Vasárnapi Ujság – 1903
1903-10-04 / 40. szám - Vig napok egy bús helyen (képekkel). Gineverné Győri Ilona 657. oldal / Általános nép- és országisme
658 VASÁRNAPI - ÚJSÁG. 40. SZÁM 1903. 50. ÉVFOLYAM. nyomuló és visszahúzódó hullámai egymásra csapódnak előttünk, mintha egy óriási, csodaszép természetrajzi könyvet forgatnának szemünk láttára: most az állatvilágot mutatja; egy szép halványpiros, ötágú tengeri csillagállatot, egy vizi anemonát, amely azúr, lila és bibor színekben nyílik ki, mint egy virág, pedig lám, ez a kinyílás az állat mozgása; most egy élő osztrigát vagy lapos «plaice» halat, amely nem sokkal vastagabb egy jókora dohánylevélnél, meg egy feketén barázdált, fél czitrom alakú puhányt, amely lazán ül a sziklán, de ha megérinted, úgy odatapasztja magát a sziklához, hogy kalapáccsal se lehet leverni. Aztán tovább forognak a nagy képeskönyv hullámlapjai s a növényvilágból a százféle csodaszép zöld, fekete, rőtbarna tengeri moszatot mutatják meg, az ásványvilágból meg soha nem látott színű kavicsokat, palakőzet darabokat, bennük állattestek, gyíkok, lepkék, bogarak évezredes lenyomatával. De ha a tengerparti időzés máskor az állattan, botanika, ásványtan, meg az árra és apályra vonatkozó fizikai földrajz szempontjából szokott fontos lenni: ez az idei tengerparti időzés, lenn Hastingsben, kiváltkép történelmi szempontból lett fontossá mindnyájunkra. Nem csoda, ha az angol történelem a partvidéknek ezt a részletét oly fontosnak tartja; hogyan feledhetnék el, hogy 1066-ban a mostani Anglia akkori lakói, a harczias, műveletlen angolszász törzsek, először látták idegen hajók köteleinek békáját az addig szabad angol vizeken. S a férfi, aki a vízre is békét vetett, birtokába vette a földet is: Hódító Vilmos, a normann fejedelem. Hiába gúnyolták a büszke angolszászok a «timár unokáját», arra czélozva, hogy Vilmos anyjának, a szép parasztleánynak timármester volt az atyja; hiába teregettek gúnyból állatbőröket a várfalakra azzal a felírással, hogy: «Adjunk munkát a tímárnak». A «timár» fel is vagdalt száz meg száz kecskebőrt, bivalybőrt, csakhogy a kardjával és pedig akkor verte át karddal, mikor ezek még a szász harczosok mellét bontották. Drága árat fizettek a gúnyolódásért. De mivel volt egy önzetlen, igaz lelkű, páratlan hős és hazafi közöttük, aranyhajú Harold király, annak a hősi halálát megváltó áldozatul nézte a harcz istene s talán így esett, hogy végre is a hastingsi csatavesztés nem is annyira vereség, mint nyereség lett az angolokra. A normannokkal való érintkezés nyomán kezdtek ugyanis művelődni, finomodni, rendszeres államot, kormányzást teremteni. 837 esztendő telt el azóta. A franczia és angol partokról a La Manche-csatornán azóta is sokszor nézett farkasszemet a két nem átvet s e tekinteteknek nem egyszer kardvillogás, lőporszikra volt a fénye, de most, mikor a nemzetek egyre jobban kezdik látni, micsoda óriási szerencsétlensége, visszazökkenése, lerombolása minden emberi haladásnak, munkának, boldogulásnak a háború, azóta egyre több jelet látni itt a békés közeledésre. Ennek az iránynak volt egyik érdekes jelensége az, ami a déli tengerpart életének is egyik nagy eseményévé lett az idén. Eljött a normandiai városok színe-java Hastingsbe, de ahova harczias, ellenséges érzésekkel jöttek őseik kilenczedfélszáz esztendeje, oda ezek most a barátság érzésével közeledtek; ha régen hódítás volt a czéljuk, most hódolatukat jöttek bemutatni a nagy Harold emlékének, aki oly