Vasárnapi Ujság – 1919
1919-12-23 / 33. szám - Szegedi Emma színésznő. Regény. Írta Moly Tamás 378. oldal / Regények; elbeszélések
380 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 29- szám, 1919- 66. évfolyam. Néhányan nevettek. A súgó mérgesen rájuk szólt : — Mit röhögtök, marhák! Szereptudás nélkül nincsen művészet, akármilyen nagy tehetség is az ember. Ezt én mondom! És úgyse, ti is megtanultátok a szerepeiteket, amikor vele játsztatok? mert muszáj volt! Ez az! Nagyon sajnálom, hogy elmegy. De remélem, hogy még összekerülünk. Kezét csókolom! Minden jót! Gyere! szólt az öreg ügyelőnek — Bizony ritka az ilyen pontos rendes tag, — jelentette ki Csonka bácsi a legnagyobb komolysággal. Ugy*e, hogy nagy c sád eddig még sohasem volt felírva? — Eddig még nem, felelte Emma és elmosolyodott. — Nem is lesz! Ezt meg én kezét csókolom. Minden jót. Már mondom, jövök! És kiment a súgó után. Emma leült a helyére , fáradt volt , a tükörbe nézett , még arczán volt a festék, még rajta volt az Alvingné fekete ruhája. Kérő mozdulattal fordult a kollégákhoz. Erre a hölgyek is, az urak is búcsúztak , elhangzottak az elváláskor szokásos mondatocskák, felvillantak a kedves mosolyok. A kis öreg hölgy megöleli Emmát : — Nem megy el anélkül, hogy ne látnálak még egyszer, ugyebár, édes? Mert én nagyon szeretlek és fáj, hogy elmégy. —, Nem, nem, föl foglak keresni holnap, kisanya! — Jó éjt, édes, szép álmokat és . . . maradj velünk! Nehéz itt hagyni őket, mégis csak nehéz! gondolja Emma. — Nem akarom most zaklatni, fáradt, de holnap ugyebár beszélünk tudom, még? Hiszen a halálos ítéletet is föllebbezik, isten nem! Boldog lennék, ha egy csöpp bizalom* mai lenne hozzám, életem legnagyobb művész* nőe! — sóhajt kedvesen az igazgató. Elmentek , a kis öreg hölgy is elmegy, az igazgató is elmegy. Már csak Ilon marad. — Mit csinálsz, édes czimborám, miért nem vetkőzöl? lekenhetnéd arczodról a festé*ket, már késő lesz, édesem, én is megvagyok... — Igen, igen ! % Emma leveti Alvingné fekete ruháját, fésül* ködős köpenyt borít a vállára. Bekeni az arczát zsírral s letörli a színpadi festéket. Nem ád ez sok munkát, kevés festéket használ, hamar letörli az arczát kendővel tisztára. Azután megmosdik. Lebontja a haját , fésülködik. Ilon rászól : Ejnye, de lassú vagy, édes czimborám, úgy teszel, mintha nem akarnál innen elmenni, húzod az időt és nem látod, hogy várok rád, mert tudod, úgy gondoltam, hogy ma elmehetnénk együtt akár a vendéglőbe, vagy ha úgy akarod és jobban szeretnéd, akár hozzád is elmegyek, mert szeretnék veled lenni, megvallom, azért, mert ma na gyon büszke vagyok reád, káprázatos volt tál, s olyan igaz, olyan egyszerű, olyan őszinte, hogy tudod-e, egész egyszerűen szerelmes vagyok beléd és nem, most nem tágítok, megvárlak, mert én ma veled akarok lenni . . . Bocsáss meg, édesem, ma nem, ma ne legyünk együtt, mert kiábrándulnál egy* kettőre ; fáradt, lehervadt kiégett, üres vagyok. Ma nem lenne már bennem örömed. Ma nem? hát mikor? holnap? jé, hiszen te be akarsz engem csapni és ez nem szép tőled, édes czimborám, mert holnap fölszeded a sátorfádat és odébb állasz, ó ez a titokzatos fordulat, melyre nem voltunk elkészülve . . . — Minden fordulat