Vasárnapi Ujság – 1919
1919-12-23 / 33. szám - Szegedi Emma színésznő. Regény. Írta Moly Tamás 378. oldal / Regények; elbeszélések
24 szám, 1919- 66. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 883 a Szegediék kislánya volt, az egészen más, azt mi úgy nevezzük, hogy véletlen. Ha mint gyárt azt mondottam volna: „Adj isten, Mi= like, én vagyok a „Dezsi", tiszteltet a Laurenczia!" ugyebár, ön rögtön tudta volna, hogy ki ez az illető : a környék legvásottabb ficzkója, emberek, állatok réme, gonosz meglepetések tervezője és megvalósítója, pákoszatos, vad, veszedelmes kisregény, röviden : a Dezsi. — És maga megismert, amikor a színpadra kiléptem? — Meg bizony! Hiába bújt az Alvingné alakja mögé, ráismertem rögtön : ez a Milike, ez az én pajtásom. Mert bár hirtelen vittek el akkor vidékre, egy rokonhoz és ott maradtam néhány évig és nem tudtam önnek írni, és nem tudtam, hogyan jussak el önhöz, hol lássam újra, hol keressem . . . Látni akart? fel akart keresni? Dezsi! Nem, ezt csak úgy mondom . . . Vagy talán igen, akartam látni, de ez az akarás valahol mélyen lappangott bennem, mit tudom én, hiszen annyi minden él titokban, jól elrejtve az emberben, hogy el se lehet képzelni. Maga még nem tapasztalta? Amikor elragadtak Gödöllőről, az nagyon rosszul esett nekem, sokat gondoltam magára, Milike . . . még így a fátyol alatt is látom annak a kis lánynak az arczát, akivel játszottam boldogan, gondtalanul . . . Dezsi, maga ezt most csak azért mondja... Azért mondom, mert ez így van. Színházat is játszottunk. Tessék, most már erre is emlékszem. Maga akarta, hogy játsszunk színházat. Hozott hazjulról törülközőket meg kötényeket s ebből készültek a maga kosztűmjei. Fényesek voltak. Királynőket játszott, vagy helyesen : a királynőt játszotta mindig. Én nem nagyon lelkesedtem ezért a művészetért és úgy segítettem magamon már akkor, erre is nagyon jól emlékszem, hogy mindig egy festőt alakítottam. És furcsa, ma is ezt csinálom. Nagyot nevettek. Jártak a téren, mint két buzgón fecsegő gyermek , nem törődtek vele, hol járnak, merre járnak. — Persze, maga volt a festő! már tudom , ez ugyanott történt hátul a kertben, ahol Laurencziát tanítottuk. De maga nagyon mérges piktor volt, amikor én mint királynő megparancsoltam : „Festő, adjon egy puszit!" Nem akart engedelmeskedni. Haragos lett, azt hiszem, goromba is volt, és nem törődött azzal, hogy én vagyok a királynő. — Kegyetlen dolog! Ilyen ostoba az ember, ha még olyan okos a kisfiú. „Festő, adjon egy puszit!" Bezzeg, ha most mondaná . . . — Dezsi! Dezsi! ! Ne szörnyülködjék, Milike, hiszen én ezt csak úgy mondom tréfának. Mert tudnia kell, hogy én nagyon jókedvű fiatalember vagyok. Ennek is egészen egyszerű titka van. Ha nem vagyok megelégedve a helyzetemmel, akkor bátran próbálok magamon segíteni. Ma délután is egyszerre csak megállapítottam, hogy foglya vagyok annak a kellemetlen vasúti fülkének. Utazni, utazni, minden óra egy örökkévalóság. Mára elég mondottam, és hirtelen leszálltam a vasútról. Mert én szeretem elhitetni magammal, hogy szabad ember vagyok. Hát nem az? — Szt. Milike, erről jobb nem beszélni. Reméljük a legjobbat. Most például nagy