Vasárnapi Ujság – 1919
1919-12-14 / 32. szám - Terroristák 373. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
376 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 29 szám, 1919- 66. évfolyam. sok számú és komplikált hálót alkottak ; közelről • hullákkal és romokkal beszórt, messziről : szomorú és lapos temető. Köröskörül meg lehetett különböztetni a pontos, szabályosan kimért távolságokban földbe épített cölöpteteket, és itt-ott, szétszórva, a fedezékek kissé kiemelkedő tintafekete foltjait. Sőt néhol az összekötő árkok végénél fekete vonalakat is láttunk; ezek a vonalak mozogtak, nőttek, ott hányták föl a kiásott földet a rombolás munkásai. Míg fentebb a táj fákkal volt telerakva, mint árboccal a part, észak felé az egész vidék letarolt erdejét gyászolta. Az ég dörgött, de a szitáló esőben a lángok is szürkének tűntek fel e szétfolyó végtelenség fölött, amelyben egy ezred époly homokszem volt, mint egy ember. Leszálltunk a síkra, belemerültünk a lövészárkokba. A fedetlen átjárót itt egy futó árok keresztezte, de ez a futóárok alig volt még kimélyítve. Az árok szegélyét csapdosó golyók sziszegése közben, hason csúszva kellett tovább mászni a szűk bejárat ragacsos fenekén. A keskeny oldalfalak belénk markoltak és visszatartották a szerelvényt, és a gyilkos fenti térség alatt úgy kellett előre vergődnünk, mintha úsztunk volna a földben. Egy percre szorongó rettegés fogta el szivemet s úgy láttam, hogy a kis, hullatelt árok valami lidércálomba kábul. E gyötrődés után, hátizsákjainkhoz dűlve, felemelkedtünk. Az utolsó röppentyűk vérző északi fényeket dobtak a hajnali égre. Hirtelen fényudvarok zuhogtak szemeinkbe, füstgomolyok szálltak föl mint göndör ciprusbokorok. És körülöttünk, elől, hátul, megkezdődött a gránátok iszonyú bömbölése. Egész estig mentünk a föld belsejében. Időnként újra felrángattuk a hátizsákokat és öklünkkel félretaszítottuk izzadt homlokunkon a sapkát: ha leesett volna a földre, nem lehetett volna megtalálni ebben a gépszerű menetelésben, aztán tovább küzködtünk a távolsággal. A fegyverszíjba görcsösen kapaszkodó kezünk már egészen feldagadt és meggörbített karunk merevvé bénult. Mint egy örök, szabályos refrain, csengett fülembe Mélusson siránkozása, aki váltig mondogatta, hogy mindjárt megáll és a pihenőt jelző füttyjele beleütődött az előtte haladó ember hátába. Az emberek nagy része hallgatott. E némaság nagysága, ez az abszolút és nyomasztó mozdulatlanság nagyon ingerelte Marcassin őrmestert, aki egy csöpp lendületet is szeretett volna látni. Szidott, gyalázott bennünket, aztán hogy végigfuthasson szakasza mellett, a fordulókhoz behúzódott és nagyokat lódított rajtunk. Csakhogy neki nem volt zsákja! Lépéseink távoli, tompa morajlásába, félálom szomorú édességébe hirtelen berecse a gett az őrmester rezes hangja, amint ráförmedt egyik vagy másik katonára. — Hol láttad, te disznó, hogy a hazaszeretet meg volna gyűlölet nélkül is! Te is azt hiszed, hogy szeretheti valaki a hazáját, ha nem kívánja pokolba a másokét? Mihelyt valaki viccelődve beszélni kezdett a militarizmusról, mert Termite kivételével, aki nem számított, senki se tárgyalt erről komolyan, Marcassin csüggedten morgott: — A francia militarizmus és a porosz militarizmus nem ugyanaz a dolog, mivel= hogy az egyik francia, a másik meg porosz! De éreztük, hogy mindez a sok fecsegés untatta és távol állt tőle. Egyszerre elhallgatott, elkomorodott. Egy helyen megálltunk, őrségnek,egy helyen ahol még sose nyomorultabbnak voltunk s amely épen ezért látszott a többinél. Szét kellett szóródni és futkározni egész