hősiesen küzdve esett el Malfosse mellett. Egyik gyönyörű kirándulás a másikat érte s mikor Hastingsből a nagy, magas vadászkocsik skarlátba öltözött kocsisaikkal, kürtöseikkel megindultak s kiszállították a társaságot Battle nevű községbe, a csata színhelyére, hát csak látjuk ám, hogy a franczia urak titkolódzva hoznak valami nagy, súlyosnak látszó málhát. Ostorpattogás, kürtszó, bábeli módon összekevert angol, franczia, ó-normann és ó-germán beszéd közepette kiértünk a bájosan hullámzó, most is tavaszi frisseségű Sussex grófság erdői, rétjei mentén Battlebe. Ott aztán kiderült, mi volt a titokzatos csomagban. Egy szép, hófehér márványtábla, azzal a felírással, hogy az itt végbement csata után 837 évvel az egykori ellenség eljött bemutatni hódolatát a szász Harold emlékének s a hős sírja fölött kezet nyújtva megfogadni, hogy normann és angolszász immár testvérnek nézi egymást. A kastély maga a legérdekesebb dolgok egyike, amit valaha láttam. Hogy történelmi szempontból is az, abba nem akarok most belemélyedni, csak annyit róla, hogy képzeljünk el egy rengeteg apátságot, melyet 1102-ben kezdtek el építeni s a mely most, mint főúri kastély, nemcsak hogy lakóhely, de egyike a legmodernebb, legkényelmesebb kastélyoknak. Az apátság régi kriptáinak egyik hosszú folyosójában a fejedelmi park virághagymáit teleltetik ; egy három-négy emelet magasságú kerek torony most a felvonógépnek szolgál keretelő fal gyanánt; az egyik tanácsteremből hallatlan pompompájú góth ebédlő lett; a könyvtárból bálterem. De azért még az új szárnyak, folyosók is híven megtartják a régi stylt, építési anyagot, méreteket, úgy hogy bizony azt hittük, a mesék országába lépünk, mikor a nagy kastély kapuja megnyílt s bejutottunk a csarnokba. A török szőnyegek, zászlódrapériák nem afféle antiquáriusnál összeszedett holmik; ezeket a kastély urai maguk hozták annak idején a keresztes háborúból; a falakon levő gobelinek a család saját hőseinek történetét tárgyalják; a metszett bőr egy-egy karszéken bizony 500 év előtt nyereg volt még; a kandalló előtti díván párnáinak bársonya meg nem azért visel olyan művészien tompított, lágy, kopott színeket, mert most gyártották, az «artisztikus» színek divatjának idejében, hanem mert 400 éve a lovagjátékokon ebből volt a lovak palástja meg a nyeregtakaró. A két vaslovag, melyeknek alakja aczélkék fényben válik el a sötétbarna, faragott tölgyfa-burkolat hátterétől, a család két ősének pánczélruhája volt az agincourti ütközetben. A kandalló rácsán kérges ölfa hasábok hevernek, de a mint egyszerre, minden előkészület nélkül, lángba borul az egész hasáb fa-rakás, akkor látjuk csak, hogy ez bizony teljesen modern légszesz-kályha s a fatörzsek tűzmentes anyagból vannak utánozva; száz meg száz apró lyukacska rajtuk; ezen világít ki a gázláng. A méltóságos, szinte kísérteties teremben mintha holdfény kezdene derengeni; pedig hát csak az opálszínű villámgömbök gyúltak ki; ezeknek az állványa egy-egy vaslándsa a százéves háború idejéből. Háború? Talán csak nem kezdik újra modernebb alapon ? Mintha puskadurrogást hallanánk a ház előtt? Az ám, a pezsgős üvegeket bontogatják a rögtönzött lakomához, melyet csoportokba verődve költ el a társaság; az egyik egy csodaszép narancsfa alatt ül, a másik azon a kőpadon, melyen 1338-ban még a tudós Bettynge apát elmélkedett. A hosszú kőlóczákon, hol régen sötét csuhás A BATTLE APÁTSÁGI KOLOSTOR, ANGLIÁBAN. T ... - - TENGERHULLÁMOK A ST.-LEONARDI PARTOKNÁL.