Vasárnapi Ujság – 1903

1903-10-18 / 42. szám - Deák Ferenczről. Mikszáth Kálmán 690. oldal / Élet- és jellemrajzok

690 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 42. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. A DEÁK FERENCZRŐL. Irta Mikszáth Kálmán. FOTOGRÁFUSOK nem rég találták fel, hogy egy egész családot, sőt népfajt egyetlen alakban­­ le lehet venni; minden arcz benne van egy arczban. A természet ezt is hamarabb tudta a fotográfusoknál. Deákban benne van a magyar faj bölcsesége, józansága. A­ki közelről ügyelte őt, az megismerte az egész magyar fajt a zász­lós uraktól kezdve le az enyingi biróig, Köntös Mihály uramig és még azon alúl is. Deák csak egy volt és ő hozzá senki se hasonlítható, de ő maga úgyszólván mindenkihez hasonlít. Szinte olyan az ő élete, mint egy mese. Sőt különösebb. Mert a mese is rászorul arra, ha hatalmassá akarja tenni hősét, ki szegényesen indul a világba, hogy viaskodtatja előbb sár­kányokkal, szörnyekkel, míg ezer meglepő ka­land után nagy hivatalokba, rangokba jut, el­veszi a királyleányt és megkapja az öreg ki­rálytól az egyik országot. A kehidai udvarház gazdája marad egész életén át a maga egysze­rűségében és mégis egy országot ajándékozhat királyának. Hol, mikép és mivel szerezte ezt az országot? Vegyetek egy kis lélekzetet ti stréberek, kik szerep után szaladtok, ti kapaszkodók, kik le­lökdösitek a létráról az előttetek haladókat, hogy egy felsőbb hágcsóra helyet nyissanak, álljatok meg, ti búvárai a népek jellemének, fantáziájának, ti analizálók és okoskodók, me­rüljetek el egy pillanatra ennek a pályának a csodálatosságába, onnan kezdve, mikor Deák Antal öc­csét Deák Ferenczet, Zala megye har­mincz éves zömök, barna, pirospozsgás tiszti ügyészét küldeti fel maga helyett a pozsonyi diétára, addig a napig, mikor Wittelsbach Erzsébet, Auszt­ria császárnéja és Magyarország ki­rálynéja ott imádkozik az igény­telen köznemes ravatalánál az aka­démia előcsarnoká­ban. És a­mi közbül van, mennyire pol­ka és mennyire min­den külső csillámokat, frappáns fordulatokat és görögtüzeket nélkülöző, úgyszólván színtelen eszközök. Hogyan nőhetett meg oly nagygyá csupán egyéniségének erejével és elméjének hatalmá­val épen nálunk hol száz okos plebejusnak kell elnémulnia, ha egy közönséges mágnás a száját kinyitja, hol beláthatatlan idők óta az olygarcha főurak vezetnek s most ime, egy tekintetes urat ruház fel a közbizalom akkora erkölcsi hatalom­mal, hogy - mint Paczolay János mondta -egész Hunyadi Jánosig, kell a történelemben visszamenni, míg egy oly alak mutatkozik mint Deák, a­ki diktálhat nemzetének. De Hunyadi sem jó példa. Hiszen Hunya­dira diadalmas csaták vetnek fényt s a hadi dicsőség minden időben megvesztegette az em­beri fantáziákat. A diadalokhoz szerencse kell. Minden nagy emelkedésnél közbe játszanak külső események és egyéb véletlenek. Napó­leonból nem válik világverő hős, ha nincs meg a franczia forradalom. Bismarck sem éri el mai nagyságát, ha Sadovánál meg nem bírja veretni az osztrákot. II. Rákóczi Ferencz alkalmasint nem lesz sza­badsághős, h­a az udvar bele nem szekírozza a halhatatlanságba. És hogy egészen friss példát mondjak, gróf Apponyi