Vasárnapi Ujság – 1903
1903-10-04 / 40. szám - A magyarság egy franczia barátnője (arczképpel). Bertha Sándor 661. oldal / Élet- és jellemrajzok - Lampérth Géza (arczképpel) 661. oldal / Élet- és jellemrajzok
•40. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 661 A MAGYARSÁG EGY FRANCZIA BARÁTNŐJE. Kevéssel azután, hogy a «La Hongrie moderne» (A modern Magyarország) czímű könyvem 1901 végén napvilágot látott, egy levelet kaptam az afrikai Algirnak Moustapha nevű városából, melyben Blanche Esménard nevű, előttem egészen ismeretlen hölgy arról értesített, hogy munkámat a legnagyobb érdekkel olvasta, mert ő már 1850 óta nagy tisztelője és bámulója Magyarországnak, amikor ugyanis alkalma volt magyar menekülőkkel megismerkedni. Kötelességemnek tartottam a lehető legszivélyesebben megköszönni a lekötelező sorokat, sőt érdeklődést is mutatni a levelező iránt. A második levél azután elmondta, hogy Esménard kisasszony s szülei 1850-ben egy magyar menekülttel tették meg az utat Marseilletől Párisig, hol véletlenül bejutottak a képviselőház egy ülésére. Itt pedig a külügyminiszter páholyában gróf Teleki Lászlót mutatták meg neki, az akkori párisi nagyvilág e kedvenczét, kiben a fiatal leány az általános vonzalmat keltő magyar ügy megtestesülését vélte feltalálhatni. A száműzött érdekességét természetesen az utazás alatt hallott elbeszélések csak még inkább növelték. A szerény körülmények között élő Esménard kisasszony ennyit tudott a magyarokról, de fogékony lelkületének ez elég volt arra, hogy a magyarságnak egész életében valóságos kultuszt szenteljen. Költői hajlamai lévén, mindazon eseményeket, melyek Magyarországra s a magyar menekültekre vonatkoztak s melyekről itt-ott tudomást szerezhetett a külföldi politikával csak gyéren foglalkozó franczia sajtóból, rögtön versbe foglalta, így Saint-René-Taillandier prózai fordítása nyomán Petőfi több költeményét is. az Megjegyzendő, hogy az Esménard-családban irodalmi tevékenység úgyszólván családi vonás, a mennyiben egy Esménard a múlt század elején a franczia Akadémia tagja volt, hová őt «La navigation» (a hajózás) czímű nagy költői műve juttatta be. Ezelőtt két-három évtizeddel pedig Esménard kisasszony két férfirokonától jelent meg több eredeti és fordított verskötet. A magyarság barátnőjétől nem jelent meg még egy sem, mert oly viszonyok között élt a vidéken, melyek könyv kiadását nem engedték meg neki. Atyja, egy nagy képzettségű őrnagy, elhalta után az özvegynek s három leányának kenyérkereset után kellett látniok. Blanche kisasszony évekig postaállomásokat vezetett távol Paristól s most vagy húsz év óta Algírban lakik, mióta nyugalomba helyeztetett. A magyarok ügye iránti rajongása tehát egészen platonikus volt. Magyarországot szerette, mint egy fogékony lélek szokta eszményét szeretni, így születlettek meg magyar vonatkozású művei, melyekből a következőket mutatványképen közlöm, lehetőleg hű fordításban. A papiros, melyre a legelső irva van, már sárgúlt s a tinta egészen halavány. Kossuth Lajoshoz. (íratott 1851 október 6-án azon alkalomból, hogy a franczia kormány megtiltotta a nagynevű száműzöttnek, hogy Francziaországon átutazzék.) «Könnyeimet mindig a ti martyrjaitok vérével vegyítve össze, virágfüzéreket kötözve sírjaik számára, neveiktől kérve kölcsön az ékesszólás titkát, engedtessék meg, hogy gyászháborúit fantom fohászában a háborgó hullámok fölött így szólhasson a lánglelkű hőshöz: országra! ne mondj átkot Franczia«Ha a büszke Albion a száműzöttnek