Vasárnapi Ujság – 1908
1908-08-16 / 33. szám - A királyok. Regény. Írta Jules Lemaitre. Francziából fordította Schöplin A. 671. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
32. SZÁM. 1908. B5. ÉVFOLYAM. 682 törékeny testalkatú, sápadt szemű és dús aranyszőke hajú teremtés volt. — És ön, Frida kisasszony? — mondta a herczeg nagyon szívélyesen, mintha egyszerre ismerős helyre toppant volna. — Oh, én megszoktam. Francziaországból jön, fenség? — Párisban voltam a mult hónapban. — Mi újat látott ott? — Nem sokat. Párisnak most már megvan a metropolitain-vasútja. Ez levon valamit kisvárosi jellegéből, de bizony elrontja tájképeit, pedig azok de szépek ! — És mit csinálnak az emberek Párisban ? — Elég furcsa dolgokat. Most a szoczializmus van divatban, meg a spiritiszta tudományok, akárcsak százhúsz év előtt a köztársaság korában. Az emberek tolsztoizálnak és ellágyulnak a negyedik rendért. Volt két vagy három olyan sztrájk, hogy vidámabb már nem is lehetett volna, amelyek még a szalonokban is divatban voltak. Ez egy kissé mindenütt óriási pénzügyi károkra vezetett. Vegyünk még hozzá egy sereg rosz termést, a teljesen megfordult éghajlatot, tizenöt év óta nem is volt tavasz. Nincs pénz. De úgy látszik, annál vadabbul mulatnak. Mindenki mintha azt mondaná: utánam a világ vége. — Igen . . . a régi világ vége . . . Frida szinte ünnepélyes hangsúllyal mondta ezeket a szavakat, mintha önmagához beszélne és egy belső álmot követne. — Meglehet, — felelt Renauld herczeg. S aztán, pillanatnyi csönd után folytatta: — Ha nem csalódom, ön lakott Francziaországban, kisasszony ? — Igen, három évig. — És szereti? — Teljes szivemből. — Miért? — Mert ez az ország, ahol nagyjában véve a legkevesebb képmutatást találtam és a legtöbb jóságot. Aztán meg oda minden száz évvel hamarabb ér, mint máshova. Frida és Renauld herczeg akaratlanul hangosabban kezdtek beszélni és beszélgetésük zaja hallható lett a czerimónia tompa zúgásában. — Ugyan, Thalborg kisasszony, — vetette oda félhangon Wilhelmina herczegnő. A fiatal lány elpirult és elhallgatott. Abban a pillanatban, a mint a herczegnő rászólt Fridára, Hermann herczeg is összeránczolta homlokát és szórakozottan elfelejtett válaszolni Németország nagykövetének. Az udvarhölgyekre következett a hódoló felvonulás sora. Hermann elé érve, Frida kissé mélyebben és hosszasabban hajolt meg, mint társnői, de a mint fölemelte fejét, azt lehetett volna mondani, elkerülte a herczeg tekintetét. A herczeg pedig mintha különös érdeklődéssel nézte volna a raguzai ütközet képét, a mely vele szemben volt a falon. A míg a herczegek, miniszterek, nagykövetek és udvari emberek pompázó és komor serege felvonult, az öreg Keresztély király úgy látszott, mintha elaludt volna karosszékében. Az öreg király emlékeibe merült. Ez az öröm nélküli cerimónia, amelyben mindenütt valami feszességet lehetett érezni, valami bizalmatlanságot és elkedvetlenedést, eszébe juttatott egy másik, nagyszerű és meleg szertartást, az ő koronázásának ünnepét, amikor egész Albánia, a nép, a polgárság, a nemesség igazán egyesült egy gondolatban. Milyen szép volt az! És milyen győzhetetlen remény dagasztotta akkor őt! Mennyi hittel, gondviselésszerű küldetésének mily biztos tudatával fogott bele királyi feladatába ! Mindent feláldozott ennek; visszaszorított természetes hajlamaiból mindent, ami nem egyezett meg uralkodói kötelességével és mindent, ami ettől eltéríthette volna. Csaknem teljesen ismeretlen maradt előtte a gyönyör, elkerülte a nőket, nem akarva egyiküket sem kitüntetni. Házassága egészen politikai volt, semmi egyéb, mint szankczionálása egy szerződésnek egy szomszéd állammal. És harmincz éven át türelmesen élt egy asszonnyal, aki kétségkívül jó asszony volt és úgy mint ő, át volt hatva állásának kötelességeitől, de báj nélküli, fagyos erényű és hűvös szerelmű volt. Buzgalmáért és önmegtartóztatásáért kezdetben meg is kapta jutalmát. Egy háború Ausztriával, melyet vitézül vezetett s melyben a maga személyében is részt vett, kibővítette Albánia határait. A népe rajongott érte. Szigorú takarékossága és lelkiismeretes gondoskodása révén a birodalom felvirágzott. Most először használták ki komolyan a föld terményeit, az ipar gyorsan, meglepő méretekben felvirágzott. De egy különös jelenség is mutatkozott. Ebben a birodalomban, melyet azelőtt megóvtak a forradalmi járványtól földrajzi határai s a melyben az abszolút monarchia intézménye mind ez idáig épségben maradt, az ipari haladás gyorsasága azzal a váratlan következménnyel járt, hogy a szocziális kérdés még előbb nevelődött fel, mint az alkotmányosság kérdése. Leszokva a