Vasárnapi Ujság – 1907

1907-07-14 / 28. szám - Balla Ignácz: A hét híd városa 554. oldal / Költemények

554 vasárnapi u­jság­ alatt alig háromszor-négyszer s akkor is csak betegeskedéstől kényszerítve vett magának 1—3 heti szabadságot s ilyenkor is nemcsak folytonos levélbeli érintkezést tartott fenn a szerkesztőséggel, hanem a fürdőhelyről is ő maga irányította, vezette, szóval szerkesz­tette a lapot, apró részletekig terjedő pontos­sággal. A munka közben nem ismert térbeli és időbeli nehézséget, akár nappal, akár éjjel, akár hajnalban, ott volt, a­hol jelenlétét a lap érdeke kívánta. Sokszor legelemibb magán­érdekeit elhanyagolta a szerkesztés munkája miatt. Szívóssága szinte közmondásos volt írói körökben : ha ő egyszer valamit a fejébe vett, a­mi a lapnak érdekességét, kiállításbeli díszét előmozdította, tartalmasságát,­­ nem volt az a nehézség, a­melyet el ne tudott volna hárítani. Lelkiismeretessége a skrupulozitásig ment: szerkesztésének egész hosszú ideje alatt nem jelent meg e lapokon közlemény, a­melyet ő pontosan, figyelmesen el ne olvasott volna, sőt a­melynek minden mondatát meg ne fon­tolta volna minden képzelhető szempontból. S ha valamiben, akár egy adat hitelességéről, akár egy vélemény alaposságáról, akár csak egy mondat stílusbeli korrektségéről kételye támadt, nem reszelte soha az utánajárás fáradságát, felvilágosítást kért szakemberektől, íróktól, tu­dósoktól, sokszor valóságos kutatásokat rende­zett egy-egy apróságnak tetsző dolog miatt. Neki azonban egyformán fontos volt a lap leg­fontosabb és legjelentéktelenebb közleménye, ép oly pedáns gonddal nézte át és javítgatta ki, ha nevezetes czikk volt, vagy ha egyszerű háromsoros szerkesztői üzenet. Czikkeket for­mába önteni, elnyújtottat megrövidíteni, héza­gosat kipótolni, nehézkesen írottat népszerűvé tenni nálánál jobban senki sem tudott. Ezt még Pákh Alberttől tanulta; e sorok írója, a­ki tömérdek módon át, kéziratot dolgozott vele együtt ily nem egyszer megbámulta helyes érzékét, a melylyel egy-egy első pillanatra használhatatlannak látszó kéziratból egészen jóravaló czikket csinált. Ezért van, hogy bár Nagy Miklós maga jóformán sohasem írt lap­jába, mégis minden szám és minden hasáb az ő egyéniségének jellemét viselte magán. Az írókkal, művészekkel való bánni tudásnak valóságos mestere volt. Ha ő czélba vett egy írót, a­kitől kéziratot, egy művészt, a­kitől raj­zot akart szerezni, annak nem volt előle me­nekvése, mert ő nem tágított, a­míg a munkát meg nem kapta. Írók, művészek, politikusok társaságába csak azért járt, hogy ott bármikor szolgálhassa lapja érdekeit, nagyon széleskörű összeköttetéseket szerzett, a­melyeket minden alkalommal fel tudott használni lapja czéljaira. Ötletben, leleményességben soha sem szorult meg, mindig volt terve a jövőre nézve, közleni való dolgában soha sem akadt fenn s mindig elő tudta teremteni egy-egy közleményhez a kapható legérdekesebb anyagot. Az irodalmat nagyon szerette; ő maga volt legjobb publikuma munkatársainak. Akárhány­szor látta e sorok írója, a­mint egy-egy verses vagy novellás könyv olvasásába elmerült, csak azért kezdte lapozni, hogy némi fogalmat nyer­jen róla, mert kritikát akart róla közölni a lap­ban, — aztán talált benne egy pár jó dolgot s annyira elfogta az érdeklődés, hogy nem birta letenni. Valamikor, mikor az irodalmi élet még egységesebb volt, az irók kevesebben voltak s nem voltak annyira lekötve a lapoknál, kiadók­nál, mint ma, alig volt valamirevaló magyar író, a ki munkatársa ne lett volna s igen sokan voltak és vannak ma is, a­kiket ő vezetett be az irodalomba. Mindig szerette a fiatal írókat; ha meggyőződött tehetségükről, tért nyitott nekik, pártjukat fogta. Tapintatát, a­mel­lyel az embe­rekkel bánni tudott, legjobban jellemzi az, hogy a legkevésbbé összeférhető emberek egyikével, Vajda Jánossal meg tudott maradni egy negyed­századnál hosszabb ideig a szerkesztő és a bel­munkatárs szíves viszonyában. Ez külön ér­deme neki: nálánál többet senki se tett arra, hogy a zordon kedélyű, az élethez alkalmaz­kodni nem tudó költő élete elviselhetővé legyen. Általában tisztelt és népszerű volt az írók vilá­gában : néha ugyan panaszkodtak rá, de annál jobban szerették. Az utóbbi években, az irodalmi viszonyokban végbement lényeges változások miatt kissé meglazultak összeköttetései a fiatalabb irodalommal, de sok gondja és munkája mellett is mindig figyelemmel kísérte az irodalmi ter­melést és sokkal elfogulatlanabb, kevésbbé öre­ges felfogású volt, mint a­milyennek sokan tar­tották. Erről is tanuskodhatik e sorok írója, a­ki igen jól ismerte a mai irodalomról való né­zeteit. Nehéz