Vasárnapi Ujság – 1919
1919-12-14 / 32. szám - Terroristák 373. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
>.. szám, 1919. 66. évfolyam. VASÁRNAPI UJSÁG. ' 375 embert, az egyik viszértágulástól vérző, drótos szerű ereit szerette volna kihasználni; a másiknak a karjába, melyről lecsüngött a lebontott és dögletes kötelék, valami makacs sebezte be magát; a harmadik sérvével, a negyedik kiirthatatlan hörghurutával kínlódott. A törzsorvos jó ember volt és úgy látszott, jó orvos is. De most alig vizsgálta meg az elébe tartott testrészeket tán Ítélete kihangzott az utczára : és mond — Mehet ! . . . Egészséges . . . Vizsgálat, büntetés nélkül. Vég nélkül következtek egymás után a „vizsgálatok", melyek egyedül arra valók voltak, hogy a katonát visszaküldjék a helyére. Senkit sem vettek ki a menetből. Egyszer, mikor az egyik jó, öreg bácsi szánalmas, rekedt hangja hallatszott, aki öltözködés közben zsörtölődni kezdett, — az orvos beszédbe elegyedett vele, fiam, mondotta egyszerre elkomolyodva : a — Mit akarsz, öregem ! Nem vehetlek ki menetből! Ezt az intézkedést kaptam. Csak erőlködj egy kicsit. Birod még!... Láttuk, amint ezek a csontvázzá leformátlanodott vagy egy kézlegyintésre összetörpült teremtmények egymásután, egymáshoz támaszkodva, vagy inkább egymáshoz tapadva, elvánszorogtak, halkan motyogva . Hiába minden. Hiába. A kis Mélusson, kigyúlt arczai közt hosszú, vörös orrával, magába mélyegve és betegesen álldogált a szürke reggellel együtt lusztálkodó csapatunkkal. Nem jelentkezett gyengélkedőre, de azt mondta : — Ma még csak megy valahogy, de holnap . . . holnapra én is . . . Nem figyeltünk rá, hogy mit beszél. Valaki, közel hozzánk, kijelentette : — A törzsorvos intézkedései, azok is azt jelentik. Ugyanezen a reggelen kihallgatáskor a parancsnok olvasni kezdett egy az orra alá tartott papírról : „Felsőbb parancsra." És neveket hadart el: . . . a velünk egy brigádot alkotó ezred katonái, az engedelmesség megtagadása miatt, fő belövettek. És következett egy hosszú lista. Eleinte egy körös körül felzúgó morgást lehetett hallani. Később, mikor a puszta nevek felsorolása következett és a nevek elhallgattunk, tömege egészen elborított, — az elítéltek szellemeivel való közvetlen érintkezés mint a rémület szele járt szét közöttünk és legörnyesztette fejünket. Ugyanez történt a következő napokon is. Egy kihallgatás végén a parancsnok, akit csak ritkán lehetett látni, egy szabad térségen fegyveresen sorakoztatta a négy századot. Aztán beszélt nekünk a katonai helyzetről, mely minden fronton kedvező a mi részünkre, és a végső győzelemről,mely nem fog tovább késni, ígéreteket tett: „Nemsokára mind otthon lesztek", és ránk mosolygott, most legelőször. Végül ezeket mondta : — Barátaim, nem tudom, mi következik ránk, de ha kell, számítok hűségetekre. Mint mindig, teljesítsétek kötelességeiteket, és hallgassatok. Hallgatni és cselekedni nemi nehéz dolog! Szétoszoltunk, egészen elkomorodva. A laktanyába visszatérve megtudtuk, hogy a kapitány megvizsgálta a töltényeket és a tartalékélelmet. Alig volt időnk ebédelni. Majorat méltatlankodni kezdett és panaszával Termitehez fordult, akit jó publikumnak gondolt: — Persze mindez a miatt a szerencsétlen kapitány miatt van! Úgy bánnak velünk, mint a rabszolgákkal ! így beszélve öklével a Városháza tér oldala felé mutatott. De Termite felhúzta a vállát, kajánul ránézett és ráförmedt: — Hogy mondhat valaki ilyen marhaságokat! A kapitány, meg a többi vállzsinóros alak, ne gondold, hogy ők találták ki a szabályzatot. Ők is csak gépek, aranyos gépek és drága jószágok , de azért épen olyan gépek, mint te vagy. Ha a fegyelmet akarod megszüntetni, szüntesd meg előbb a háborút, te piszokfészek! ez könnyebb, mint a háborút tenni szórakoztatóvá a te buta fejedért! Ezzel ott hagyta az elképedt Majorat-t, és a többieket is. Én pedig elbámultam azon