Vasárnapi Ujság – 1914
1914-07-05 / 27. szám - Tóth Árpád: Vizió a vonat ablakából 533. oldal / Költemények
H. SZÁM. 1914. GI. ÉVFOLTAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 537 azt mondta, hogy ő jobban tudja, mi kell a népnek, mint azok, akik annyit fecsegnek róla, és valószinűleg igaza volt, mert a kedélye és lelkülete közelebb volt a néphez, mint a nép vezetőié, de talán nem szerette volna, ha ezt valaki megmondja neki. A nagyvilági férfi s a politikus bélyegét egy olyan természetre nyomta rá az élet, amely alapjában praktikus volt s melyből hiányzott a szines elképzelő tehetség. Az volt a kötelessége, hogy képes legyen mindenre, de az már nem, hogy fáradhatatlan buzgalommal törekedjen arra, hogy valamely eszme minél hamarább elérkezzen a logikus befejezéshez ! nem volt szabad sem szűk látókörűnek, sem puritánnak lennie mindaddig, míg valami az illendőség és a kifogástalan alak határai között mozgott; liberális földesúrnak kellett lennie, mindaddig, amíg az anyagi érdekei súlyos kárt nem szenvedtek; érdeklődnie kellett a művészetek iránt, amíg azok olyant fedtek fel előtte, a mit azelőtt észre nem vett; kötelessége volt, hogy könnyű keze, éles, biztos szeme, vas idegzete legyen s feltétlen kötelessége volt az a jó modor, amelyen nem látszik meg a mesterkéltség. A természetéből kifolyólag előzékeny férj, elnéző apa, óvatos és becsületes politikus volt; mint férfi: szerette az élvezetet, a munkát s a szabad levegőt. Bámulta s szerette a feleségét és soha, sohasem bánta meg a házasságát. Talán sohasem bánt még idáig semmit, ha azt nem, hogy még nem nyerte meg a derbyt, vagy azt, hogy még nem érte el azt a tökéletes foltot a kék foltos, rövid szőrű vizslatenyésztésben, amelyet czélul tűzött ki magának. Az anyósát úgy tisztelte, ahogy egy feljebbvalót szokás. Valóban volt valami csodálatos annak a kicsi öreg asszonynak az egyéniségében: a nagy határozottság, határtalan ereje; annak az örökölt önhittsége, a kinek a korlátlan fenhatóságát sohasem vonta kétségbe senki. A ki a hosszas immunitásból és természetességből kifolyólag, melyet a parancsolás joga szült, elvesztette még azt az érzékét is, mellyel észrevehetné, hogy ebben a prestigeben valaki kételkedik. Saját korlátlan akaratának az ismerete sem volt könnyen megszerezhető képesség. Valójában nem is volt szerzett tulajdonság, hanem úgy született, teljes fegyverzetben egy uralkodni vágyó temperamentum mélységéből. Társadalmi osztályának az a követelménye, hogy alaposan ismerje a közügyeket, megerősítette ; a vezérektől kivánt tudás tradícziója felvértezte; eszmék, de mindig ugyanazok az eszmék lelkesítették ; nem ismert más parancsolói, csak azt a megszokást, hogy neki mindenkor vezetni kell. Oly félelmes esze volt, mint az a kétélű kard, melyet ősei a Fitz-Haroldok Agincourtban és Poitiersben forgattak ; és ez az ész ösztönszerűen elvetett minden mélyebb önismeretet, azt a kényelmetlen érzést, melyet az ostoba elmélkedés, önmagába való elmélyedés és megértés hoz létre, azt, amely halálos ellensége a hatalomnak. Ha Lord Valleys az arisztokratikus gépezetnek a teste volt, úgy Lady Casterley volt az aczélrugó benne. Egész életén át mesterkéletlenül egyszerű, takarékos és mértékletes volt; korán kelt; reggeltől késő estig sohasem ült tétlenül, és hetven év terhével a vállán fiatalabb és kevésbbé kopott volt, mint más asszony ötven éves korában. Egyetlen gyenge pontja volt, — és ebből fakadt az ereje, — teljesen vak és érzéketlen volt az iránt, hogy tulajdonképen mekkora és milyen helyet foglalt el a világ eseményeinek a vázlatában. Egy típus, egy hatalom volt. Csodálatosan beleillett a környezetébe, abba a terembe, amelyben ebédeltek. A halványszürke falak, melyeket egy a Fragonard stílusában tartott festett friez díszített, melyben már elvesztették élénk színüket a rózsák és kecsesen hajló nymphák; a bútor, amelyről úgy tetszett, hogy egy rég letűnt kor visszamaradt hírnöke, mindez pompásan találó háttér volt számára. Még az asztalon sem volt virág, kivéve öt szál liliomot, mely mereven bámult ki egy nagyon régi ezüst kehelyből. A falon a nagy kredenz felett az elhúnyt Lord Casterley életnagyságú portraitja lógott. Lady Casterley megszólalt: — Remélem, Milton a saját elveit követi? — Épen ez a baj. Túláradó ideális elvekben szenved. Csak azt szeretném, ha a beszédeiben kevesebbet hangoztatna belőlük. — Hagyjon neki békét, de ahogy vége van a választásnak, távolítsa el attól az asszonytól. Egyébként mi az igazi neve? — Valami Mrs Lees Noel. — Mióta van ott? — Azt hiszem, egy éve. — S nem tudnak róla semmit? Lord Valleys vállat vont. — Ah! — szólt Lady Casterley; — ez az ! Szabad folyást engednek mindennek. Le kell mennem. Remélem, nem leszek Gertrudnak alkalmatlan ? Hát annak a Mr Courtiernek mi köze van ehhez a hölgyhöz? Lord Valleys mosolygott, s ebben a mosolygásban benne volt az ő egész udvarias és könnyűvérű filozófiája. «Nem vagyok tolakodó», mondta a mosoly, melynek láttára Lady Casterley összeszorította az ajkát. — Az az ember egy gyújtogató. •— szólt. — Olvastam a háború ellen írott könyvét; csupa lobogó láng. Főként Grant és Rosenstern ellen irányul. Én az előbb láttam egy következményét a saját kapuim előtt. Egy háború ellen agitáló esőcseléket. Lord Valleys elnyomott egy ásítást. — Valóban? Fogalmam sem volt róla, hogy Courtiernek van valamely befolyása. — Az az ember veszedelmes. A legfőbb idealistát figyelmen kívül lehet hagyni, az ő könyve azonban erős és eszes munka. — Szívből kívánom, hogy ez a háborúfélelem végleg elenyésszen, hiszen csak nevetségessé teszi mind a két birodalmat. — mormogta Lord Valleys. (Folytatása következik.) 1. A papság az érsekkel az érseki palotából a székesegyházba vonul. — 2. Visszatérés a székesegyházból. — 3. Az érseki palota. — 4. Kalocsavidéki magyarok a székesegyház előtt. VÁRADY L. ÁRPÁD AZ ÚJ KALOCSAI ÉRSEK BEIKTATÁSI ÜNNEPÉRŐL. — Jelly Gyul. fölvételei,