Vasárnapi Ujság – 1903

1903-09-27 / 39. szám - A szökevények. Irta F. W. Wharton. Angolból forditotta S. A. (képekkel) 639. oldal / Elbeszélések; genreképek

39. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. Nem a romok közt, fénylő bolt alatt Látok suhanni puszta árnyakat, Hiú fény csillog, de üres a szív, Vagy megtörik, ha igaz és ha hív. Hány lelket látok én magam körül Vergődni testök lánczai alatt! Az arcz nevet, az életnek örül, A míg a szív ott benn majd megszakad S a­míg a lélek egyre küzködött A szenvedélynek karmai között, A szárnya tépve hull le csüggeteg, A szem még lángol, ám a szív beteg. A fényvilág, mit ifjú szív teremt, Növekvő árnyak köddonába vesz. Oh nézd csak, nézd csak körül a jelent, Ez a világ pokloknak pokla lesz. Hit­, szeretet- s erénynek jelszava, Hazug beszéd, mely egykor szent vala, Az ajk mosolya kígyószisszenés, A szemnek könnye mérges színlelés, Didergő árny tátongó sír felett, A kit te itt kedvbe' tombolni látsz, Lidércz-fény, mely a mocsárba vezet, A földi pompa, dicső ragyogás, Nem föld alatt, sötét mélyekbe lenn, A poklok pokla itt van ide fenn. Édes Megváltó, üdvnek Istene, Eme poklokra szállj, Oh szállj te­le, Érintsd a szívnek vérező sebét, Érintsd a szemnek sűrű hályogát, Oszlasd el a szív kínzó kételyét, Add át ő neki a hit zálogát; Oh, lásd meg a vergődő lelkeket, Örök irgalmad szánja, mentse meg, Bilincsük törd szót! Halld meg szent imám; S a régi hitnek üdve száll reám. Hegedűs István. VASÁRN­API ÚJSÁG. 639 A SZÖKEVÉNYEK. Elbeszélés. (Vége.) Irta F. W. Wharton. Angolból fordította : S. A. Egy pillanat múlva kinn voltak a házból s gyorsan mentek együtt az utczákon végig; a leány a férfi karjába fűzte a karját. Kijutottak egy hosszú, fényesen kivilágított utczába s a végén, a­hol egy másik utczával kereszteződött, Beekman megállt. Szemben velük sötét lett a pályaudvar. — Menjen be ezen az ajtón, — mondta Beekman, — menjen a tömeg után a baloldali első kapun át, fel a perronon a kocsik mögé, a­hol elmerülnek a sötétségbe. Várjon ott egy pillanatig, míg érte jövök. Feltűnést keltenénk a gépész­ruhám miatt, ha együtt mennénk. — Jól van, — szólt aztán a leány gyorsan, megszorítva a férfi karját — menjen, menjen hamar, meg fogom várni a sötétben. Csak el ne téves­szen. Kitárva az ajtót, belépett a fényesen kivilá­gított épületbe. Az erős fényben úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák egész testét, de szi­lárdan ment át a váróterem melegségén és fényén, ki a perronra. Megkereste a baloldali kaput és elvegyült a tömegbe, a­mely egy helyi vonat felé özönlött. Senki sem vette észre, a­mint a kocsik mellett elment, aztán a mozdony mellett, a­hol a perron véget ért s kezdődött a sínek összevisszasága. Egy pillanatig itt állt, aztán valaki megfogta a kezét. — Jöjjön hamar, vigyázzon a sinekre, meg ne botoljon. — Beekman kivezette őt a sötét­ségbe. A szive dobogott félelmében az óriási mozdonyoktól, melyek körülre szuszogtak és robogtak, de mellette maradt a férfinak. Mikor egy mozdony mellett megálltak, elállt a szive verése. A mozdony oly iszonyúan zúgott, kat­togott felette, hogy azt hitte, mindjárt meg­indul és elgázolja őket. — Lépjen ide, — szólt a fiatal ember szelí­den, átfogva derekát, — így, ni. Most lépjen ide — jól van. — A leány egy fülkében állt, mellette Beekman s vele szemben ült a gépész. Egy pillanatig hallgattak. A leány előtt egy furfangos szempár csillogott. — Isten hozta — szólt a gépész — Az állá­sommal játszom ugyan, szabálytalan is a dolog, de már én Roger mellett maradok ilyen körül­mények között. Most jöjjön, kisasszony, ide mögém, üljön erre az ülésre s ha majd szólok, hogy kuporodjék le, azt hiszem, nincs senki, a­ki meglátná az Andrews Dávid fülkéjében. Boger, adj gőzt! A leány a kék zubbonyos széles alak mögé bújt s hallotta, hogy kotorja Boger a szenet. Levette kalapját és maga mögé rejtette, előtte terjeszkedett Andrews tagbaszakadt teste. Úgy érezte, hogy rohamosan múlik az idő, aztán a gépszörnyeteg, melynek mellében ő rejtőzött, megindult s lassan elkezdte csodálatos útját, előbb kell az éjszaka sötétségébe, aztán az állo­más lámpavilágába. Ekkor Andrews megszólalt: — Lej­ebb, kissé lej­ebb ! A leány lecsúszott az ülésről és letérdelt, érezte a rázkódást, a­mint a mozdonyt a