti legszélső házban levő ebédlő palotájába mehetett, anélkül, hogy az emeletről le kellett volna szállania.» A ZSÁKMÁNY ELVESZTÉSE. — Eugendaa György Fülöp metszete RÁKÓCZI-TEMPLOM RODOSTÓBAN. Kevéssé ismert dolog a magyar közönség előtt, hogy messze idegenben, Rodostóban, ahol Rákóczi száműzetése szomorú napjait töltötte, van egy hely, amelyen évről-évre áldoznak a nagy fejedelem emlékezetének. Egy kápolna ez, melyet egykor Rákóczi alapított s ezért a kápolna papjai halála napján, április 8-ikán minden évben misét mondanak lelki üdvéért. Az oltár elé katafalkot állítanak gyertyák közé s a katafalk oldalára függesztik Rákóczi arczképét, a mint az képünkön is látható. E képet Bóny Géza, Kairóban született honfitársunk juttatta hozzánk, aki jelenleg a magyar államvasutak szolgálatában van mint tolmács. Hitelességét a konstantinápolyi osztrákmagyar konzulátus által kiállított s a fénykép hátára vetett irás igazolja. A kápolnáról Thaly Kálmán a következőket irta 1890-ben: „A főutcza s magyarok utczájának sarokházában van Rákóczi kápolnája. E házat a fejedelem már eredetileg udvari papja, Eadalovics apát lakhelyéül rendelé, — ma is plébánia. Az emeleten épen a sarkot foglalja el maga az elég tágas imaterem, vagy udvari kápolna, melyet Rákóczi Magyarország védasszonya tiszteletére szenteltetett föl. Szép, világos, magas , kupolaszerű boltozata apró czédrusfa-koczkákból művészileg van összerakva: az egyik koczka kék, a másik fehér, — mintegy a bárányfelhős égboltot ábrázolja, kellemes, szelíd színhatással. Egyik oltára még a régi. E szent helyen küldé tehát az égnek áhítatos fohászait a sokat hányatott, életében annyi balszerencsét átélt, ám az isteni gondviselésben keresztényi lélekkel meg VASÁRNAPI ÚJSÁG. 38. SZJIM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. RAVASZ KOLDUSOK. Világszerte sokkal többen élnek koldulásból, mint egyhamar gondolni lehetne. Oroszországban pl. egész falvak vannak, melyeknek lakói télen-nyáron koldulásból élnek. A khinai birodalomban is valóságos koldustelepek vannak, Dél-Olaszország lazzarónijai született koldusok s mint ilyenek, valóságos átkai az átutazóknak. Parisban, Londonban, New Yorkban s a többi világvárosokban számtalan oly koldus van, ki mesterségszerűleg űzi a kéregetést és fényesen megél belőle. Ezekről a koldusokról akarunk egyet-mást elmondani. A koldulásnak számos neme van. Ezek közt a legérdekesebb a magában beszélő kéregető. Feláll az utcza sarkára és elkezd magában beszélni. Elég tisztességesen van öltözve, tehát nem közönséges kéregető. Fején a vasúti őri vagy egyéb egyenruhához tartozó sapka van. — Édes jó teremtőm, — kezdi emberünk, — itt a tél, két gyermek a nyakamon, egy betévő falat nincs a háznál, elpusztulunk . . . Sír, nevet, majd őrjöngésbe tör ki, adja a kétségbeesettet. Egy arra menő firnő észre veszi és megáll. — Mi baja, jó ember? — kérdi szánakozólag. A kéregető nem figyel a megszólításra, hanem tovább folytatja magánbeszédét. • Mire való az élet! Még a tél elején tisztességes állásom volt. Váltóőr voltam. Az állomáson vonatösszeütközés történt. Én az állomásfőnök utasítása szerint jártam el, tehát nem voltam hibás, de azért mégis engem bocsájtottak el. Persze így jár a szegény ember, az urak könnyen kibújnak minden alól. Azóta nincs kenyerem. Szegény feleségem bánatában meghalt. Szívesen fognék bármely munkához, de nem kapok sehol sem. Koldulni nem akarok, inkább a vasúti sínekre fekszem két gyermekemmel, hadd pusztuljanak