a különös készségen, amellyel az antimilitarista vissza tudott felelni, a dolgok mellé, de úgy, hogy látszatra mindig neki volt igaza. E napokban egyre sűrűbbek lettek a próba= menetelések és a gyakorlatok, melyeknek céljuk az volt, hogy a tisztek újból kezükbe vehessék csapataikat. A gyakorlatok agyon fárasztottak bennünket, különösen a fákkal beültetett dombok ellen indított próba rohamok, melyeket egy este, mocsárban és sásban, hajtottunk végre. Hazatérve a legénység java része kábult álomba merült, úgy ahogy lehűltek a hátizsákok mellé, és anélkül, hogy kedvük lett volna enni. Az éjszaka és e bénult álom közepén egyszerre egy kiáltás harsan a falakon át: — Fölkelni! Sorakozó fegyverben! Olyan kimerültek voltunk, hogy ez a brutális ébresztő a kába, hunyorgó emberek előtt először úgy tűnt fel, mint valami lidércnyomás. Később, mikor a kitárt ajtón sziszegve áradt be az éjszakai hideg, mikor hallottuk az utcákon nyargalni a küldöncöket, és mikor a káplárok gyertyát gyújtva kiabáltak ránk, féloldalt felültünk a vackon, felguggoltunk, aztán elkészítettük a holminkat, felállottunk és reszketve, ólmos lábakkal és elégedetlenkedő szívvel sorakoztunk a feketébe borult utcán. A névsorolvasás, néhány parancs és ellen parancs után hallani lehetett: „Indulj!", és elhagytuk a szállást, ép oly kimerülten, mint ahogy idejöttünk, így indultunk el, nem tudva, hová. A menetelés amilyen először volt, ugyanolyan maradt mindvégig. Ugyanazon az úton haladtunk egyre tovább és mindig ugyanazokba a fekete körökbe ástuk be magunkat. Elértük a szétrombolt üveggyárat, aztán a kőbányát, melyet befolyt, beszennyezett és még sivárabbá tett a szürkület. A fáradtság homályosan nőtt bennünk és a menet meg lassabbodott. Az arcok sápadtak, durvák voltak, és mintha rostély fedte volna őket. Be voltunk burkolva a sok,, Előre !" kiáltásba, mely az ég szürkesége és a föld éje közt minden oldalról felhangzott. Egyre nagyobb erőfeszítés kellett, hogy kitéphessük magunkat a pihenőkből. Nemcsak a mi ezredünk volt az egyetlen, amely e vidéken menetelt. A félhomály mélye alakokkal volt teli. A kőbányát körülvevő síkokon emberek mentek előre, vég nélkül, lábuk nyoma barázdát tört a talajba, mint a kocsikerék. És észrevettük, hogy szerte= széjjel az ismeretlenben a sötétség mozgó tömegekkel volt teli. Később az agyagos út ezer kerékvágása, a mezők hullái, összefolytak. A félhomály hamuja alatt emberi ködök ereszkedtek le a lejtőkön. A csúcsra érve végig láttam csaknem minden ezredet, amely a mélységek felé hömpölygött. Mint elmúlt időm egy estéjén, most is belém kapott a végtelenség és a tömegek megsemmisítő erejének érzése, ez az erő, mely mindent eltipor, és amelyet láthatatlan parancsok dobálnak előre. Megálltunk, lihegtünk, és mégis, e gyászos örvény szélén, néhány katona azzal mulatott, hogy Termite-et biztatták : beszéljen a militarizmusról és az antimilitarizmusról. Láttam a kimerültség fekete és szomorú, álarca alatt az arcokat, amint a kis, tehetetlenül handa, bandázó alakot körülvéve, unottan röhögtek. Aztán tovább kellett mennünk. Mindig, mindenütt csak sötétben haladtunk, és az akkor látott helyeket ma már nem ismernénk fel. A szoros utcácskából, magunkat kezünkkel visszatartva, hogy lövészárkot elérjük, most szálltunk le először a a síkságra, amelyen oly sokszor kellett később átvágni. A síkság végtelen lagúnái! A nagy vizenyős mezők, tavaikkal és fáktól ködlő szigeteikkel, mintha az felhőktől besározott ólmos ég visszfénye lettek volna. A dombos mellvédek, mint piszkosfehér, hosszú hótorlaszok, lomha íveikkel jelezték az árkokat, ahonnan szorgalmas kis ásók lassú munkája hányta ki őket. E domborművek és csatornák egy végtelen X . Moldován Béla rajzol. SZÁNTÓ, VÖRÖSŐR PARANCSNOK. Moldován Béla rajza. KATONA, HOLLÁNÉK FŐBIZALMIJA. A TERRORISTÁK BŰNPÖRE. Bér Decső rajza. KARSAINÉ, HOLLÁNÉK HÁZMESTERNÉJE.