vele szemben most, a­mikor holtteste még ki se hült s mikor a halálának megrendítő híre nyomán lelkünkben kelt érzések és gondo­latok még nem értek rá lehiggadni és tisztá­zódni, a nekrológ-ira különben se könnyű fel­adatát teljesíteni. A­ki az ő pályáját s annak tartalmát meg akarja érteni, annak át kellene lapozni a «Vasárnapi Újság» harmincznyolcz évfolyamát a föntebb mondottak megfontolásá­val. Az ilyen apró részletekbe vesző munka ér­tékét és tartalmát majdnem lehetetlen egysé­ges képbe összefoglalni, hogy világosan álljon az előtt is, a­ki nem látta e munkát, se nem ismeri az efféle munka természetét. Mint tényt azonban meg kell állapítani: Nagy Miklós a magyar közművelődés javára élte egész életét, ennek szolgálatában fogyasztotta el élete erejét s jelentékeny pozitív szolgálatokat tett neki. Azok egyike, a kik egy emberöltőn át hasznosan dolgoztak a magyar értelmiség műveltségi szín­vonalának emelésén s az irodalom és a közön­ség közti kapcsok szorosabbra fűzésén. Vezetett egy lapot, a­mely hosszú időn át sok ezer ma­gyar családban tartotta ébren a műveltség iránti értéket, szerkesztett egy vállalatot, — az «Oszt­rák Magyar Monarchia írásban és Képben» czímű nagy munkát - a­mely ma is Magyar­országnak legtüzetesebb, legmegbízhatóbb le­írása. Nevezetes tényezője volt a magyar illusz­tráló művészet fejlődésének, sajátos, érdekes és egyéni színű alakja volt a magyar írói világnak. Ennyiben produktív munkát végzett, nem cse­kély fontosságút. Hasznos életet élt, a­melynek hasznát a magyar közönség élvezte. Nagy ener­gia volt, tökéletesen azonosítani tudta magát az üg­gyel, melyet vállalt. Elvégezte mun­káját, elfáradt s munka nélkül élni nem tu­dott. Az élet elvesztette értelmét reá nézve abban a pillanatban, a­mikor már nem dol­gozhatott. Ebben a komor órában úgy tűnik fel, mintha halála egyenes logikai következ­ménye volna életének. Schöpflin Aladár. 27. SZÁM. 19­ 17. 54. ÉVFOLYAM A HÉT HID VÁR­OSA. I. Törpe viskók és gyáróriások, Köztük a Duna öreg vashidja. S bár száműzték róla az életet, Estünk kohóját mégis szítja. Itt futnak át rajta távoli vágyak, Itt rengnek a mérföldes léptek, Itt szunnyad az élet a vágy e vaserén, Mit a város szivéből téptek, És csak ha harsogva gőzvonatok Száguldanak rajta keresztül, Tör ki belőle az Élet szava S minden ócska pánija megrezdül. S ez életujjongás egybevegyül Gőzhajózajjal, tülköléssel, Majd e dübörgő, vad élethimnusz Tomporos, zöld hegyekbe vész el . . . II. Miként a könnyű szárnyú képzelet, Siklik, hajlik át a víz felett, Karcsún, aczélosan, merészen A második. Aczélrózsák virulnak oldalán. Nem is a földön, légben függ talán, A­hogy így, messziről elnézem, Mint álmodik. Mert úgy ring ott, álomba ringatón, Mint óriási rózsaág a tón S aczélszárnyakkal szállnak rája A darazsak. Aczélkocs'k . . . titánpöröly alól . . . S eltűnnek egy szegleten valahol . . . De aztán is, mint nagy darázsok szárnya, Még donganak. HL S fölötte áll, az alkonyt várja, A hegy tövén, szép karcsú párja. S hogy fátylas lánggal jő az este, Nagy, forró vágyban ég a teste. Az árnyait, mint csókot dobja, A halkan surranó habokra, Lágyan, mint álmodó üdvözletet, Melyet a másik hid felé vetett, És árnyai csak nőnek-kúsznak, Szerelmesen miné­ lejebb úsznak S reásimulnak a habokra, Hogy tűzbe csillan minden fodra. S a mig a hid némán áll ottan, Mint Csipkerózsa, elhagyottan, Sötét tüz gyúl ki a vizek felett . . . A két bid árnya most ölelkezett! IV. Te vagy az Ős, Lánczhid ! A többi bid őse. Régi nagy napoknak büszke hirdetője. Érezted a vészt, mely szent hazánkra szakadt. Együtt voltunk rabok, s velünk lettél szabad Nehéz, szent harczunkból részed ki is vetted S a halál is ott járt, lángcsókkal feletted ! De a szárnyas, néma, nagy homokórába Porszemként hulldogál óra az órára. S négy kőoroszlánod nézi élettelen, Mint födi el lassan a multat a jelen. Mert lesz már fáradt vagy, alig munkabíró. Vagy ifjú hidak közt jó agg táblabíró. Ugy állsz a viz fölött komoran, komolyan , néma hódolattal néz fel rád a folyam. De ha egy-egy büszke gőzhajó erre jár, Lapátverése is csöndesebb erre már. Nagy, néma tisztelet lesz úrrá itt rajta S szikrázó kéményét alattad meghajtja . . . V. Kőkoczkák. Szürke gránitok . . . Fölöttük ott a híd . . . Meg nem inog. Csak áll nyugodtan, rendületlen . . . Körötte zúg a munka, mely örök S fölötte szekérsor dübörög Hoszú menetben. Előtte kormos, piszkos szürkeség . . . S a míg jobbjában munka lüktet, ég, A balját, mint könnyű virágivet, Rózsával, repkénynyel felvirágozva, Elálmodozva magához vonja A sziget . . . VI. Ott messze, Künn a városvégen, Magánosan, számüzöttképen,

Next