el azok is . . . — No, de szegény ember — szólal meg újra az úrnő, — ezt ne tegye, bízzék a jó Istenben, majd megsegíti. Ezzel nagyobb pénzdarabot csúsztat a markába. Néhány héttel később egy zálogközvetítő intézettel szemben ismét valaki beszélget magában. A fején a gyári munkások bőrsapkája van. — Látjátok ezt az elátkozott házat, — kezdi a magában beszélgető,— mindenem ott van. Ezüst órám, feleségem jegygyűrűje, párnám, ágytakaróim, mindent a zálogházba vittem és ha ma ki nem tudom váltani, minden elvész. Becsületes munkás ember vagyok, éjjel-nappal dolgozom, de nem bírtam annyit összeteremteni, hogy kiválthassam. Beteg feleség a háznál, nyolcz fázó poronty, édes Istenem, hová jutunk! Nem, nem! ezt nem viselhetem el. Feleséggel s nyolcz gyermekekkel a halálba megyünk . . . A véletlen úgy hozta magával, hogy épen az az úrnő kanyarodott be az utcza sarkán, a ki múltkor egy öt koronást adott neki s most ráismert a múltkori váltóőrre. ki,— Barátom, ez már mégse járja, — fakad hogy néhány héttel ezelőtt meghalt felesége és két élő gyermeke révén szerzett pénzt és most egy élő feleséggel és nyolcz gyermekkel akar pénzhez jutni. Vigyázzon magára, mert még pórul járhat! Ekkor azonban már úgy elpárolgott a kéregető, mintha a föld nyelte volna el. Érdekesek azok a kéregetők is, kik a halottak rovására dolgoznak. Ez csak nagy városban szokott megtörténni, hol az emberek nem ismerik egymást. Egy vagyonos üzletember vagy iparos halt meg. A kéregető, ki az újságokból tudomást szerez a halálesetről, alapos tájékozást szerez a körülményekről, ami a gyakorlott embernek mindig sikerül, aztán végigjárja a rokonokat és a mi fő, az örökösöket. Remegő s bánatos hangon dicséri az elhunytat. «Jól ismertem a boldogokat. Mint szegény iparos kezdte egykoron, együtt mint segédek itt és amott, gyakran dolgoztunk osztozva az utolsó falaton. De barátomnak kedvezett a szerencse. Szorgalma, igyekezete és ügyessége folytán előkelő vagyonos ember lett. Gyakran mondta nekem sanyarúságunk idején: Barátom, majd megsegít az Isten! Úr leszek még én valaha ! Hanem aztán rólad is megemlékezem .... És íme, barátom gazdag lett. Én meg szegény maradtam s épen azért életében nem is jöttem hozzá. Pedig tudom, hogy segített volna rajtam . . . Néhány nappal ezelőtt a temetőben voltam felejthetlen barátom sírjánál és egy ibolyacsokrot tettem rá. Csak egy gondolat vigasztal, hogy gyermekeit és rokonait szép örökséghez juttatta. Nekem is vannak gyermekeim, valamennyien szépek és jól tanulnak; de ha meghalok, árvák, szegények maradnak . . . Nem koldulni jöttem ; szegény, de büszke vagyok; azonban, miután András barátom meghalt, holta után le akarom a kegyeletet róni a rokonságnál. Hiszen a temetésre se mentem el, hogy haszonlesőnek ne tartsanak», — végzi emberünk és egy kövér könycseppet törül le az arczáról. Mindenki meg van hatva az igazi, nemes gondolkozású barát nyilatkozatán és igyekezik kisebb-nagyobb összeget felajánlani, mit az végre egy kis unszolás után el is fogad. A csel sikerűit, emberünk talán két-háromszáz koronát is kapott a rokonságtól. Pedig soha sem ismerte az elhúnytat és soha egy műhelyben nem szolgált vele. Mulatságos a kéregető obsitos katonák esete is. Ezek más koldusok. Bécs a főliazájok. Egy kakastollas, katonasipkás fiatalember kopogtat az előszoba ajtaján. A szobaleány ajtót nyit. — Az Isten irgalmára kérem, segítsenek rajtam — kezdi az obsitos. — Linzből jövök a katonaságtól. Század czipésze voltam három