Albert talán nyomta­lanul tűnik el a szürkeségben, ha fiatal korában gégehurutot kap. A Deák karrierjéhez ellenben alig van köze a véletlennek és a szerencsé­nek. Be kell ismerni, hogy az ő nagysága másforma, végtelenül tel­jes valami és mindenestől az övé. Némikép Washingtonéval lehetne összemérni. De meglepő a külső ha­sonlatosság az ő és a Bismarck feje közt. A nagy, domború homlok, a bozontos szemöldök, a parancsoló homlokránczok és az oroszláni te­kintet. A két koponyának mielőtt az égi raktárból lehozták a «gólyák», egy nume­rus alatt, egy fiókban kellett lennie. Jellemző, hogy a krónikások, kik min­den szavát feljegyezik, alig kutatnak gyermek­sége, ifjúkora után, mely némileg ködbe vész. Mintha készakarva nem akarnák tudni, hogy Deák is gyerek volt egyszer, hogy ő is futká­rozott a söjtöri réten, hogy felmászott a fákra fészket szedni Keszthelyen, a­hol diák volt, vagy Kehidán és alkalmasint őt is lekergették azokról, hogy ne rontsa a nadrágját. Mindez bántó lenne az ő alakjára nézve, holott más nagy embernél felette érdekes. A magyar tu­dást és fantáziát nem érdeklik ez anteakták. Mert bölcseségének végét nem látja, nem akarja látni a kezdetét se. Egy sillabizálni ta­nuló kis Deák Ferire nem kíváncsi. Az öreg úr mindig öreg volt, punktum, mint az indu­soknál a nagy próféta Ura, a­ki hetven éves korában lépett ki fölfegyverkezve egy kettéha­sadó sziklából. Olyan kiformált, teljes és mas­­szív, nehézkes, alak az öreg úr a magyar nem­zet fogalmában, hogy azon változtatni, abból elvenni, ahhoz hozzáadni, azt kiforratlan korá­ból bemutatni nem lehet. A szárnyaló képze­let is csak bizonyos korlátozott helyzetekben és ruhában képes őt maga elé hozni; a­mint zsel­lérében ülve lábait keresztbe fektetve adomázik, lassú, nyugodt tempóban, lomha, keleties gesz­tusokkal; — körülbelül így látjuk a képvi­selőházi folyosón, kabanoszának bodor füstje mellett, körülvéve udvarától, kedvenczeitől, mellette Bónis Samu, Vadnay Lajos (a­kit «csiszliknek» szólít kedélyesen), Kemény János és Zsigmond, Mikes János és Paczolay János, a­kikkel dévajkodik kényeztetőn, incselkedik, ha jókedvű, vagy a­kikhez goromba, csípős, ha rosz hangulatban van. Vagy látjuk öt bent a tanácsteremben azon a helyen állva, hol az ezüstlemez hirdette a régi ház egyik első pad­jában, hogy ott volt egykor a Deák széke, me­lyet kifűrészeltek onnan, hogy immár nem méltó senki, odaülni s hallani véljük őt templomi csöndben, a mint árad ajkáról a szó, természe­tesen, folyékonyan, mint a megdagadt patak vize ... Erős, érczes hangja van, de mérsékli. Semmi színészi pese, semmi hatásvadászó al­lűré nincs a szónoki modorában, de mégse pongyola. Az értekező hangnál ünnepélyesebb valamivel, de a deklamácziónál jóval innen van. Hel­lyel-hel­lyel a melegség lehe rezeg szavá­ban, ritka eset, ha egy csöpp pathoszt vegyít bele, épen annyit, a­mennyi sáfrány a levesbe kell, hogy egy kis színt adjon neki. Érvre érvet hoz fel, mintha gránitköveket hempergetne egy­másután. Néha egy színes hasonlat röppen el, mely megvilágítja a horizont. Hallgatja a ház,­­az a jó öreg, csendes régi DEÁK MINT ÁLLAMFÉRFI ÉS MINT EMBER Zichy Mihály rajza. gáriaS kÖZNapi mun­

Next