Vasárnapi Ujság – 1903
1903-10-04 / 40. szám - Bányászkongresszus és kiállitás a Zsilvölgyében (képekkel) 655. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
•40. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 655 vármegyéje akkor a Kölcsey fenkölt vármegyéjévé nőtte ki magát s Kende Kanut, a ki maga is a Kölcsei-nemzetségből származott (Kölcsei Kende) ugyanolyan rajongó szeretettel csüngött hazáján, mint nagynevű költő rokona. A fejér-gyarmati kerület, majd a nagy-károlyi küldte fel az országgyűlésre. Szép, magas, daliás ember volt, akin gyönyörködve pihent meg a szem, még hetven éves korában is egyenesen járt, mint egy gránátos s hátulról, messziről fiatalnak kellett őt tartani. A politikában csak szerénysége miatt nem vitt szerepet, de a mi feladattal megbízták, azt becsületesen, szilárd kötelességtudással végezte. Egészséges józan esze, éles judiciuma volt és egyenes, nemes modora, melylyel mindenkit megnyert, úgy hogy bizonyos feladatok megoldására, a hol bizalmat kellett kelteni, senki se volt nálánál alkalmasabb. A Tisza-kormány őt bízta meg a percsórai kormánybiztossággal, majd az árvízzel elöntött Szeged város kormánybiztosa lett mindjárt a veszély után, hol komoly, áldásos munkát végzett éjt-napot egybetéve. Az első sebeket ő kötözte be s a khaotikus zavarban, a nagy romokból az ő tapintatos, gondos kezei kezdték az új életet elővarázsolni. Jó puha szive volt, az árvíz napján egy anyátlan, apátlan kis gyermeket találtak, beszélni még nem tudott, nem mondhatta, mi a neve, kik voltak szülei. Kende Kanut vállalkozott, hogy gondját viseli, s minthogy Gergely napján találták, elnevezte Szegedi Gergelynek és Pestre vitte, hol fölnevelvén, becsületes iparos mesterségre taníttatta ki szerető gonddal és sokszor emlegette, hogy a kis egy éves ficzkóban, bár még egy szót se tudott mondani, már benne volt embrióban a szegedi dialektus, mert mikor itthon, Pesten, beszélni megtanult, arra a kérdésre, hogy hívnak kisfiam, hamisítatlan zamattal felelte: «Szegedi Gergelynek». A szegedi kormánybiztosságról való fölmentése idején, midőn Tisza Lajos feladata kezdődött, Tisza Kálmán puhatalozó kérdést intéztetett Kendéhez Horváth Gyula útján, hogy nem lesz-e ellenére, ha királyi tanácsosnak ajánlja a királynál. A szerény nemes emberben felforrt erre az ősi kevélység, arcza kigyúlt, alakja még a szokottnál is jobban kiegyenesedett és száraz hangon felelte: — Mondd meg Tiszának, hogy nem kérek ebből a dicsőségből; mondd meg neki, hogy az csak véletlen, miszerint most Ferencz József uralkodik itt és nem én, mert a hét törzsből épen úgy választhatták volna Kend vezért a trónra, mint Árpádot, mivelhogy egyforma rangon voltak. S ez esetben most Tisza úr én elém terjesztené a kinevezendő királyi tanácsosokat — s ez mind csak egy kis véletlen. A büszke harag, mely pillanatra gyúlt ki arczán és szemeiben, csakhamar lecsillapult, kék szemei szelídekké hamvadtak ki s aztán megint olyan szerény magyar úr lett, mint annak előtte. Előzékeny, vendégszerető, modorában, tetteiben nemes, grand seigneur, szokásaiban egyszerű, igénytelen, patriarkhális, makacs, modern szecessziós világnézeteknek nem engedő. Ezért is vonult magányba, megunván az új embereket. Már nem szerette csak a földet, a kis-gubacsi földet, melyben maga pepecselt nagy kedvteléssel. Úgy szólván részletekben hagyott el minket. Először a t. Házat, azután a társaságot. Csak az utolsó barátját, a földet nem hagyta el, hanem egyesült vele, egyik részévé lett annak. Csendesen, múlt el szept. 15-ikén a 82 éves öreg úr, mint ahogy más ember naponkint átmegy az ébrenlétből egy álomba. És amíg ébren volt, megmaradt minCsak azok, kik a hazai földrajzot alaposan ismerik, tudják, hogy Petrozsény, eme jelenleg 8000 lakossal biró község, hol fekszik. A turistaság nálunk ez idő szerint még nagyon kezdetleges állapotban van s ennek tulajdonítható, hogy még hazánk természeti szépségekben gazdag, ipari tekintetben fontos, néprajzi tekintetben érdekes vidékei is gyakran ismertebbek a külföld előtt, mint saját honfitársaink előtt, így míg Petrozsényben évenkint százával fordul meg külföldi, addig csak elvétve téved ide hazai jövevény. Ott épült fel Petrozsény,hol az erdélyi bérczek havasai 2500 méterig égbe nyúló ormaikkal jelzik a határt a magyar haza és a szomszédos romániai királyság között, hol a hatalmas Betyezát és a hármas béretű Páringhegycsoport oldalaiból fakadt patakok vizével táplálkozó ikerfolyó, a Román és Magyar-Zsil kiterjedésre