tárt karokat nyit s a búsongó Itália mosolyt küld az elhaladó felé, engedjen ez esengő, gyönge szavamnak, mikor a beláthatlan, duzzadozó és nyargaló kék habok tompa zajában neki susogva ismétli: ne mondj átkot Francziaországra ! «A hóhér által lekaszabolt nemes homlokok s feldúlt, kihalt tűzhelyeitek nevében könyörgök, hogy azon napon, mely egy kegyetlen boszú képét eleveníti fel újra, a szél bömbölése, a hullámok csobogása elhaló visszhangokban hangoztassák: ne mondj átkot Francziaországra! «Dicsőséged s a jövő nevében, annak a szabadságnak nevében, melyet boldogság szolgálhatni, hazád nevében s nevében a reménynek, egy egész nép nevében, mely a szégyentől megrázkódik, igénytelen fantom remegve hangoztatja: ne mondj átkot Francziaországra! «Az ünnepi lakoma alatt, mely a hőst dicsőítendi, a mikor a nemzetek zászlaikat ki fogják bontani, egy győzelmi hymnusnak kell az egekig felharsogni, kell, hogy a szabadságot jelentő három színben, a testvériség szó közepében legyen felírva : ne mondj átkot Francziaországra! «Hazádnak hőse s jövendő Washingtona, kell, hogy akkor ajkaid egy megbocsátó szóban egyesítsék Magyarország nevét Francziaországéval, hogy elfeledd gyöngeségét szeretete miatt s hogy egymásba oly két testvérként olvadjanak, kiket ugyanaz a remény tart összefűzve !» Esménard kisasszony ily irányú felbuzdulása nem csendesült le egyhamar, mint azt számos ez időből kelt költeménye mutatja. Az 1861-iki események újra felszították magyar barátságának lángjait. Az ez időből keltezett költeményei közül álljon itt egyike a legjellemzőbbeknek. (A győri meglepetés 1849 augusztusában Klapka György tábornoknak.) A Vasgyűrű által szorosan körülzároltnak, tönkretettnek állítják, meg azt, hogy nem marad egyéb reménye, mint meghajtani mielőbb büszke homlokát, térden esdeni a kegyelemért! S ím e legyőzött egyszerre megremegteti legyőzőit! A visszhangok azt hirdetik, hogy megveretés helyett, a két császár fölött diadalmaskodott «Klapka elunt a menhelyében tétlenül maradni. Nem bánja, ha lépteit egy ármádia figyeli is meg, melynek katonái ellen megvédeni magát Komárom vastag falai elégségesek. A Csallóközben emelkedő bevehetetlen hatalmas várat hajnalkor hagyta el s Győrben mint győző bontotta ki zászlait. Útközben egy hadi és élelmiszereket fedező csapatot lepett meg, ágyúkat szegzett be s elfoglalta az ütegeket, melyeket Mazuchelli gyalogsága őrzött. Csortis az ácsi és mócsai mocsárok foglya, magát Klapka által legyőzöttnek vallja: csapatai és Bécs közt nincs már út többé, a hidak le vannak rontva, katonái szaladnak, tárházai elpusztíttattak s hadi pénztára a győzőé. «A csatatéren hátrahagyott sebesültek és halottak a huszárok kardjainak őrültséggel határos vakmerőségéről, de meg különösen önérzetességéről tanúskodnak. Bécs már remeg bástyái mögött. Schwartzenberg a császárhoz siet, hogy felkérje azoknak megvédésére, mit megtenni Ausztria már nem képes többé, ha a merész magyarok megvételükre határozzák el magukat 1. . . «Most már sok időre elhallgatott az ágyú ! És a gyászos bukás közepett egyedül Komárom látja védművén lobogni, a csillagok fényénél, az ősi magyar zászlót, — büszkén és délczegen, reggel és este ugyanazon fényben. «És Klapka utolsónak maradt hősies kezével, halotti dicsőséges leplet teríteni az összezúzott Magyarországra szűk sírjában, hol végtelen szenvedésekben kell megbűnhődnie ősi bátorságának merész fellobbanását. Ily érzelmeket táplálni egy nemzet iránt, melylyel soha semmi összeköttetésben