szegénységről és a lemondásról a főváros s a másik két nagyváros munkásai, hamarosan elfordultak a királytól s őt tették felelőssé helyzetük bajaiért, ámbár neki tartoztak hálával azért a jobblétért, amely mégis elviselhetőbbé tette bajaikat. Szörnyű sztrájkok ütöttek ki, amelyeket a király kegyetlenül elnyomott, mint az olyan ember, aki nincs szokva ahhoz, hogy kételkedjék a jogában és visszarettenjen kötelességétől. És így, ötven évi munka után, félreismertnek látta magát azok részéről, akikért annyit dolgozott; az egyik részük gyűlölte, a másik gyanakodott rá. A nemesek és a gazdagok még tisztelték, de hovatovább ezek is kezdték képtelennek tartani öregsége miatt arra, hogy akár erőszakkal szegje végét a bajnak, akár pedig az «új eszméknek» tett látszólagos kedvezményekkel segítsen rajta. Röviden az egyik fél számára nem volt más, mint zsarnok, a másik számára pedig, mint «jó öreg». Inkább ezért, mint gyöngélkedése miatt határozta el magát, hogy átruházza hatalmát fiára. Hermann liberális hírében állt, a tömeg szerette és tőle várta az óhajtott reformokat. Ez a fia, akinek becsületességét és erényeit akarata ellenére is becsülnie kellett, mindig kétségbe ejtette Keresztély királyt magaviseletének és eszméinek különössége által, már amennyiben ezeket éreztette: hallgatag, magánykedvelő, a katonai dolgoktól idegenkedő volt, minden ünnepélyességnek ellensége, melancholikus, könyveket búvó. Egyetlen közös gondolata sem volt feleségével, a büszke Wilhelmina herczegnővel, a ki egész lelkével régi szabású főherczegnő volt, energikus és derült s a kivel az öreg király egyetértett elvek és meggyőződések dolgában. Csak lett volna valami befolyása férjére! De Hermann, elmerülve álmodozásába, már régóta lehűtötte makacs és hallgatag szelídségével. És erre a fiára, akiben oly kevéssé bízott, volt kénytelen az aggastyán rábízni birodalmát! Talált-e vájjon legalább némi vigasztalást másik fiában, Ottó herczegben? Ez az Ottó herczeg valóságos vadállat volt; elmerült bűneiben, adósságokban úszott, barátja és adósa volt minden zsidó bárónak, ideje fele részét Párisban töltötte, a boulevardok és éjjeli vendéglők herczege volt. Renauld herczeg, a király unokaöccse árva volt gyermekkora óta (mennyire halnak az emberek ezekben a régi uralkodó családokban !) s egészen maga nevelte fel magát. Mit lehetett volna várni ettől a bolondtól, ettől a bohémtől, a ki az egész évben nem jelent meg egyszer az udvarnál, czimboraságban élt a művészekkel, poétákkal és újságírókkal és nyilvánosan tüntetett azzal, hogy semmit sem ad származására és rangjára? És ez volt az egész uralkodó család. Mert lehetett-e számba venni a kis Vilmos herczeget, Hermann fiát, egy gyönge, idegbeteg öt éves fiúcskát, aki mindig beteg volt és kétségkívül nem fog sokáig élni ? De hiszen az anyja egészséges és erőteljes, apjának ifjúsága pedig erényes volt. Miért bűnhődik hát meg ez az ártatlan gyermek? Ősének, XI. Kereszténynek szenvedélyes bolondságáért vagy ükanyjának, Ortrud királynénak erotikus őrültségéért? Vagy pedig ő fizet meg a fizikai és morális túlterhelésért, az uralkodó és katonáskodó herczegek emberfölötti munkájáért, akik felőrölték egész életüket egy szakadatlan erőlködésben és csaknem valamennyien belepusztultak a nagy igyekezetbe ? Vagy több évszázadi rokonok között, vagy merő politikai érdekből kötött, szerelem nélküli házasságokért? Vájjon ezek nem hagytak meg egyebet az utolsó Marburg ereiben, mint romlott és elszíntelenedett vért? Szegény királyi faj! Amennyire elszegényedik a vére, ugyanannyira elgyöngül a lelke is. Egyébiránt így volt ez egész Európában: az uralkodó családok nagyobb részében meglátszott a királyi hit és erények meggyöngülése, valami fáradtság, az uralkodásból való kiábrándultság s a tőle való félelem. Érezni lehetett rajtuk a vágyat, hogy visszatérjenek a normális élethez, ahogy az egész világ él, mintha a méltóság elszigeteltsége rájuk nehezednék és mintha több unalmat látnának benne, mint büszkeséget. És nemcsak hogy sokan közülük ugyanolyan módon éltek, mint alattvalóik és ha megtartották is maguk körül valami maradványait a czerimóniáknak, csak kényszerűségből tartották meg, hanem úgy is gondolkoztak, mint az egyszerű alattvalók s a kor minden erkölcsi betegsége behatolt az uralkodó családokba. És az öreg király fokozódó szomorúsággal gondolta végig az uralkodók almanachját. Itt egy idegbajos császárné, aki morfium-mérgezésben szenved. Ott egy irodalmárkodó királyné, aki gyakorolhatná a királynői mesterséget, de inkább író akar lenni, koldulva polgári származású kartársainak tetszését, kinyo NYÁRI DÉLUTÁN A VÁROSLIGETI SZÖKŐKÚT KÖRÜL.