vo­nathoz csatolták. — Roger, — szólt a gépész erős, durva, re­kedtes hangja, — csak öt perczünk van már. Nézzen a tűzbe és vegyen elő valami újságot. Máskor is rontja a szemét a lámpavilágnál, most is jó lesz. Egy perez . . . megnyitják a kaput . . . Még egy perez . . . A dörmögő hang elhallgatott. Hogy áldotta őt a leány, a­miért megmondotta az időt! De még többet is tett érette. — Roger, az a két ficzkó ott, hm, ezek azok! Maradjon csendesen, olvasson. A leány most más hangokat is hallott, me­lyektől megállt ereiben a vér. — Itt van, — kiáltott az egyik, — ez ez, az a fiatal ficzkó itt, a­kit Welsh úr keres. Ez szök­tette meg a feleségét. Hozzák le! Más hangok is hallattszottak összevissza, zűrzavarosan, a leány alig értett belőlük egy szót is. Aztán megszólalt egy harang és Andrews kissé félrefordult. — Várjatok most már egy kicsit, — szava mint a parancs hangzott, — majd visszahozom. Most azonban szükségem van a fűtőmre és nem adom oda senki emberfiának. Füttyszó, emberek lármája hangzott és las­san, csikorogva elindultak mind gyorsabban és gyorsabban utjukon. Két óra hosszat vágtattak s csak egyszer állottak meg útközben, nem messze rendelteté­sük helyétől. Mikor Andrews gyöngéden fel­emelte az ülésben, a leány érezte, mint bor­zolja a szél a haját és hűti az arczát. Megelé­gedetten ült, minden olyan gondolat nélkül, a­melynek nevet adhatott volna. Néha megszó­lalt a fütty valami kereszteződésnél, néha szén zörgött, a­mint a tűzre öntötték, de Geor­a­gina csendesen ült és úgy érezte, hogy valami teher száll le a lelkéről. Aztán felemelte sze­mét és Beekmanra nézett, a­ki az ablakon ki­bámult az éjszakába. Byenkor úgy érezte, hogy az aléltság eloszlik róla, mélyet sóhajtott. Andrews feléje fordult. — Nem vagyunk már messze, — mondta, ránézve kicsiny, okos szemével s nagy szája mosolyra nyilt, megmutatva ép, fehér fogait, — öt percz múlva megállunk, a kisasszonynak itt kell Rogerrel kiszállnia. Majd én bemegyek az állomásra, lehet, hogy ott várják. Ha kérdez­nek, azt fogom mondani, hogy már Beavernél kiszállt. Surranjanak le, mielőtt a vonat még egészen megáll, majd én lassabban fogok haj­tani, egy pillanatra meg is állok. Sietnünk kell. Sok szerencsét. A leány nem tudott szólni. Rátette kezét a gépész nagy balkezére, mert a jobbja a kormányt tartotta. Az öreg erősen megszorította a kis kezet s elmosolyodott, aztán kinézett az abla­kon s ismét csendben ültek, csak a vonat dü­börgése hallatszott. A gép meglassította futá­sát, mintha habozott volna, élőlény módjára. A leány kinézett s látta, hogy még mindig nyilt mezőn vannak. — Itt vagyunk, — szólt Andrews hangja, — gyorsan, kisasszony, gyorsan. rekedt Egy pillanat múlva felkapta a leányt, a­ki Beekman karjaiba esett s aztán füvet érzett lábai alatt. Lementek egy parton, aztán át egy réten, ki egy útra. Csak akkor lassították meg lépteiket, mikor a vonat már elveszett előlük az éjszakába. Beekman átkarolta a leány dere­kát és az arczába nézett a sötétségen keresztül. — Bír-e járni? — kérdezte. — Oda a fák mögé kell mennünk, ott van egy tanya, isme­rem a gazdáját. De bír-e járni? — Hogyne — felelt a lány maga elé nézve. — Szaladni is tudnék, ha lehetne. Micsoda gyö­nyörű éjszaka! Tovább mentek, átkarolva egymást. Az enyhe márcziusi szél körüllengte őket s tavaszról, a földből kibúvó rügyekről beszélt. A­mint a fák közé jutottak, hallották a tavaszi olvadás­tól felduzzadt patak csörgedezését. A levegő meleg és lágy volt, tele suttogó hangokkal s a nedves föld illata áradt el benne. Elértek a kis kapuhoz, Beekman kopogott. Vártak egy dara­big és a leány érezte, hogy ereje elhagyja, rá­támaszkodott a férfira. Csakhamar kinyílt az ajtó s a ház gazdája ázott meg benne, végignézve őket, lámpával a kezében. Beekman előlépett a világosság felé. — Warner úr, nem ismer meg? — mondta.— Itt jártam a múlt évben, itt is reggeliztem. Le kellett szállnunk a vasútról a­­— azzal a hölg­­gyel, a­ki feleségem lesz s jobb szeretnénk itt hálni, mint azokban az utálatos házakban a vasút mellett. Mit szól hozzá ? Kapunk-e egy csésze teát és két szobát éjszakára? Warner a szoba felé intett. A leány egy fülkében­­ állt, mellette Beekman s vele szemben ült a gépész. Csakhamar kinyílt az ajtó s a ház gazdája állott meg benne, végignézve őket,

Next