Vasárnapi Ujság – 1903

1903-10-18 / 42. szám - Deák Ferencz emlékezete. Halász Imre 699. oldal / Élet- és jellemrajzok

41. SZJIM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. Az nemzedékről, nemzedékre szállva Mig e földön magyar lesz, élni fog. S mint mi őrizzük örökké emléked, Oh, ne hagyj minket soha te se el, Nehéz órán, ha újra hivunk téged Dicsőséged egéből oh, jövel! Tanácstalan, gerincztelen bús korba, Jövel mindig, légy tanácsunk, erőnk, Állj a vezértelen csüggedt hadsorba. S új szellemhősként légy a vezetőnk, Járj előttünk bátorítva, tanítva, Sorsunk ege ha borul, ha derül : Hogy kell küzdnünk s megállnunk, mint a szikla fogaink mellett rendületlenül! VASÁRNAPI ÚJSÁG. 699 DEÁK FERENCZ EMLÉKEZETE. Magyarország múlt századbeli történetét három fényes név ragyogja be: Széchenyi, Kossuth, Deák. Mindegyik gondviselésszerű küldetést töltött be nemzetünk fejlődése körül. Széchenyi reformátori szelleme megtörte tespedést, mely — mint ő mondani szokta, — a már-már halálos dermedtségbe sülyesztette a nemzetet. Kossuth egy nagy történelmi pilla­natban bátor kézzel magához ragadta a veze­tést, egy csapással a demokratikus eszmék talajára helyezte át ősrégi alkotmányunkat s ezzel megmentette annak életképességét. Ugyan­akkor a ránk támadó reakczió ellen hatalmas erőkifejtésre egyesítette a nemzetet, mely ha diadallal nem végződhetett is, de megmentett bennünket a dicstelen enyészettől, megmentette számunkra a népek becsülését s a jövőnkbe vetett hitet. A harmadik nagy alak, Deák Ferencz, kinek századik születése napját jelen­leg ünnepli az ország, mint a romokban heverő magyar államiság újraépítője, mint egy három­százados alkotmányjogi küzdelem befejezője, mint a nemzet és uralkodó kibékítője nyerte el nemzeti pantheonunkban a halhatatlanság ko­szorúját. Ama másik kettő, Széchenyi és Kos­suth — bár mindegyik más modorban — első­sorban reformátori, agitátori szellem volt, fel­ruházva azzal a képességgel, hogy az új esz­mék és a szó hatalmával mozgásba hozzák milliók lelkeit. Deák Ferencznek, hogy külde­tését betölthesse, bár a modern eszméknek ő is egyik lánglelkű előharczosa volt s bár a szó­noklat erejével ő is rendkívüli mértékben ren­delkezett, legnagyobb ereje nem a szenvedélyek felszításában, hanem azok mérséklésére s bölcs irányítására való képességben nyilvánult. Neki nem az jutott osztályrészül, hogy egy tábort harczba vezessen egy másik ellen, hanem hogy kibékítse azokat, a kik még nemrég valóságos harczban s utóbb is kiegyenlíthetlennek látszó ellentétben állottak egymással szemben. Erre az észbeli adományoknak az a szokatlan mér­téke, melylyel a Gondviselés Deák Ferenczet felruházta, magában véve nem lett volna elég­séges, ha nem párosult volna az emberi jellem­nek oly bámulatos erényeivel, melyek megnyer­ték számára a különben egymástól nézetben s vérmérsékletben eltérő emberek bizalmát és ragaszkodását. Deák az államférfi, aligha lett volna képes oly sikerrel betölteni hivatását, a­hogy betöltötte, ha Deák, az ember, nem támo­g­tja. E kettő együtt alkotja a valódi nagy em­bereket, kikben, mint pl. Washingtonban, nem­csak vezetőjét, de mintegy atyját tiszteli a nem­zet, melyhez tartoznak. Deák megtestesítette magában a XIX. század magyar emberének tiszta, világos eszét, igazságosságát, törvény­tiszteletét, szabadságszeretetét, hazafiságát. Deák ifjúsága a dermedtségből felocsúdó ma­gyar közszellem ébredésének korszakába esett. Az ő pályája 1848-ig azt az újkor szellemében haladni akaró magyar középnemességet teste­síti meg magában, mely a demokratikus Ma­gyarországot előkészítette s mikor ideje elér­kezett, önzetlen hazafiságával megvalósította. De bár Deák pályája 1848-ig is a sikerek fényes sorozatát tünteti elénk, mégis a mit addig tett és alkotott, csak talapzatul szolgált ahhoz, a­mit másfél évtizeddel később alkotni hivatva lett. Gyűjtötte óriási tőkéjét annak az állam­férfiúi bölcseségnek, annak a tekintélynek, köz­tiszteletnek, és közbizalomnak, mely tőke 1860-tól kezdve oly gazdagon gyümölcsözött az ország számára s mely 1867-ben meghozta leg­gazdagabb gyümölcsét: azt a nagy államjogi és politikai alkotást, mely a király megkoronázá­sában nyerte megpecsételését. Deák 1848-ban is nagy ember volt, de 1867-ben vált igazán történelmi alakká. Deák 1848-ban nem lehetett vezér, mikor a nemzet oly ellenféllel állt szem­ben, kivel kibékülni nem lehetett, a ki ellen, még a leveretés veszélyére is, harczolni kellett. Az ő