Vasárnapi Ujság – 1919
1919-12-14 / 32. szám - Az új kormány tagjai 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Bosznay István műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Edvi Illés Aladár műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Koszkol Jenő műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Neogrády Antal műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Révész Imre műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Ujváry Ignácz műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - A terroristák bűnpörének tárgyalásáról (26 kép) 32. szám / Időszerű illusztrácziók - Az amerikai Vöröskereszt ajándékainak kiállítása a régi országház üléstermében 32. szám / Időszerű illusztrácziók - Horthy Miklós fővezér körútjából (2 kép) 32. szám / Időszerű illusztrácziók
: C 366 VASÁRNAPI UJSÁG. •53. szám. 1919- 66. évfolyam. SZEGEDI EMMA, SZÍNÉSZNŐ. REGÉNY. — IRTA MOLY TAMÁS. (Folytatás.) — Erről még beszélünk. Segítesz Etelkám, berakni a ruhákat? Magammal czipelem ezt a holmit, melyet csak este, színpadon hordok. Mintha nem is az enyém lenne. Ez itt a Fedoráé, ez meg a Zrínyi Ilona ruhája, ez az Alvingnéé, ez itt a nagymamáé, ez Gertrudisé, ezé, meg azé, meg amazé, meg de egyik sem az enyém. Mennyi gond, mennyi baj, mennyi munka ! Miért czipelünk magunkkal tele ládákat, hiszen a benne levő holmi nekünk idegen?! Mert színészkedünk, mert komédiások vagyunk, mert kiöltözködünk hol herczegnőnek, hol parasztmenyecskének. De nem vagyunk sohasem mi magunk. És bár a legtöbb ember ezt nem tudja magáról, mégis szomorú, hogy mindnyájan komédiások vagyunk. Laczika érdeklődéssel nézte a szép tarka, uszályos, csipkés, selyem, babos, bársony, tafota meg parasztruhákat. Etelka buzgón segített selyempapírba csak várni a kényesét, a láda fenekére rakni a közönségeset, gondosan összehajtani a köpenyeket, estélyi ruhákat, finom szép drága holmit. Figyelemmel hallgatták Emma fakadásait és nem értették meg, hogy ki, mi rejlik mögöttük. Amikor Emma elhallgatott, Laczika követelte : ~ Meséljen még! —1 Nézd csak, kis pajtás, van itt valami, amiről kiderült, hogy nem az enyém, hanem a tied. Valamikor meg volt rakva mindenféle színű meg ízű finom czukorkával, de ezt megtették mások, még akkor, amikor ez a gépikocsi hozzám került. Az automobilt azonban eltettem és csak most tudom, hogy kinek tettem el. Neked tettem el, kis pajtás, emlékül! Fel lehet húzni, látod, — és Emma felhúzta a játékszer rugóját — és most, ha leteszed a padlóra, tovarobog. Letette az automobilt s a kis gépkocsi sürgősen nekiszaladt egy karosszék lábának. Laczika nyomban átvette az igazgatását és nagy odaadással bonyolította le a szobában már nagyon is szükséges gépkocsi-forgalmat. Etelka mosolyogva nézte, hogy Laczika milyen szép játékot kap , leguggolt, mert ő is részt akar venni a gépkocsi irányításában. De Laczika erélyesen tiltakozott és nyomatékosan kijelentette, hogy ő nem enged mást az autóhoz nyúlni, mert ez az övé! Föl se tűnt neki, hogy alig néhány percz előtt még csak nem is sejtette, hogy ilyen finom gépkocsi egyáltalában létezik. Etelkát bántotta az öcsike önző viselkedése; fájt neki, hogy Laczikának jutott játék, ő neki meg . . . — Nézd csak, Etelkám, szép ez a selyem? — És Emma egy darab világoskék selymet illesztett kibontva a kisleány kebelére. — Jer ide, nézz a tükörbe, nézd, milyen jól illik neked. Etelka mosolyogva, reménykedve látta, hogy a szép finóm selyem valóban jól illik az arczához és most izgatottan várta, hogy mi lesz.