Vasárnapi Ujság – 1919
1919-12-14 / 32. szám - Szász Károly: Emlékezés 369. oldal / Költemények
VASÁRNAPI ÚJSÁG. 369 nak kifejezni: Hadd tudja, milyen az, ha mi színészt ünnepelünk! Ne sajnáld, pajtás, a tenyeredet! És tapsoltak jókedvűen, csak azért is. A színpadon, a lekész szerepében Matolcsi már fészkelődött, idegessé tette a hosszú taps, mely nem neki szólt. Emma felé fordult és már azon volt, hogy odamegy hozzá. Alvingné kinyújtott kézzel sietett a lelkészhez, első szavai még belevesztek a taps zuhogásába. Amikor a nézőtéren meglátták, hogy Emma már beszél, a nézők lepisszegték egymást, a tenyércsattogás megszűnt, csakhamar csönd lett a teremben. Emma, aki magában hordta az utolsó napok gyötrődését, bánkódását, erre a hangulatra rakta, most öntudatlanul, az örömnek, vigasztalódásnak, reménykedésének színeit, és az ellentét új erős hatást váltott ki. A közönség máris feszült figyelemmel nézte, hallgatta. A színésznők sorában Hajnóczyné meghatottan bólogatott : Milyen gyönyörűen beszél! — suttogta maga elé. — És a mozdulatai! a nézése! a mosolya! Szegény! Már látni az benne van a múlt, a jelen meg a jövő egészet. — Nagy színésznő! — sóhajtott fel Csapó Manczi. A tehetséges ember majdnem mindig elismeri még a nálánál tehetségesebbet is. — Mintha csak magamat látnám : egyszerű, igaz, őszinte! — rajongott Hajnóczyné. És felsusogta a színpadra : — Te édes! Oszvald jött. Virághalmi új hangot hozott a szerepéhez. Bánkódott , fájt neki, hogy Emma elmegy. Remélte, hogy a színésznő mégis meggondolja magát és marad. Nem mert nyíltan újból tárgyalni vele, nem akarta bolygatni ezt az ügyet , inkább remélt oktalanul. Az új színésznő már útban volt, talán holnap megérkezik. De ő mégis nagyon szerette volna itt tartani Szegedi Emmát. Amikor most megint látta tudatos, határozott játékát, hallotta biztos, nem tiszta beszédét, érezte, hogy hiába ingadozó, minden, ez az asszony megmarad konokul az elhatározása mellett. Nagy szomorúság fogta el hirtelen és maga se tudta, hogy játékában most kifejezésre jut a búcsú, a könyörtelen elválásból támadt reménytelen bánat hangulata. S ettől minden szava, a nézése, mozgása már úgy hatott, mint egy leplezett, eltitkolt búcsúzás az édesanyától, a ragyogó, termékeny szép élettől. A színpadon új színek, új hangok támadtak. S ez hatott a többi szereplőre is. A lelkész idegenkedve nézte Alvingnét, az asszony meg nem értése most tisztán és mégis különös humorral jutott kifejezésre. Mindnyájan egy sajátságos hangulat hatása alatt játszottak. A nézőtéren bámészkodva, mozdulatlanul, lélekzetelfojtva figyelnek az emberek. Tágra nyílt szemmel nézik, szorongó szívvel hall* gatják, hogyan bontakozik ki egyszerű, kere* setlen, mindennapi szavakból egy asszony rettenetes tragédiája. Még nem tudunk sem* mit, de már lenyűgözve követik a jeleneteket. A teremre ráfekszik a dráma bénító hangulata és egyre súlyosabb lesz. A szívek egyre hevesebben dobognak. A veleélés, veleszenvedés arczjátékának kifogyhatatlan változatai zírják el a színpad felé hajló fejeket ; torz jó, hogy félhomályban vannak. Akik egymás mellett ülnek, egyszerre csak nagyon messze vannak egymástól, maguk se tudják . . . nemsokára teljesen elbódítja őket a színésznő akarattal teljes művészete. Alig lélekzenek, megszűnnek önmaguknak élni, már csak azért vannak, hogy megismerjék azoknak az embereknek a sorsát, akikről még egy negyedórával ezelőtt nem tudtak semmit. Rájuk nehezedik a szomorú emberi történet minden rétege súlyosan. A színészek a terem sarkában elismerik : — Nagyon jó előadás! — Ez az asszony nagyon tehetséges! — Kár, hogy elmegy! — Ez az egyetlen színésznő itt a társulatnál. — Nehéz is lesz nélküle rendes előadást tartani! . . . A függöny összecsapódik. A közönség dermedten, némán ül. Az első felvonás vész terhes levegője ráfeküdt a zsúfolt teremre. A tömegben mindenki még egy kicsit külön él. Az idősebbek, öregebbek megdöbbentek , régen eltemetett apró gazságaik jelentkeznek most, félénken és mégis marón. Az együvés gyúrt tömeg lelkiismerete nagyot dobban. Még a sötétben ülnek. Most kigyúlnak terem villamos lámpái. A közönség fellélek*ezik. Örül, hogy megszabadult a lidércz a nyomástól. Az emberek gyorsan