Vasárnapi Ujság – 1914

1914-09-13 / 37. szám - Az I. honvédtápzászlóalj zászlójának felavatása 37. szám / A HÁBORÚ - Orosz foglyok magyar fogságban (7 kép) 37. szám / A HÁBORÚ - Frigyes főherczeg. Koller tanár utóda szenes fölvétele 37. szám / Arczképek, Hazaiak - A német hadsereg győztes vezérei: Bülow tábornok - Hindenburg tábornok - Kluck tábornok - Heeringen tábornok 37. szám / Arczképek, Külföldiek - XV. Benedek az új pápa 37. szám / Arczképek, Külföldiek - A pápaválasztáshoz: A közönség a Szent Péter-templom előtt - A Sixtini-kápolna a konklávé számára előkészítve - A szavazó-czédula (2 kép) 37. szám / Időszerű illusztrácziók - Wodianer Hugó hadikórháza (2 kép) 37. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Hazaiak - A cattarói öböl (2 kép) 37. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek - A harczok színhelyéről: A Loveen-hegy - Loznicza - Visegrad Boszniában - Wiborg (2 kép) - Csingtan (2 kép) - Völgyszoros Sandomierz mellett - A sandomierz-opatovi fensík - Insterburg vidékéről (4 kép) 37. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek - Bordeauxi képek (3 kép) 37. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek

Színészeti próbálkozásom nemcsak kielégí­tette, hanem valósággal meglepte mesteremet. — A majmokhoz határozottan van tehetsé­ged — mondta. — Ha az emberjátszást is ilyen hamar megtanulod, meg fogom mondani Boldényi bácsinak, hogy már a jövő évben léptessen fel egyszer valami gyermekszerepben, példának okáért szerecsen gyereknek Tamás bátya kunyhójá­ban és ha ezt megteszi, én magam fogom az arczodat feketére festeni. De engem nagyon kezdett emészteni az a vágy, hogy én is magamra vehessem az Age­noron díszlő, hosszú, fekete szakáll, legalább egy kis időre, és az óhajtásomat nem titkol­tam el: — A­míg megmutatod az utolsó jelenetet, hadd legyek én az igazgató, mert szeretném, ha egy kicsit én is fölvehetném a hosszú szakált. Agenor ezt semmiáron nem akarta megen­gedni. —­ Az nem lehet — utasította el a kérése­met — mert ezt a szakált csak rendező ve­heti magára, és ahhoz, hogy rendező lehess, neked még nagyot kell nőnöd. Hiába kunyeráltam neki és hiába vitatkoz­tam vele, sokáig hallani se akart a rendezői szakál profanizálásáról. Végre eszembe jutott, hogy Agenornak még uzsonna előtt megmuto­gattam a műtárgyaimat, többek közt egy ma­rokra való tantuszt és hogy Agenor ezt a sok fényes tantuszt nagyon figyelmesen nézegette. — Egészen olyan, mint az mondta. — Ha a színpadot, mint arany­ herczeg, tele szórnám vele, a közönség megesküdnék, hogy igazi pénz. —­ Hát ha neked adom a tantuszaimat — szóltam, a­mikor ez eszembe jutott­­— akkor megengeded, hogy én is fölvehessem a sza­kált? — Az már más —• felelt. — Akkor te leszel a Kis Szinház kellékese és mint kellékes már felveheted. Fölvehettem a hosszú, fekete szakált! . . . és megmutogathattam magamat mindenkinek, a­ki az udvarban járt-kelt, ebben a hosszú, fekete szakálban ! ... Ez olyan boldoggá tett... nem, erre nincs hasonlat! . .. Ilyen tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldog­ságban a gyermekkor elmúltával soha többé nem lehet része az embernek. A tenor csak nyolcz óra felé ment haza (az este nem «játszott») és mikor elváltunk, há­romszor is a lelkére kötöttem, hogy holnap délután megint eljöjjön, mihelyt csak jöhet. A vacsorához ülve, elújságoltam a nagy­mamának, hogy ez a Lóránt Agenor, a­ki szí­nész, mint Boldényi bácsi, milyen derék fiú és máris milyen sokat tud. Aztán, még egy kicsit elábrándoztam Do­miról, az amerikai majomról . . . folyton ne­vetgélnem kellett magamban, mihelyt egyedül maradtam ... és úgy feküdtem le, mint Titusz császár, abban a boldogító tudatban, hogy a napomat nem veszítettem el. Az álom nem kerülgetett sokáig, mint hu­szonnégy órával előbb. Azonnal elszendered­tem . . . hanem ezen az éjszakán