— Ebből szép blúzt lehet varratni, Etelkám s ezt a selymet neked adom emlékül, —, mondotta Emma, összehajtotta a selymet és átnyújtotta a leánykának. Etelka meghatottan borult Emma nyakába . — Nagyon szépen köszönöm! — Sajnálom, hogy nem tudok néktek nagyobb örömet szerezni. Kopogtak. — Tessék! — szólt Emma. Hajnóczyné nyitott a szobába. — Nini, Rozi mama, te vagy az?! aztán a kedves meglepetés! Jej be, édes! Ez — Jó napot, fiam , jönnek, de látom, nagy munkában vagy. Nem akarlak háborgatni. Emma odasietett a kis öreg hölgyhöz, meg ölelte, megcsókolta. — Jól tudod, hogy bármikor jössz, sohase háborgatsz. Csücs le ide szépen, tedd le a köpenykédet, meg a csákódat. — Erre jártam és mert itt mág nem voltam, gondoltam , bekukkantok hozzád, megnézem, mit csinálsz . . . Látom, nagy munká=ban vagy nagytakarítást rendezel? — Pakkolok, édes. Ez a kedves leányka itt Borbáth Etelka, ez itt meg a kispajtás, Borbáth Laczika, ők segítenek. Etelka illedelmesen bókolt és kezet csókolt a kis öreg hölgynek . Laczika nem hederített a vendégre, hanem a szoba egy távoli sarkába vezette a gépkocsit és hátat fordított az egész társaságnak ; épen utazni készült a csodaerdőbe és nem törődött azzal, hogy a szobában mi történik. — Pakkolni segít, kis kisasszony? Miért pakkolsz, gyermekem? — kérdezte Hajnóczyné Emmától, mintha nem tudna semmiről semmit ; ez kis ravaszkodás volt ; figyelmesen nézett Emmára és olyan volt most, mint egy bölcs, tapasztalt öreg madár. — Ma játszom utoljára, láttad a színlapot, tudod. — Mit . . . mit mondasz? Ma játszol utoljára? Nem, én erről nem tudok. Nem nézem a színlapot soha. Ma játszol utoljára?! És ha most nem jövök be ide hozzád véletlenül, erről fogalmam sincsen. — Ugyan Rozi mama! Hát nem hallottad a színháznál? nem beszéltek róla? nem kérdezték tőled? nem tanácskoztak veled? igazán nem hallottál róla, Rozi mama?! — Nem, édes, — mondotta Hajnóczyné a legkomolyabban ; a búcsúelőadásra szóló jegye már a zsebében volt ; nagyszerűen játszotta szerepét ; meg akarta tudni, hogy miért megy el Emma ; diplomácziai küldetésben járt. — Azt se tudom, hová legyek az ámulattól! Még jó, hogy gondolomra bejöttem. Kitelt volna tőled, hogy eltűnsz és még azt se mondod : befellegzett ! Nem láttalak volna, meg se öleltelek volna, meg se csókoltalak volna, el se búcsúztunk volna. És ki tudja, láttuk volna-e egymást még egyszerűbben az életben? Tudod, édes, én már nem vagyok egészen fiatal, fáradt is vagyok, meg egy kicsit gyönge is vagyok, egyszer majd lefekszem és többé nem kelek föl, hanem alszom örökre ... És te elmentél volna, édes és nem gondoltál a Rozi mamára? Jaj, de szégyellem magam, ha csak elképzelem, hogy ez velünk megtörténhetett volna! — Nem történt volna meg, édes, hidd el, hogy nem történt volna meg! Ma este, úgy gondoltam, látlak a színháznál és akkor búcsúztam volna tőled. Csak nem hiszed, hogy én szó nélkül mentem volna el! Rozi mama?! — Megmondom őszintén, most, hogy tudom, hogy ma játszol utoljára és hogy holnap utazol ... ez úgy hat reám, édes, mintha szöknél, mintha innen elszöknél, vagy elmenekülnél, és ez mélyen érint. Szeretnék veled erről beszélni, nézd, hogy felizgat ez a dolog. — Hajnóczyné most valóban izgatott volt, — ha nem, édes — szólt halkan — zsindely van a háztetőn. Emma elmosolyodott. Átkarolta Etelkát : — Szivecském, légy olyan kedves és veszesd ki Laczikát , hagyjatok most magunkra, egy kis megbeszélni valóm van Rozi mamával. Azután megint bejöttök és segíteni fog=tok, jó lesz? — Megcsókolta a kisleányt. Etelka kézen fogta Laczikát, a kisfiú vitte a gépkocsiját s a