más egyébbel foglalkoznak, elhessegetik a személyüket ért hatást, mosolyognak, vidámságot fitogtatnak, hátranéznek a terem bejárására, várják, lesik , hozzák-e már a virágokat, koszorúkat? Nem hoznak semmit. Egymásnak dicsérik az előadást. Nagyon dicsérik Emmát. Megint találgatják, hogy miért megy el és hová megy? Az urak lesietnek az utczára czigarettázni. A hölgyek már kezdenek egyéb dolgokról beszélni ; üzleti ügyekről, hivatalos dolgokról, aktákról, kártyáról, vadászatról az urak ; tanárokról, feladatokról, könyvekről, irodalomról, Ibsenről, önképzőköri tanulmányokról a diákok. Az urak czukorkával kí*nálják a hölgyeket. A teremben nagy a meleg. Megszólal a csengetyű. A közönség el* helyezkedik. Még néhány megjegyzést gyorsan a szomszéd fülébe kell súgni, mintha nagyon fontos lenne. Távolabb ülők még egyszer egymásra mosolyognak : búcsú, a viszont látásra a felvonás után! Még mindegyik ember külön számít. A terem most elsötétül. A függöny széjjellebben. A sors embertiprása, szenvedő emberek ábrázolása, a játék tovább folyik. A színpad újra egységes tömeggé gyúrja a nézőtér mindenféle elemeit. A jelenetek egymásra épülnek. Mindig erősebb a hatás. A közönség lenyűgözve nézi, látja, mint pusztít a könyörtelen élet. Minden hazugság, ámítás, teher, szenvedés, reménytelenség, gyötrelem, kegyetlen kín. Csak tűrni, belegörnyedni, hurczolni a keresztet. Mintha egyetlen nagy test lenne, a közönség egyformán bámult, tátott szájjal, némán és hallgatott, megremegett, mint tettenért gonosztevő és kínlódott, vergődött együtt azokkal az emberekkel ott fenn a színpadon. És most: a tűz! Föllélegzett megkönnyebbülten. Fénye kísértetiesen belevilágít múltba és rásüt a jelenre. A mi hazugságon a épül, pusztul! Függöny! Még kábult a közönség, bénultan ül. Fel* ocsúdik. Tenyerek összeverődnek. Hirtelen mindenki tapsol és maga se tudja, hogy meg akar nyugodni, meg akar bizonyosodni arról, hogy mindez játék csupán, kitalált mese, ki* talált darab, melyben démoni gonosz erő lüktet. Az emberek ordítják: Szegedi! Szegedi! Hiszen ez játék, színház, komédia, az az asszony nem a kamarás úr özvegye, nyug* talankodott a felriadt lelkiismeret a tudat alatt — ordítás : Szegedi! Szegedi! és a tenyerek csattogva összeverődnek — ez játék, nem is volt ilyen kamarás a világon soha és ha volt, mit bánom én, semmi közöm hozzá! És fia se volt, nem igaz! Színház, komédia! Tudom, ez nem a fia, ez ott nem lelkész, az meg nem sánta asztalos, nem romlott lelkű leány!... ezek mind jóravaló, derék színészek! — Szegedi! Szegedi! Tapsvihar. A függöny szétlebben. A színen állanak a szereplők mind. Felé hömpölyög hozzájuk a taps forrón, indulatosan. A szereplők meghajlással köszönik a lelkes tapsot. Az egyik a szívére teszi a jobb kezét. Hallják az ordítást. Nem értem, ki mást belőle, csak ezt a nevet : Szegedi. Végre! A virágosbolt két alkalmazottja és a jegyszedőnők jönnek és fejük fölé emelve hozzák a gyönyörű virágkosarakat, csokrokat, koszorúkat, cserépben virágzó rózsa fácskát, és igyekeznek előre, a színpadhoz. Széles, hosszú színes szalagok, nagy arany* betűs felírások ragyognak rajtuk, libegnek utánuk. És nyújtják fel a színpadra az illatos, bájos, finom virágokat, a pompás koszorúkat. A közönség el van ragadtatva. Az igazgató és Matolcsi előre sietnek, átveszik a kosarakat, csokrokat, koszorúkat és Szegedi Emma lábai elé rakják. A közönség tombol, ordít: Éljen, Éljen! Zúg a terem. A hőség rekkenő. Az emberek izzadnak, lelkesednek, boldogok, vidámak, egymásra néznek biztatón, nevetnek, tapsolnak, tapsolnak és lelkesülten ünnepelnek. (Vége következik.) AZ AMERIKAI VÖRÖS KERESZT AJÁNDÉKAINAK KIÁLLÍTÁSA A RÉGI ORSZÁGHÁZ ÜLÉSTERMÉBEN. EMLÉKEZÉS: Ma még hangod fülembe csendül — Még előttem áll alakod — Ma még van színe a virágnak, Mit kezed nékem szaggatott. De az idő száll — viszi hangod , S mint hogy ha tűz hamvába hull : Ugy halványul el drága képed, S virágod is mind megfakul! . . . Ezért volt hát — édes leányom — Lényedben annyi báj, varázs. Hogy ne maradjon meg belőlük Csak halvány emlék — semmi más? Ne érjem azt! Hadd hajtsam inkább Örök álomra bús fejem' — Abban hangod', arczod', virágid', — Tudom, mind újra föllelem! Szász Károly.