nem volt, egy ország iránt, melyet soha meg nem látogatott, még pedig nem a nyilvánosság számára írni, hanem csak önmagának s akkor, midőn e nép s ez ország a föld színéről való eltörültetésre volt ítélve, — valóban megható dolog. S a magyarság büszke lehet reá, hogy távol idegenben ily eszményi vonzalmat kelthetett maga iránt. Esménard kisasszony egyébiránt Saint-René-Taillandier fordításai nyomán megkísérlette Petőfi «A gólya» czímű költeményét francziára átültetni. Miután a verset a «Revue Angevine» (az angersi szemle) szellemdús szerkesztője, de Charnacé marquis, ki Teleki Lászlót szintén igen jól ismerte, igen szépnek találta, e folyóirat február 15-iki számában meg is jelent, hozzácsatolt néhány megjegyzésem kíséretében, de névtelenül, mert Esménard kisasszony még soha sem lépett a nyilvánosság elé. Különös, hogy így egy magyarnak jutott osztályús szerencse, munkáit a franczia olvasóval meg a ismertethetni ! A «Vasárnapi Újság» olvasói pedig ismerjék meg ezen felül még arczvonásaiban is. Vajha a magyarságnak sok ily barátja akadna a külföldön. Bertha Sándor. BLANCHE ESMENARD. LAMPERTH GÉZA. A Kisfaludy-Társaság pályabíróinak ítélete, mely a Deák Ferencz emlékezetét ünneplő ódára a főváros hatósága által kitűzött száz aranyos pályadíjat Lampérth Gézának ítélte oda, oly fiatal költőnek juttatta az elismerés koszorúját, aki műveinek magyaros hangjával, lyrai melegségével már eddig is gyakran vívta ki a költészet iránt érdeklődő olvasó tetszését s kinek nevét már régebben az ifjú költői nemzedék legtehetségesebb tagjai közt emlegették. A szép kitüntetés, melyben most részesült, örömünkre szolgál nekünk is, mert Lampérth lapunkban kezdte meg pályáját, melynek azóta is állandóan munkatársa, verseinek legnagyobb részét s köztük legsikerültebb műveit is a «Vasárnapi Újság» közölte. Lampérth Géza, mint az nem egy versén is meglátszik, a Balaton-vidék szülötte, a veszprémmegyei Mencshelyen született 1873-ban. Középiskoláit a pápai ref. collegiumban végezte s még gimnazista korában jelent meg első verse. Tihanyi álnév alatt, a «Vasárnapi Újság» 1890-iki évfolyamában. Mikor aztán a budapesti egyetemre került, hol az államtudományokból doktori diplomát szerzett, mind sűrűbben jelentek meg a lapokban versei, úgy, hogy neve csakhamar ismertté lett nemcsak az írói körökben, hanem a nagyközönség előtt is. Több versét fölolvasták a Kisfaludy- és a Petőfi-Társaságban, «Honszerelem» czímű hazafias költeménye pedig az Akadémia pályázatán dicséretet nyert. Kötetben először 1897-ben adta ki verseit. A kötet «Első könyvem» czímmel jelent meg Beöthy Zsolt előszavával s jelentékeny sikert aratott. Lampérth már ez első verseiben is, mint költészetünk nemzeti hagyományainak ápolója tűnt fel, szerelmi lyrájának bensőségével, mély érzésével, hazafias verseinek lendületességével, magyaros versformáinak hangzatosságával. Tehetsége azóta sokat fejlődött, látóköre tágabb lett, anélkül, hogy hangjának közvetlenségéből vesztett volna. Ezt a fejlődést bizonyította mintegy két év előtt megjelent «Pacsirtaszó» czímű második kötete, melyben sikerült hazafias és szerelmi verseken kívül az emberi nyomor és szenvedés láttára keletkező részvétet is szép hangokban szólaltatja meg. Időközben megpróbálkozott a színműirással is. «Megjöttek a huszárok» czímű kis egyfelvonásos színpadi idyllje hangjának derültségével és zamatos népies nyelvével tetszést aratott a budai színkörben s a vidéki színpadokon. Egy másik, nagyobb színműve, a «Rodosto» czímű,