Vasárnapi Ujság – 1914

1914-07-05 / 27. szám - Tóth Árpád: Vizió a vonat ablakából 533. oldal / Költemények

H. SZÁM. 1914. GI. ÉVFOLTAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 537 azt mondta, hogy ő jobban tudja, mi kell a népnek, mint azok, a­kik annyit fecsegnek róla, és valószinűleg igaza volt, mert a kedélye és lelkülete közelebb volt a néphez, mint a nép vezetőié, de talán nem szerette volna, ha ezt valaki megmondja neki. A nagyvilági férfi s a politikus bélyegét egy olyan természetre nyomta rá az élet, a­mely alapjában praktikus volt s melyből hiányzott a szines elképzelő tehetség. Az volt a kötelessége, hogy képes legyen min­denre, de az már nem, hogy fáradhatatlan buz­galommal törekedjen arra, hogy valamely eszme minél hamarább elérkezzen a logikus befeje­zéshez ! nem volt szabad sem szűk látókörű­nek, sem puritánnak lennie mindaddig, míg valami az illendőség és a kifogástalan alak ha­tárai között mozgott; liberális földesúrnak kel­lett lennie, mindaddig, a­míg az anyagi érdekei súlyos kárt nem szenvedtek; érdeklődnie kel­lett a művészetek iránt, a­míg azok olyant fed­tek fel előtte, a mit azelőtt észre nem vett; kötelessége volt, hogy könnyű keze, éles, biz­tos szeme, vas idegzete legyen s feltétlen köte­lessége volt az a jó modor, a­melyen nem lát­szik meg a mesterkéltség. A természetéből ki­folyólag előzékeny férj, elnéző apa, óvatos és becsületes politikus volt; mint férfi: szerette az élvezetet, a munkát s a szabad levegőt. Bá­multa s szerette a feleségét és soha, sohasem bánta meg a házasságát. Talán sohasem bánt még idáig semmit, ha azt nem, hogy még nem nyerte meg a derbyt, vagy azt, hogy még nem érte el azt a tökéletes foltot a kék foltos, rövid szőrű vizslatenyésztésben, a­melyet czélul tű­zött ki magának. Az anyósát úgy tisztelte, a­hogy egy feljebbvalót szokás. Valóban volt valami csodálatos annak a kicsi öreg asszonynak az egyéniségében: a nagy ha­tározottság, határtalan ereje; annak az örökölt önhittsége, a kinek a korlátlan fenhatóságát sohasem vonta kétségbe senki. A ki a hosszas immunitásból és természetességből kifolyólag, melyet a parancsolás joga szült, elvesztette még azt az érzékét is, mel­lyel észrevehetné, hogy ebben a prestigeben valaki kételkedik. Saját korlátlan akaratának az ismerete sem volt könnyen megszerezhető képesség. Valójában nem is volt szerzett tulajdonság, hanem úgy született, teljes fegyverzetben egy uralkodni vágyó temperamentum mélységéből. Társadalmi osztályának az a követelménye, hogy alaposan ismerje a közügyeket, megerősítette ; a vezérek­től kivánt tudás tradícziója felvértezte; esz­mék, de mindig ugyanazok az eszmék lelkesí­tették ; nem ismert más parancsolói, csak azt a megszokást, hogy neki mindenkor vezetni kell. Oly félelmes­ esze volt, mint az a kétélű kard, melyet ősei a Fitz-Haroldok Agincourt­ban és Poitiersben forgattak ; és ez az ész ösz­tönszerűen elvetett minden mélyebb önismere­tet, azt a kényelmetlen érzést, melyet az ostoba elmélkedés, önmagába való elmélyedés és meg­értés hoz létre, azt, a­mely halálos ellensége a hatalomnak. Ha Lord Valleys az arisztokratikus gépezetnek a teste volt, úgy Lady Casterley volt az aczélrugó benne. Egész életén át mes­terkéletlenül egyszerű, takarékos és mértékle­tes volt; korán kelt; reggeltől késő estig soha­sem ült tétlenül, és hetven év terhével a vál­lán fiatalabb és kevésbbé kopott volt, mint más asszony ötven éves korában. Egyetlen gyenge pontja volt, — és ebből fakadt az ereje, — teljesen vak és érzéketlen volt az iránt, hogy tu­lajdonképen mekkora és milyen helyet foglal­t el a világ­ eseményeinek a vázlatában. Egy típus, egy hatalom volt. Csodálatosan beleillett a környezetébe, abba a terembe, a­melyben ebédeltek. A halványszürke falak, melyeket egy a Fragonard stílusában tar­tott festett friez díszített, melyben már elvesz­tették élénk színüket a rózsák és kecsesen hajló nymphák; a bútor, a­melyről úgy tetszett, hogy egy rég letűnt kor visszamaradt hírnöke, mindez pompásan találó háttér volt számára. Még az asztalon sem volt virág, kivéve öt szál liliomot, mely mereven bámult ki egy nagyon régi ezüst kehelyből. A falon a nagy kredenz felett az el­húnyt Lord Casterley életnagyságú portraitja lógott. Lady Casterley megszólalt: — Remélem, Milton a saját elveit követi? — Épen ez a baj. Túláradó ideális elvekben szenved. Csak azt szeretném, ha a beszédeiben kevesebbet hangoztatna belőlük. — Hagyjon neki békét, de a­hogy vége van a választásnak, távolítsa el attól az asszonytól. Egyébként mi az igazi neve? — Valami Mrs Lees Noel. — Mióta van ott? — Azt hiszem, egy éve. — S nem tudnak róla semmit? Lord Valleys vállat vont. — Ah! — szólt Lady Casterley; — ez az ! Szabad folyást engednek mindennek. Le kell mennem. Remélem, nem leszek Gertrudnak al­kalmatlan ? Hát annak a Mr Courtiernek mi köze van ehhez a hölgyhöz? Lord Valleys mosolygott, s ebben a mosoly­gásban benne volt az ő egész udvarias és könnyűvérű filozófiája. «Nem vagyok tolakodó», mondta a mosoly, melynek láttára Lady Cas­terley összeszorította az ajkát. — Az az ember egy gyújtogató. •— szólt. — Olvastam a háború ellen írott könyvét; csupa lobogó láng. Főként Grant és Rosenstern ellen irányul. Én az előbb láttam egy következmé­nyét a saját kapuim előtt. Egy háború ellen agitáló esőcseléket. Lord Valleys elnyomott egy ásítást. — Valóban? Fogalmam sem volt róla, hogy Courtiernek van valamely befolyása. — Az az ember veszedelmes. A legfőbb idealistát figyelmen kívül lehet hagyni, az ő könyve azonban erős és eszes munka. — Szívből kívánom, hogy ez a háborúféle­lem végleg elenyés­szen, hiszen csak nevetsé­gessé teszi mind a két birodalmat. — mor­mogta Lord Valleys. (Folytatása következik.) 1. A papság az érsekkel az érseki palotából a székesegyházba vonul. — 2. Visszatérés a székesegyházból. —­ 3. Az érseki palota. — 4. Kalocsavidéki magyarok a székesegyház előtt. VÁR­ADY L. ÁRPÁD AZ ÚJ KALOCSAI ÉRSEK BEIKTATÁSI ÜNNEPÉRŐL. — Jelly Gyul­. fölvételei,

Next