Vasárnapi Ujság – 1914
1914-09-13 / 37. szám - Az I. honvédtápzászlóalj zászlójának felavatása 37. szám / A HÁBORÚ - Orosz foglyok magyar fogságban (7 kép) 37. szám / A HÁBORÚ - Frigyes főherczeg. Koller tanár utóda szenes fölvétele 37. szám / Arczképek, Hazaiak - A német hadsereg győztes vezérei: Bülow tábornok - Hindenburg tábornok - Kluck tábornok - Heeringen tábornok 37. szám / Arczképek, Külföldiek - XV. Benedek az új pápa 37. szám / Arczképek, Külföldiek - A pápaválasztáshoz: A közönség a Szent Péter-templom előtt - A Sixtini-kápolna a konklávé számára előkészítve - A szavazó-czédula (2 kép) 37. szám / Időszerű illusztrácziók - Wodianer Hugó hadikórháza (2 kép) 37. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Hazaiak - A cattarói öböl (2 kép) 37. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek - A harczok színhelyéről: A Loveen-hegy - Loznicza - Visegrad Boszniában - Wiborg (2 kép) - Csingtan (2 kép) - Völgyszoros Sandomierz mellett - A sandomierz-opatovi fensík - Insterburg vidékéről (4 kép) 37. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek - Bordeauxi képek (3 kép) 37. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek
Színészeti próbálkozásom nemcsak kielégítette, hanem valósággal meglepte mesteremet. — A majmokhoz határozottan van tehetséged — mondta. — Ha az emberjátszást is ilyen hamar megtanulod, meg fogom mondani Boldényi bácsinak, hogy már a jövő évben léptessen fel egyszer valami gyermekszerepben, példának okáért szerecsen gyereknek Tamás bátya kunyhójában és ha ezt megteszi, én magam fogom az arczodat feketére festeni. De engem nagyon kezdett emészteni az a vágy, hogy én is magamra vehessem az Agenoron díszlő, hosszú, fekete szakáll, legalább egy kis időre, és az óhajtásomat nem titkoltam el: — Amíg megmutatod az utolsó jelenetet, hadd legyek én az igazgató, mert szeretném, ha egy kicsit én is fölvehetném a hosszú szakált. Agenor ezt semmiáron nem akarta megengedni. — Az nem lehet — utasította el a kérésemet — mert ezt a szakált csak rendező veheti magára, és ahhoz, hogy rendező lehess, neked még nagyot kell nőnöd. Hiába kunyeráltam neki és hiába vitatkoztam vele, sokáig hallani se akart a rendezői szakál profanizálásáról. Végre eszembe jutott, hogy Agenornak még uzsonna előtt megmutogattam a műtárgyaimat, többek közt egy marokra való tantuszt és hogy Agenor ezt a sok fényes tantuszt nagyon figyelmesen nézegette. — Egészen olyan, mint az mondta. — Ha a színpadot, mint arany herczeg, tele szórnám vele, a közönség megesküdnék, hogy igazi pénz. — Hát ha neked adom a tantuszaimat — szóltam, amikor ez eszembe jutott— akkor megengeded, hogy én is fölvehessem a szakált? — Az már más —• felelt. — Akkor te leszel a Kis Szinház kellékese és mint kellékes már felveheted. Fölvehettem a hosszú, fekete szakált! . . . és megmutogathattam magamat mindenkinek, aki az udvarban járt-kelt, ebben a hosszú, fekete szakálban ! ... Ez olyan boldoggá tett... nem, erre nincs hasonlat! . .. Ilyen tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldogságban a gyermekkor elmúltával soha többé nem lehet része az embernek. A tenor csak nyolcz óra felé ment haza (az este nem «játszott») és mikor elváltunk, háromszor is a lelkére kötöttem, hogy holnap délután megint eljöjjön, mihelyt csak jöhet. A vacsorához ülve, elújságoltam a nagymamának, hogy ez a Lóránt Agenor, aki színész, mint Boldényi bácsi, milyen derék fiú és máris milyen sokat tud. Aztán, még egy kicsit elábrándoztam Domiról, az amerikai majomról . . . folyton nevetgélnem kellett magamban, mihelyt egyedül maradtam ... és úgy feküdtem le, mint Titusz császár, abban a boldogító tudatban, hogy a napomat nem veszítettem el. Az álom nem kerülgetett sokáig, mint huszonnégy órával előbb. Azonnal elszenderedtem . . . hanem ezen az éjszakán már nagyon rosszul aludtam. Annyit hánykolódtam, nyögtem, nyöszörögtem és végül úgy acsarkodtam, hogy későn éjjel szegény jó nagyanyám bejött a kis szobámba. — Pistikám, kedves, beteg vagy? A hirtelen világosságra felültem az ágyban s bambán néztem a levegőbe, az álomtól és valami más kábultságtól részeg tekintettel. Számiéi megjelent! . . . — hebegtem. — És a fekete kutyák megkergettek ! . . . Olyan izzadt voltam, hogy facsarni lehetett volna rólam a vizet. — Látod, látod, Pistikám, ugye, mondtam, hogy ne egyél annyi baraczkot ?! — szólt kedves, jó, öreg nagyanyám, azzal a nyugalmas szelídséggel nézve rám, amely később is, amikor már csak emlékeztem rá, mindig bátorságot adott az élethez. Az ismert, nyájas arcz szeretetet sugárzó pillantása visszaölelt a valóságba. Valami ismeretlen erő láthatatlan szálakon fölemelt a sötét mélységekből, a zord sziklahasadékokból, ahol a parázsszemű Számiés fekete kutyái üvöltenek ... a rémek eltűntek . . . s aztán már nyugodtan aludtam. IV. Ettől fogva vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreczeni színtársulat visszatért Nagyváradról, ahol nyáron át játszott, majdnem egy félévig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem. És akkor szabad idő dolgában nagy bőséggel dicsekedhettem, mert az iskolai életemben ez időtájt még sokkal több volt a kisebb-nagyobb vakáczió, mint a leczkeóra. Sokat barangoltunk együtt a füvészkertben, a vasút tájékán, a nagy erdőben is, de a legtöbbször Agenor egész délután nálunk volt, ahol nemcsak a nagy udvar és a kocsiszín, hanem az e fölött lévő tágas, szellős és világos padlás is szabad és korlátlan rendelkezésünkre állott. Agenor különösen ezt a nagy, meglehetősen üres padlást kedvelte, amelynek nappal mindig nyílt, széles ajtaján olyan gazdagon özönlött be a napfény, hogy legbelső zugaiba is épen elég jutott a világosságból. Esküdt barátomnak erről a helyről az volt a véleménye, hogy: «az Isten is szinpadnak teremtette !» Tekintettel Boldényi bácsival való rokonságomra és talán arra is, hogy nem tartoztam a lármás fiúk közé, kivétel voltam az alól a szabály alól, hogy Agenort czimborák nem látogathatják meg. (Ez a szabály onnan eredhetett, hogy Agenor apja semmiféle panaszra se akart okot adni a ház többi, nála rangosabb lakójának.) Így néha-néha, hogy láthassam azokat a kis színházakat, amelyeket Agenor kartonpapírból készített, én is elmentem hozzájok. «Hozzátok» —• ez, Agenoron kívül csak két személyt jelentett: Agenor apját meg egy mogorva, szófukar öregasszonyt, aki Lórántnak gazdasszonya és egyben szakácsnéja, Agenornak pedig egyetlen gondviselője volt. Valami szegény rokon lehetett, özvegyasszony, akit Lóránt tartott el. Lóránt egész nap a színháznál volt, ahol, mihelyt nem volt más dolga, díszleteket festett. Csak olyankor láttam, amikor délelőtt a színháznál őgyelegtünk s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A legtöbbször igen búsnak és levertnek tünt fel előttem, amin nem győztem eleget csodálkozni és tűnődni, mert akkor még a szomorúságot nem igen voltam képes megérteni. De, amint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan megtudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember, aki a színpadon kívül nem sokat beszélget senkivel. Boldényi bácsitól egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Úgy képzelem, minden ábrándjából kifosztott, megtört ember volt, aki már csak a kenyérkeresetnek élt s aki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága, mert ez legalább elszórakoztatta. Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának színpadi szerepelgetésében, de azt szívesen nézte, hogy Agenor milyen szembeötlő ügyességet fejt ki a színpadácsolásban és a díszletfestésben, amire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy gondolkozott, hogy a színház egész világában a díszletfestés az egyetlen olyan reálisabb valami, ami nem csalja meg, hanem legalább eltartja emberét, ami tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi foglalkozás, amely még a színpadhoz tartozik és mint maga a színjátszás. Lórántéknak a konyhájukon kívül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a dísze egy beráházott, nagyobb fénykép volt, mely fiatal nőt ábrázolt, fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az ő mamája. Aztán egy albumot mutatott, amely tele volt színészek meg színésznők fényképével s amelyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nem igen volt a két, meglehetősen sötét udvari szobában. A szappanos udvarán öt lakónak kellett megosztoznia. Színházat játszani, szaladgálni, zajongani itt nem lehetett. Lóránték otthonában tehát, az Agenor kis színházain kívül, amelyeknek minden díszletét már az első látogatásaim idején kellőképen megismertem, nem találhattam semmi vonzót. Agenor nem tagadta, hogy ő is szívesebben van nálunk, mint otthon, így, ha nem fogott el bennünket a kószálás vágya, ami a ritkább esetek közé tartozott, Agenor egész délután nálunk volt. Nem igen múlt nap, hogy ne játszottunk volna színházat s ne szabdaltunk vagy festegettünk volna «díszlet»-et, de el tudtunk szórakozni a puszta beszélgetéssel is. Az első találkozástól fogva megkedveltük és hamarosan nagyon megszoktuk egymást. Agenor kedves és jó fiú volt, aki soha senkiről se mondott rosszat és senkinek se okozott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon nyugtalanított azzal, hogy a legszívesebben csupa rejtelmes vagy rémes dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendű és rangú lidérczekről, sírboltokról és kísértetekről, főképen pedig magáról a halálról, amire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam, hogy mindig csak azon jár az esze, ami titokzatos vagy hátborzongató. Hanem volt egy tulajdonsága, amely nagyon nem tetszett nekem. Az, hogy szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat adni. Mindig az történt, amit ő akart. Oda mentünk, ahová ő kívánta; azt játszottuk, amihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, ami hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, ami őt érdekelte. Ha megkísérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem erőszakoskodott, de azért mindig engednem kellett, mert a legcsekélyebb ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson mellett Péntek : csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt akarata, én csupán segédkeztem neki. Ez annyival inkább bosszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy csakugyan jókora szellemi felsőbbségben van velem szemben. Nem volt elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, amit már magában véve is kellemetlennek találtam, méghozzá, igazán sokat tudott, amit én nem tudtam ... és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Át kellett látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, amint megvolt nélkülem, amikor színpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő társaságára; hogy nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana velem; hogy én hamarjában nem igen találnék szórakozást, ha véletlenül felborulna a barátságunk ; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen. Alkalmazkodtam hozzá, alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot. — Hát én senki vagyok ? — lázadoztam magamban. — Én, aki megmentettem attól. % VfA fli^M^V« nfeCiafe' AM H iii'1 , ''ii Iii'" —ii r» ?< sviatafe« ij • x .> ...«••1 irif**" 'MurtilTi 'ntsi—'ff 'iBini Ímmt'YM ä M /•If'Vi if0 jQQfr la Vv h;' • "v\ %M HiytK*'' a Ä mi JP'"' II Hto'^p "Hwr w^mms (Folylatás.)