szerény, de istenáldásban gazdag völgye terül el, ellenlábasaként a magyar határtól alig 40 kilométerre fekvő román városkának, Tirgu-Jiu-nak, hol a szomszéd ország kormánya mindennemű intézményekkel, szinte erejét meghaladó áldozatokat hozva, jelentékeny központot teremtett a román kultúrának. Petrozsény, Hunyad vármegyének ez idő szerint legnépesebb községe, még csak 35 évvel ezelőtt néhány oláh-lakta viskóból állt s akkor kezdett a fejlődés útjára lépni, midőn a múlt század közepe táján újólag felfedezett zsil-völgyi szénmedencze kiaknázása megkezdődött s a Zsil-völgyet, emez a természet szeszélye folytán elszigetelt, vízrendszer tekintetében a magyar hazától elszakított medenczét, az egykori Első Erdélyi Vasút vonalával a hazai vasútt hálózatba bekapcsolták. Mint hazánkban legtöbb helyütt, itt is elsősorban az osztrák tőke vállalkozott e mérhetetlen gazdagságú szénmedencze természeti kincseinek, egyik legjobb minőségű hazai szenünknek kiaknázására és értékesítésére. Magyar nemzeti szempontból kívánatosabb lett volna, ha itt Hunyad megyében, hol mintegy 300,000-nyi lakosságnak még ez idő a szerint is körülbelül 85%-a román nemzetiségű, a zsilvölgyi ipari vállalkozás magyar kezekbe kerül. Végre a múlt azonnal század kilenczvenes éveiben a külföldi tőke beleunt a meddő küzdelembe és átadta a teret egy minden izében magyar vállalatnak, a «Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Részvény-Társulat» -nak. Ez fordulópontot jelent Petrozsény és az egész Zsilvölgy történetében. Az új vállalat a régi idegen nyelvű tisztviselők helyébe magyarokat léptetett, erős kézzel munkába vétette a székely telepítést és a székelységnek a bányamunkába való begyakorlását, teljesen magyarrá tette népiskoláit, szaporította azok számát és minden kulturális intézményt támogatott. Ha mind emellett is Petrozsény fejlődését alig lehet összehasonlítanunk az alig 5000 lelket számláló szomszédos román városéval, Tirgu-Jiu-val, hol mindennemű állami hivatalok palotái díszlenek, hol egy jól berendezett gimnáziumban hatalmas csarnoka van a román közművelődésnek, hol jó karban levő utak, a modern technika vívmányaival épült pompás ívezetű hidak a teljes erővel küzdő nép előretörését láttatják, ez annak tulajdonítható, hogy fontos nemzeti feladatokkal csakis az összes hivatott tényezők harmonikus és öntudatos összműködése küzdhet meg eredményesen. Petrozsény egyike azoknak a góczpontoknak, melyek a nemzetiségek testébe ékelve a magyarság javára nagy beolvasztó hatást képesek kifejteni. E hatás szembeszökő módon mutatkozik Petrozsényban, amely a román határszélen a magyarság egyik végvára. Hunyad megye emez elszigetelt vidékének magyar társadalma derekasan törekszik megfelelni a magyar nemzeti szempontból reá háruló kötelességeknek. Több, társadalmi tömörülés útján létesített, nemzeti szempontból fontos intézmény dicséri öntudatos munkáját. Ezek közül csak a petrozsényi államilag segélyezett községi algimnáziumra kell rámutatni, amely az állam nemi segélyével társadalmi úton létesült és tartatik ma is fenn s ha az itteni társadalom anyagilag ki nem merül, úgy legközelebb a modern kor követelményeinek megfelelő saját hajlékába fog bevonulni, amelynek alapozása már kezdetét is vette. Az áldozatkészségnek és hazafias felbuzdulásnak újabb tanúbizonyságát adta Petrozsény magyar társadalma azon alkalomból, midőn az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület I. évi szeptember 13-án Petrozsényban tartott közgyűlésével kapcsolatosan kiállítást rendezett. A kiállítás eszméje a nagy kőszénbányavállalat révén ide települt kisiparosok köréből indult ki s hogy testet ölthetett, kiváló érdeme a Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Részvény-Társulat vezetőinek, kik anyagi áldozatot nem kímélve lehetővé tették, hogy a kiállítás részére szükséges csarnokok felépülhettek, érdeme a megye öntudatos nemzeti politikát űző főispán- dig öntudatánál, olvasta a lapokat az okulárén át a mai válságról és gyakran felsóhajtott borongó homlokkal átgondolván 1867-től egészen 1903 szeptember közepéig mindeneket: — Hiába éltünk mi mindnyájan. Az ég borongósabb lett napról-napra, a napfény bágyadtabb, a fák levelei hulladoztak, a lap is egyre sötétebb híreket hozott. Várta, várta a kibontakozást, de végre is lehetetlen azt bevárni. Letette az okulárét és a lapot, elszundított és soha nem ébredt fel többé az utolsó tekintetes úr. M—th K. BÁNYÁSZKONGRESSZUS ÉS KIÁLLÍTÁS A ZSILVÖLGYBEN. KENDE KANUT.