korszaka akkor érkezett el, mikor békél­tetni kellett a királyt a nemzettel s a nemzetet a királylyal. Két véglet közt vitt el a helyes út a kiegye­zés vajúdásának éveiben : az egyik véglet volt, hogy a nemzet a lélekzethez juthatás türelmet­lenségében be ne érje holmi tartományi auto­nómiával, a minővel az októberi diploma és a februári alkotmány megkínálta,­­ a másik véglet, hogy forradalmi térre lépve fegyvertelen létére oly összeütközésbe ne jusson a hatalom­mal, mely ismét vérbe fojthatta volna sza­badságát. Deák rendkívüli népszerűségére volt szük­ség, hogy azokban a mozgalmas időkben, az év­tizedes elnyomatás még el nem múlt keserűségei közepette is képes legyen megóvni az országot ama két szélsőségtől s megértetni vele, hogy kibékült Magyarország nélkül a monarkhia, mint nagyhatalom fenn nem állhat ugyan, de viszont a monarkhia fenmaradása, ha össz­hangba hozzák Magyarország alkotmányos ön­állásával, a magyar nemzetre nézve az adott viszonyok közt minden gondolható alakulások közt a legkívánatosabb. Megtörtént a königgrätzi katasztrófa. A haza bölcsét a puszta-szentlászlói egyszerű kúriából felhívták Bécsbe. A Burg fényes termében ott állott egymással szemben egy nemesen gondol­kozó uralkodó s az ész és jellem fenségével ékeskedő egyszerű magyar hazafi. A két igaz­ságos lélek megértette egymást. Az uralkodó megértette a fentebbi kettős igazság első felét, a haza bölcse Königgrätz után sem adta fel annak másik felét. A nemsokára létrejött kiegyezés új alapokra fektette a monarkhiát. Sajátságos játéka a sors­nak, hogy mikor a nemzet e történelmi mű fő alkotóját ünnepli, ama nagy történelmi alko­tás alapjai 36 évi fennállás után ingadoznak. Aggódva nézünk a jövőbe s kérdjük, vájjon e kiegyezési műre nézve is — mert hisz emberi alkotás nem lehet örökkévaló — elérkezett-e az az időpont, midőn fennállása kétségessé, vagy átalakítása kikerülh­etetlenné válik ? Harminczhat év nagy idő. Egy politikai alko­tás, mely czéljának ennyi időn át megfelelt, még akkor is jelentékeny mű volna, ha átala­kítása kikerülhetetlennek mutatkoznék. Meg­alkotója és munkatársai még ez esetben is meg­érdemelnék a nemzet soha meg nem szűnő kegyeletét. De midőn szemléljük e nagy mű ingadozását, méltán tes­szük fel a kérdést: Magában az épü­let szerkezetében rejlenek-e a hibák, melyek az ingadozást okozták, vagy az épületen kívül fekvő erők működésének hatásával van dol­gunk ? A lefolyt 36 év eseményeinek bírálata az utóbbi értelemben dönti el ítéletünk mérlegét. Az 1867-iki alkotás ellen sokszor hozták fel, hogy túlságosan bonyodalmas gépezet: két parlament, mindegyik alsó és felső házzal, hozzá két delegáczió, tehát hat tanácskozó és vitatkozó testület, nem is említve nálunk a különálló Horvátország, Ausztriában a tarto­mányok képviseleteit. Hozzá három kormány: egy közös és kettő a két állam számára. Mind­ehhez járulnak a tíz évről tíz évre tárgyaló kvóta-deputácziók, a kereskedelmi és vámszö­vetséget s a többi közösen érdeklő ügyeket tár­gyaló tanácskozmányok. Ez, kivált a régi oszt­rák c­entralisták szemével nézve, valóban bo­nyodalmas szerkezet. De váljon a természetben a tökéletesebb szervezetek nem bonyodalma­sabbak-e a tökéletlenebbeknél ? Egységes álla­mok szervezete egyszerűbb. A legegyszerűbb az abszolutizmus. Nem szenved azonban kétséget, hogy az 1867-iki mű nem tartozik a kényelmesen ke­zelhető politikai szerkezetek közé. Egy lénye­ges és elengedhetetlen feltétele van, hogy sike­resen és zavartalanul működhessék: a kölcsö­nös méltányosság és jóakarat. Ez az első idők­ben nem is hiányzott. Hogy idővel mindinkább kiveszett a két állam közti viszonyból, hogy helyébe fokról-fokra jobban az elidegenedés lépett, mely 1895 óta mindinkább a gyűlölkö­dés jellegét öltötte fel: ennek első­sorban az osztrák németség magatartása az oka. 1867-ben az osztrák pártok nem szívesen bár, de bele­nyugodtak a kiegyezés létrejött formájába. A régi reakczionáriusok nyíltan megmondták, hogy múlékony tüneménynek tekintik, mely legfelebb néhány évig állhat fenn. A szabad­elvűek és autonomisták örültek, hogy a kiegye­zés az osztrák alkotmány felfüggesztése után nyakukon ülő feudális klikk uralmától meg­szabadítja őket, de szónokaik a reichsrathban nyíltan kimondták, hogy rosznak tartják, azon­ban remélik, hogy át fog alakulni. «Segédkezet nyújtunk ahhoz, — mondá egyik vezérszóno­kuk, — hogy az osztrák birodalom hosszabb DEÁK FERENCZ SARKOFÁGJA. — Stróbl Alajos szoborműve.

Next