éjjel a tető nélküli árokban, hogy kikerüljük a lecsapódó gránátokat. Ez az éjszaka nem volt más, mint egy iszonyú hangzavar, melynek közepén mi lapultunk a fekete tócsákban, mint földszínű díszletek, vagy inkább árny= képek. Reggel ismét tovább mentünk, káp rázva és éjszinűen. Az oszlop elején folyton hallottuk kiáltozni: „Előre!" Még jobban megfeszítettük erőnket, a sietségtől csaknem kiszakadva saját magunkból, és az ázott, fagyos csapat tovább haladt a zuhanó és kigyúló felhők katedrálisa alatt, űzve=hajtva valamely, kegyetlen végzet által, melynek nevét kitalálni nem volt időnk, és amely csak hatalmát éreztette velünk, mint az Isten. A nedves síkság, a hasadékokon át nézve, úgy látszott, mintha egyik végtől a másikig lángban állana, és az ég csak a föld végtelen és szomorú füstje volt. Világos nappal, jó messzi innen, egyszerre csak azt hallottuk: „Állj!", és a menetelés tompa dübörgése egyszerre felágaskodott, aztán elhalt. Az árokból, ahová hátizsákjaink alatt bezuhantunk, mialatt onnan egy másik csapat igyekezett kifelé, pillantásunk elvergődhetett egész egy vasúti töltésig. A lőrésen átnézve mintegy rámába foglalva álltak ott össze-vissza kunyhók, omladozó falak, feltúrt talajú kertek, ahol szanaszét hevertek a földből f<itépett füvek és virágok, kőfalú részekkel és kerítési darabokkal jelölt zárt helyiségek, sőt még hirdetőtáblák ordító maradványai is, egy egész sarok, bebútorozva mesterséges részletekkel, emberi dolgokkal és csalással. Az útmenti töltés közel volt, s az út és mi közöttünk kiépített drótakadályban sok holttest volt fennakadva, mint pókhálókban a legyek. A rossz időjárás lassanként kikezdte ezeket a testeket, és az eső elrohasztotta őket. Ferdére torzult pózban és fejüknél fogva lógtak a dróton. Drákhosszat elnéztük ezt a drótsövénnyel elzárt vidéket, amely tele volt álló, soha le nem zuhanó hullákkal. Az egyik magasan kiegyenesedve állt s a szélben könnyebben lóbálózott, mint a többiek ; ^áz és száz golyótól átlyukgatva olyan volt, mint egy szita ; a szive helyén csak egy üres lyuk tátongott. Egy másik váz, amely ruhájánál fogva akadt fenn, egész közel volt hozzánk, már erősen rothadt lehetett. Abban a pillanatban, mikor az este óriás árnyai először borzongtatták meg sziveinket, a szél széttépte ezt a kiaszott alakot, amely egy maroknyi sövénnyé és homokká omlott össze. Poros tölcsért kavart föl azon a helyen, ahol a hulla lógott és maradványait végtelen töredékekben szétsodorta és betemette az egekbe a szél. A délután vége felé a golyók átható szisszetései megkettőződtek. Egész elborított és levert ez a zaj. Az az óvatosság és elővigyázat, amellyel kémleltük a minket kémlelő tájat, Marcassint egészen kétségbeejtette. Egy gondolata jött, azon kérődzött. Hirtelen elhatározta magát és büszkén felkiáltott : — Ide nézzetek! Felmászott a mellvédre, az önmagát feláldozó apostolok vak és egyszerű mozdulataival kiegyenesedett és elkét előre nyújtva ordította : — Halál a boche-okra! (Folytatása következik.) következnek egymásra s hatásukat igen nagy mértékben fokozza az a tüzes magyar érzés, a mely a darabot eltölti. A közönség lelkesedve vél aktuális vonatkozásokat találni ott is, ahol ez a szerzőnek nem volt szándékában. A harmadik felvonás már akt, egyéb, mint az öreg sváb polgár és az osztrák generális közti politikai vita, de olyan szavak és mondások hangzanak el benne, amelyeknek gyújtó hatásuk van. A színház nagy ambícióval adta elő a darabot, a színészek, köztük különösen Gál, Mihályfi, Cs. Alszeghy Irma, Mátrai Erzsi, Ághy Böske, de a többiek is erejük javát nyújtják. Beöthy Zsolt Tisza Istvánról, Beöthy Zsoltnak az a beszéde, amelyet Tisza Istvánról, meggyilkoltatása évfordulóján a Nemzeti Társaskörben tartott, most jelent meg könyv alakban. A beszéd Beöthy legkiválóbb szónoki műveinek egyike, Tisza, alakját erőteljes jellemvonásokkal rajzolja meg : a hangja nem páthosszal teli, stílusművészete lehiggadt, meleg és gazdag. A füzet a Magyar Könyvtárban jelent meg. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A fekete lovas. Herczeg Ferencz drámája nagy sikert aratott a Nemzeti Szinházban s ez a siker elsősorban irodalmi siker. Az író a maga szülővárosát, Verseczet irta meg, illetőleg a délvidéki sváboknak a sorsát a szabadságharczban, hogy szorította őket, a császár híveit, a császári politika mindjobban a védekezésbe s hogyan forrasztotta össze őket a magyar üggyel, Versecz városára rátörnek a «fekete balkániak»), a polgárok eleinte az ott állomásozó császári dragonyosok oltalmára számítanak, de ezek ezredesének parancsa van, hogy ne lépjen fel a balkániakkal szemben, maradjon semleges. Erre a polgárok az odaérkezett magyar nemzetőrökkel együtt támadnak rá a balkániakra és elkergetik őket. Ebben a harczban a svábok, látva a császári politika hitszegő szívtelenségét, teljesen testvérekké válnak a magyarokkal s mikor ezeknek a császári hadak elől ki kell vonulniok a városból, ők konok sváb daczczal állnak az érkező generális elébe : belőlük már többé nem csinálnak fekete-sárgát, ők piros-fehérzöldek maradnak. Ebbe a keretbe egész könnyedén beleszövődik egy páros szerelmi történet, amely azonban csak a színezésre való. A fődolog az «állami akczió» s ezt az iró nagy színpadi hatással vezeti. Különösen az első felvonás tele van mozgalommal, szinnel, a hatásos jelenetek sorra NEMZETI SAKKFELADVÁNY-VERSENY. A «Vasárnapi Újság» egy régi sakkbarát adományából pályázatot hirdetett 2 lépéses feladványokra. A pályadíj összegét ezennel felemeljük 500 koronára. A feltételek a következők : 1. Csak 2 lépéses, direkt mattra kidolgozott feladványok pályázhatnak, 2. A versenyben csak magyar állampolgárok vehetnek részt. 3. Minden versenyző legfeljebb 3 pályaművet küldhet be. 4. A feladványokhoz a megfejtés és lehetőség diagram is mellékelendő. 5. Csak eredeti, eddig még sehol közzé nem tett feladványok pályázhatnak. A pályaművek a szerző nevét és lakását tartalmazó jeligés, zárt boríték kíséretében 1920 márczius utolsó napjáig a «Vasárnapi Újság» szerkesztőségébe (Budapest, IV., Vármegye-utcza II.) küldendők. A biráló bizottság, amely a «Vasárnapi Ujság* sakkrovatának vezetőjéből, továbbá Abonyi István és Havasi Artúr urakból, a «Budapesti Sakkor» tagjaiból áll, 1920 május havában fog a pályaművekről dönteni. Az I. díj 200 korona. A II. díj 100 korona. A I. díj 50 korona. A díjasok után következő legjobb 5 feladvány dicséretben és egyenkint 30 korona tiszteletdíjkor részesül. A nyertes pályaműveket a «Vasárnapi Ujság»nak van joga először közölni. Ugyancsak joga a «Vasárnapi Ujság»-nak, hogy sakkrovatában a többi pályamű bármelyikét is felhasználhassa. A «Vasárnapi Újság» szerkesztősége. SAKKJÁTÉK, 3143. számú feladvány Klinke A.-tól. ' M M jjfegj H Hi ífi i life Jftav i if 111 US H •yj B 11 • Világos indul és a második lépésre mattot ad. Felelős szerkesztő: HOITSY PÁL,. Szerkesztőségi iroda: IV., Vármegye-utcza 11. Lapkiadó tulajdonos: Franklin-Társulat IV., Egyetem-Régtörött GRAMOFONLEMEZEKET bárkinél drágábban vásárol 213a WAfiNER "tfg BUDAI IST, Wj&tstftSf Fiók, IX. Rádai u. 18 Franklina Társulat nyomdája. (Budapest, IV., Egyetemi utca 4.) EGYETEK —ISI KINYVTÁR 1 [EGED i