gyermekek kimentek a szobából. — Bájos kisleány, szép kisfiú, a Borbáth gyermekei, és úgy látom, nagyon szeretnek téged ... — De alig hogy mondta, Hajnóczyné már bánta is e szót, megijedt, hogy árulója lehet. Emma nem hallott ki ebből semmit. — A házigazdám gyermekei, igen. Kedves, bájos gyermekek, nagyon szeretem őket. — Akkor miért megy el innen? Megint hibát követtem el! korholta ön magát némán Hajnóczyné. Emma csodálkozva nézett rá. Erre a kis öreg hölgy hamar fordított a kérdésen : — Úgy értem, hogy miért megy el már holnap? És miért megy el a társulattól? Annyi a kérdezni valóm, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Soha életemben ilyen kiváncsi nem voltam. A direktor elenged? Látod, ezt igazán csodálom. Két kézzel kellene beléd kapaszkodnia... Szólj már egy szót, édes! csak állsz és engem nézel, mintha én csinálnám ezt a gonosz meglepetést és nem te! Ulj le ide mellém, fiacskám és mondj el mindent szép sorjában. Hadd halljam, micsoda ostobaságot akarsz elkövetni, melyben, csodálatos! mindenki a segítségedre van. Még ez a bájos kisleány is segít neked pakkolni, ahelyett, hogy elzárná a holmidat és azt mondaná : „Innen az Emma néni el nem megy A kis öreg hölgy olyan mosolygósan, olyan jókedvűen mondotta el mindezt, hogy Emma zárkózott, sötét hangulata foszladozott és ő felvidult. Leült Hajnóczyné mellé, kezébe vette a kis öreg hölgy jobbját . . . gyönge, fáradt öreg kis kéz, hátán az erek vastagon kéklenek, a bőre sárgás, petyhüdt, ránczos, mintha nagyon is bő, ócska keztyű lenne ; s ez a kis kéz még mindig dolgozik, haszontalan ruhákra csipkét, gombot, kapcsot, szalagot varr, elnyűtt kalapokra tarka tollat, rikító művirágot, amikor jön a forduló, ez is rakosgatja a mindenféle holmit ki a ládából, be a ládába, ez is ken a barázdás arezta színpadi festéket, a fonnyadt ajakra pirosítót, ez is küzködik még az élettel, gyönge, fáradt, öreg kis kéz! . . . Most a szemébe nézett : az öreg szempár még bátran csillogott a ránczos könnyzacskó fölött, a fonnyadt szemű héj alatt. Emma elmosolyodott : — Úgyse tudod, kisanya, hogy nem vagyok hóbortos, nem vagyok szeszélyes? Tudod, hogy én sokáig tűrök, szenvedek, meg se mukkanok. De azután egyszerre csak vége van az erőmnek, vége van a türelmemnek és akkor mennem kell. Menni, menni, elmenni! És ez most beállt, ez a nagy elrohanási érzés. — Értem, szivecském, értem, de azért mégis csak visszatérek arra, amit eddig magamban elgondoltam . Ennek a te elrohanásodnak valami különös oka van. Emma vállat vont , elpirult, érezte, arczát forrón elönti a vér. És ha ezt az okot jól megnéznők, bizonyosan látnók, hogy kár lenne elszaladni, éppen innen, édes, ahol szeretnek, ahol ünnepelnek, ahol a direktor is, meg a társulat is úgy,ehogy dédelget? Azután meg, hidd el, nem jó, ha az ember bíró a maga dolgában, édes, mert könnyen megtörténik, hogy a magunkfajta ember a maga kárára dönt. Mindig jobb, ha elmondja búját-baját egy harmadiknak, egy veleérző, de azért higgadt embernek . . . — Ó, édes, milyen könnyű ezt így megállapítani! — Azt akarod talán ezzel mondani, hogy, amikor az ember bajban van, honnan vegyen veleérző, higgadt jóbarátot? Istenem, ha engem érne valami kellemetlenség, mely megzavarna, én bizony nem sokat vesződ ném vele, eljönnék egész egyszerűen hozzád és azt mondanám : „Nézd, gyermekem, ez történt velem, mit kell itt csinálni?" És rád bíznám, hogy gondolkodj helyettem. — Ó, te édes . . . — Na látod, ez tetszik neked. Hát, nem mondom, hogy én olyan okos vagyok, mint amilyen te lennél az én helyemben, de talán