Vasárnapi Ujság – 1903
1903-10-18 / 42. szám - Lampérth Géza: Deák Ferencz emlékezete 697. oldal / Költemények
698 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 42. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. Bölcs hadi tervvel mentél csak előre, S híven, lelkesen utánad, veled A számra kis, de hitre és erőre Megtörhetetlen hősi hadsereg, Minden közember: aranyszív, vasjellem ! A vezértársak: Széchenyi, Kossuth, Jog és Igazság !... Hát ki állhat ellen? . . . Már fény derengétt a zord borút. Ébredt a hon dermesztő nagy álmából, Szív megdobbant és megfeszült a kar, S hazugsággal virágzott vasjármából Bár elcsigázva, kitört a magyar ! Nyelvét, ez édes, elorzott szent kincsét Visszaviván, új erőt nyert vele. A jog ösvényén így vezetted ismét Múltjához méltó jövendő fele. Erős szived, melyet jégpánczél zár a Hit köznapi gyönyörök előtt, Ünnepórán, hű lantosod dalára, Föllengző édes hevűlésbe jött. S ihletet nyerve tőled a költő is Uj dal fogant lelkében, szent, csodás, S követte zászlód a harczokba ő is, Mint érczszavú riasztó harsonás ! A nagy nemzeti újjászületésnek Rózsásan pirkad ifjú reggele, Kihalt berkünkben felcsendül az ének, Munka-zaj döng a mezőkről bele, Ledől tőle a kiváltságok vára, Mint kürt lerontá Jérikó falát, S nemes versenyben, a hon közjavára, Az úr a pórnak testvérjobbot ád. Örömmel nézted : harczra, verejtékre Mint jő a békés aratás kora. S nyugat felé im felrobog az égre Vész-vemhes felhők sötét tábora ... Megdördül... vén Európa összerezdül... Lobogva-zengve kitör a vihar, S kalászidon is zúgva ront keresztül Czikázó, gyújtó villámaival. A tűzben-részben higgadt vezetőre Nem hallgatva, ösvényedről letért, S hadak útján vitte serged előre Más vezér — bár egyazon eszmeért. Gyönyörűn indúlt az út . . . égre törvén, Csillaggal, félistennel, volt tele! De jaj, a végén tátongott az örvény, Rémlett bitófák sötét erdeje . . . Halál-hörgés hallik .. . s hit, reményvesztett Szivek jajja az örvényből, a hol Dicső harczában már-már holtra sebzett S mélységbe sújtott nemzet fuldokol: — Elpusztulunk e sugártalan éjbe, Ha lehullottak mind a csillagok . . . Te megjelensz. Szavad lézeng a mélybe: — Nem hullt le mind, egy föl ragyog : a jog! S néped vigaszt lel a te nagy hitedben, Figyel rád vágyva: Mester, mondd tovább! — S tanítod hinni egyre teljesebben, Mert csak a bíró hit tehet csodát. Evangéliomos könyved a történet, Erőd forrása, dús kútfője ez. Föltárod azt s kik már elepedének, Üde ital millióknak csörgedez. Mutatsz a múltra: tele gyászszal, búval! Idézed a göröngyös Golgotát: Nemes fején a tövis-koszorúval járta e nemzet századokon át! S bár veszni látszott, nem volt soha veszve, Ha kardja eltört, harczmódot cserélt: Villogtatá a bölcseség, az eszme Törhetlen, tiszta, örök fegyverét. — Idő, szerencse is hoz segedelmet, Ha nem tépjük fel balgán önsebünk, S a gyűlöletnél, mely lázongva gerjed, Nagyobb lesz tűrő honszeretetünk. Czélhoz érünk! — bölcs tanításod hangzik — Ha jó után, bár lassan haladunk, És nincs ügyünk elesve soha addig, Míg el nem hagyjuk csüggedve magunk. S hogy ndul néped -ját kétsége árnyán , A merre pirkad uj élet-remény, Már nem Ikarusz gyönge viasz-szárnyán, Az alkotmány szilárd vas-szekerén: Előre, biztos útirányt mutatva A kereket lendíti őserőd, Am vasmarokkal a küllőkbe kapva Félzed a vészes meredek előtt. S ha kísértés zeng, ha baljóslat károg. Ha fenyegetnek, egy a válaszod: — Én a törvények gránitutján járok, Az én vezető csillagom a jog! Mélyre, magasba egyaránt elhangzón Zengett szavad, a bölcs, az ihletett S mint diadalmas húsvéti harangszó: Föltámadást, uj éltet hirdetett! . .. Véget ért a bús nagyszombati éjjel. Fölvirradt húsvét vidám hajnala, Hátrált a harag durva fegyverével, Mosolygva jött a béke angyala. A merre még egy sajgó sebet látott: Virágival lágyan befödözé . . . S a legszebb — könnye-áztatta — virágot Zokogva tette hűlt szived fölé. A gyászt hirdető siró harangszóra Hogy elnémúlt az ellentét, viszály! S koporsódnál, bánatban egybeforrva Áldva borult le nemzet és király. Lehetett volna gazdag pályabéred: A mit csak adhat földi hatalom, S egyszerű fenség! a mivel beéred: Könny és virág csak a ravatalon. A dal elhal. . Nem az áldás, a hála, Mit emlékedre hű szivünk dobog. Klösz György fényképei után. DEÁK FERENCZ MAUZÓLEUMA A KEREPESI ÚTI TEMETŐBEN. DEÁK FERENCZ SZOBRA BUDAPESTEN.