már nagyon rosszul aludtam. Annyit hánykolódtam, nyögtem, nyöszörög­tem és végül úgy acsarkodtam, hogy későn éjjel szegény jó nagyanyám bejött a kis szo­bámba. — Pistikám, kedves, beteg vagy? A hirtelen világosságra felültem az ágyban s bambán néztem a levegőbe, az álomtól és valami más kábultságtól részeg tekintettel. Számiéi megjelent! . . . — hebegtem. — És a fekete kutyák megkergettek ! . . . Olyan izzadt voltam, hogy facsarni lehetett volna rólam a vizet. — Látod, lát­od, Pistikám, ugy­e, mondtam, hogy ne egyél annyi baraczkot ?! — szólt kedves, jó, öreg nagyanyám, azzal a nyugal­mas szelídséggel nézve rám, a­mely később is, a­mikor már csak emlékeztem rá, mindig bá­torságot adott az élethez. Az ismert, nyájas arcz szeretetet sugárzó pillantása visszaölelt a valóságba. Valami is­meretlen erő láthatatlan szálakon fölemelt a sötét mélységekből, a zord sziklahasadékokból, a­hol a parázsszemű Számiés fekete kutyái üvöltenek ... a rémek eltűntek . . . s aztán már nyugodtan aludtam. IV. Ettől fogva vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreczeni színtársulat vissza­tért Nagyváradról, a­hol nyáron át játszott, majdnem egy félévig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem. És akkor sza­bad idő dolgában nagy bőséggel dicsekedhet­tem, mert az iskolai életemben ez időtájt még sokkal több volt a kisebb-nagyobb vakáczió, mint a leczkeóra. Sokat barangoltunk együtt a füvészkertben, a vasút tájékán, a nagy erdőben is, de a leg­többször Agenor egész délután nálunk volt, a­hol nemcsak a nagy udvar és a kocsiszín, ha­nem az e fölött lévő tágas, szellős és világos padlás is szabad és korlátlan rendelkezésünkre állott. Agenor különösen ezt a nagy, meglehe­tősen üres padlást kedvelte, a­melynek nappal mindig nyílt, széles ajtaján olyan gazdagon özönlött be a napfény, hogy legbelső zugaiba is épen elég jutott a világosságból. Esküdt barátomnak erről a helyről az volt a vélemé­nye, hogy: «az Isten is szinpadnak terem­tette !» Tekintettel Boldényi bácsival való rokonsá­gomra és talán arra is, hogy nem tartoztam a lármás fiúk közé, kivétel­­ voltam az alól a szabály alól, hogy Agenort czimbor­ák nem lá­togathatják meg. (Ez a szabály onnan ered­hetett, hogy Agenor apja semmiféle panaszra se akart okot adni a ház többi, nála rango­sabb lakójának.) Így néha-néha, hogy láthas­sam azokat a kis színházakat, a­melyeket Agenor kartonpapírból készített, én is elmen­tem hozzájok. «Hozzátok» —• ez, Agenoron kívül csak két személyt jelentett: Agenor apját meg egy mo­gorva, szófukar öregasszonyt, a­ki Lórántnak gazdasszonya és egyben szakácsnéja, Agenor­nak pedig egyetlen gondviselője volt. Valami szegény rokon lehetett, özvegyasszony, a­kit Lóránt tartott el. Lóránt egész nap a színháznál volt, a­hol, mihelyt nem volt más dolga, díszleteket fes­tett. Csak olyankor láttam, a­mikor délelőtt a színháznál őgyelegtünk s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A legtöbb­ször igen búsnak és levertnek tünt fel előt­tem, a­min nem győztem eleget csodálkozni és tűnődni, mert akkor még a szomorúságot nem igen voltam képes megérteni. De, a­mint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan meg­tudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember, a­ki a színpadon kívül nem sokat beszélget senkivel. Boldényi bácsitól egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Úgy képzelem, minden ábrándjá­ból kifosztott, megtört ember volt, a­ki már csak a kenyérkeresetnek élt s a­ki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága, mert ez legalább elszórakoztatta. Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának színpadi sze­repelgetésében, de azt szívesen nézte, hogy Agenor milyen szembeötlő ügyességet fejt ki a színpadácsolásban és a díszletfestésben, a­mire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy gondolkozott, hogy a színház egész világában a díszletfestés az egyetlen olyan reálisabb valami, a­mi nem csalja meg, hanem legalább eltartja emberét, a­mi tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi foglalkozás, a­mely még a színpadhoz tartozik és mint maga a színjátszás. Lórántéknak a konyhájukon kívül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a dísze egy berá­házott, nagyobb fénykép volt, mely fiatal nőt ábrázolt, fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az ő ma­mája. Aztán egy albumot mutatott, a­mely tele volt színészek meg színésznők fényképé­vel s a­melyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nem igen volt a két, meglehetősen sötét udvari szobában. A szappanos udvarán öt lakónak kellett megosztoznia. Színházat játszani, szaladgálni, zajongani itt nem lehetett. Lóránték otthoná­ban tehát, az Agenor kis színházain kívül, a­melyeknek minden díszletét már az első láto­gatásaim idején kellőképen megismertem, nem találhattam semmi vonzót. Agenor nem tagadta, hogy ő is szívesebben van nálunk, mint otthon, így, ha nem fogott el bennünket a kószá­lás vágya, a­mi a ritkább esetek közé tarto­zott, Agenor egész délután nálunk volt. Nem igen múlt nap, hogy ne játszottunk volna színházat s ne szabdaltunk vagy festegettünk volna «díszlet»-et, de el tudtunk szórakozni a puszta beszélgetéssel is. Az első találkozás­tól fogva megkedveltük és hamarosan nagyon megszoktuk egymást. Agenor kedves és jó fiú volt, a­ki soha sen­kiről se mondott rosszat és senkinek se oko­zott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon nyugtalanított azzal, hogy a legszívesebben csupa rejtelmes vagy rémes dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendű és rangú lidérczekről, sírboltokról és kísértetek­ről, főképen pedig magáról a halálról, a­mire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam, hogy mindig csak azon jár az esze, a­mi titokzatos vagy hátborzongató. Hanem volt egy tulajdonsága, a­mely na­gyon nem tetszett nekem. Az, hogy szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat adni. Mindig az történt, a­mit ő akart. Oda mentünk, a­hová ő kívánta; azt játszottuk, a­mihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, a­mi hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, a­mi őt érdekelte. Ha megkísérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem erőszakoskodott, de azért mindig engednem kellett, mert a legcseké­lyebb ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson mellett Pén­tek : csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt akarata, én csupán segédkeztem neki. Ez annyival inkább bosszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy csakugyan jókora szellemi felsőbbségben van velem szem­ben. Nem volt elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, a­mit már magában véve is kellemetlennek találtam, még­hozzá, igazán sokat tudott, a­mit én nem tudtam ... és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Át kellett látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, a­mint megvolt nélkülem, a­mi­kor színpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő társaságára; hogy nekem most már na­gyon nehezemre esnék, ha szakítana velem; hogy én hamarjában nem igen találnék szó­rakozást, ha véletlenül felborulna a barátsá­gunk ; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél jobban összeszoktunk, annál­­ inkább nélkülözhetetlen. Alkalmazkodtam hozzá, alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot. — Hát én senki vagyok ? — lázadoztam magamban. — Én, a­ki megmentettem attól. % VfA fl­i^M^V« nfeCi­afe' AM H iii'1 , ''i­i Iii'" —ii r» ?< sviatafe« ij • x .> ...«••1 irif**" 'MurtilTi 'ntsi—'ff 'iBini Í­m­m­t'YM­ ä M /•If'Vi if0 jQQfr la Vv h;' • "v\ %M HiytK*'' a Ä mi JP'"' II Hto'^p "Hwr w^mms (Folylatás.)

Next