titokzatos, hiszen mindegyik váratlanul jön. Ne aggódj, nem megyek el anélkül, hogy veled ne lettem volna. Nyugodt lehetsz, Ilon, nem fogok megszökni. Mert hiszen, ha ezt akartam volna . . . Talán . . . — Talán? mi az a talán? mondd már, édes czimborám! — Talán el se megyek. — Komolyan mondod? igazán mondod? mondd „isten bizony!" de hiszen ez nagy*szerű! Há édes czimborám, már rohanok is, megmondom a direktornak, jutalmul behűt* tet egy üveg pezsgőt, te vagy a legaranyosabb teremtés a világon, jaj de örülök . . . És már rohanna is. — Hé! hé! Ilon, megállj! ne szaladj, te Ilon! Ilon bedugja fejét az ajtón. Vedd a kabátodat, kalapodat, te bolond, és azután se rohanj ezzel a hírrel, mert komolyan mondom, így még elronthatsz mindent. Megvallom neked, hogy most tétovázom. Nincsen már meg az az erős érzésem, hogy innen el kell mennem. De vigyázz, Ilon, ezt csak neked mondom és nem azért, hogy telekürtöld vele a vendéglőt, mert te az én édes czimborám vagy, hanem Hall*gass, ne szólj senkinek egy árva szót sem, mert ha szólsz, akkor nekem mennem kell. Megértetted? És most hagyj magamra. Ilon megcsókolta Emmát. Jól van, te irigy, hallgatni fogok, kár ezért a pezsgőért, de ebbe is beletörődöm, hanem most már szedd te is a sátorfádat és menj haza, áldásom kísérjen, mert engem boldoggá tettél . . . Még egy ölelés, még egy csók és Ilon elé ment. • Emma egyedül maradt az öltözőben. És egyszerre csak minden megint más lett . . . Kellemetlen ez a csupasz szoba ... itt öltözködni, ez a ronda elnyűtt vászon=háttér választ el a férfiaktól ... a piszkos, száz év előtt utoljára meszelt falakra vidám színészek ráfirkáltak elszólásokat, melyeket boldogtalan pályatársak mondottak volt el itt nyilt szí*nen ... a kollégák! színészet ... és ez a különös mindenféle összetételű szag . . . mit* veszet!. . . . Ma öltözött itt utoljára? Összeszedi a holmiját, azután berakja ládába, kosárba ezt a pár darabot, és elmegy. Holnap előtt . . . elmegy? hová? mindegy. Hogy dél* mi lesz vele, hogy mit fog csinálni? Elmenjen mindentől, ami ezzel itt összefügg? Abba* hagyja ezt a pályát, melyért eddig ő fel* áldozta egész ifjúságát . . . ó, ifjúság! sírni kellene véres könnyeket! sok tiszta örömét, a csöndes életet otthon, a nyugodt rendes jóravaló esztendőket . . . Vándorol. Miért? Tanul, dolgozik, vergődik miért?! Idegen emberekkel él együtt és jórészt tőlük függ, ezektől az idegen emberektől, a kedves kollé* gák, te édes czimborám, pajtásom, testvér, öregem, drágaságom, és tele vannak irigység* gel, gonoszsággal, hazugsággal, ármánykodás* sal, szegények, idegen emberek, hiába minden ! Hiába minden, mert ezen a világon nyájan idegenek vagyunk egymáshoz! mind* Küzködik velük — miért? küzködik ön* magával miért?! Azok a szerepek! Jó darabok, rossz darabok. Tanulni, tanulni, tanulni! Tele gonddal, aggódással, félelem* mel. Széjjelszedni az alakot, megkeresni, hol vagyok benne én, az ember, azután megint összerakni, összegyúrni, saját testével, lelkével újra megcsinálni a színpadon . Hangot találni, formát találni, rájönni arra, hogyan beszél az ábrázolandó ember ezzel és hogyan beszél azzal, megtalálni a különbség SZEMLE A TÜZÉRSÉG FELETT HATVANBAN, HORTHY FŐVEZÉR SZEMLEUTJÁRÓL.