nekilendüléssel elindultam, hogy eljussak egy kastélyba, ahol tömeges arczképfestést akarnak velem rendeztetni. A legjobb úton voltam, pénz áll a házhoz. Ekkor jött rám az érzés : Kiszállam! Rögtön engedelmeskedtem. Az előttem ismeretlen áldozatok megörökítése igazán nem sürgős. És íme, milyen okosan tettem, hogy félbehagytam az utat. Különös véletlen, — mondotta Emma okosan. — A véletlen mindig különös, nem vette még észre? És pedig azért, mert nem tudunk mögéje nézni, hogy ő hogyan csinálja. Ami ma történt, azzal én most nagyszerűen meg vagyok elégedve. Úgy sétálok itt magával ezen a félig sötét, néptelen téren, mintha kicsi korom óta mást se tettem volna, mintha huszonöt éve járkálnék itt és mindig csak itt... és mindig magával! Festő, maga egy hunezut! Kérem, Milike, ha óhajtja, megpróbálom és hunezut leszek. Az ember mindent tud, egy kis jóakarattal. Én most boldog vagyok, mert egészen úgy érzem magamat, gondtalan kisfiúnak, mint enyhe huszonöt évvel ezelőtt. És látja, ez a boldogság titka. Csak aki megőrzi magában a gondtalan gyermeket, csak az tud igazán boldog lenni. És aki nem tudja megőrizni?Azt meg lehet tanulni, Milike. — Hogyan? Azért Most már kezdem érteni a helyzetet, jöttem, Milike, hogy erre megtanítsam. Azért is érzem annyira természetesnek ezt a mi találkozásunkat. Sohasem tudjuk, hogy kivel mikor találkozunk újra, de azt sem tudjuk, hogy, ha valakivel beszélünk, nem utoljára beszélünk-e vele. Gyönyörű dolog, hogy vannak viszontlátások és hogy vannak fölismerések. Az élet nem vigasztalan és az élet nem reménytelen. A színház ma zsúfolva volt. Mégis be tudtam jutni a terembe mert be kellett mennem, az csak világos. És azt hiszem, hogy ott a teremben ma este én voltam a legboldogabb. Gyönyörködtem az ön tudásában, az ön nagy tehetségében. Kérem, Dezsi, hagyja ezt. — Tőlem nyugodtan tűrheti a dicséretet. Én voltam az ön első partnere. Már akkor is nehéz szerepet játszott. ,,Festő, adjon egy puszit!" Nagyszerű szöveg! — Ne bolondozzon! — Emma nevetett. Ezt ön nem mondja komolyan. De most én kérdezek magától valamit a legkomolyabban : Nem éhes? Hová akart menni, amikor eléje álltam a lépcsőházban? Most már bizalommal lehet hozzám, azt hiszem, mert kiderült, hogy én vagyok a legrégibb barátja. — Jól van, Dezsi, elismerem, hogy maga az én legrégibb barátom. És igaza van, jókor jött. Mondja, mikor utazik el innen? — Tessék?! A fiatalember megállt és sértődötten nézett a gyanútlanul kérdező hölgyre. — Mikor utazik? — ismételte Emma, már kissé türelmetlenül, a kérdést. — Ezt úgy is mondhatta volna. Milike : Én most ide megyek, elkísérhet a kapuig, vagy a vendéglő ajtajáig, azután búcsúzunk, nagyon örültem a kedves viszontlátásnak. Ha majd huszonöt év múlva megint leszáll valahol a vonatról és megint találkozunk, talán könnyebben fogunk egymásra ismerni. De fölösleges azt kérdezni, asszonyom, hogy mikor utazom. Nem kell megvárnunk a vonat indulását. Én igazán nagyon örültem ennek a viszontlátásnak, csókolom a kezét, már megyek is! Dezsi! Festő!! Hiszen maga buta! Ne érzékenykedjék. Megmondhatta volna röviden : ekkor meg ekkor utazom. Mingyárt megtudta volna, hogy ez miért érdekel. — Még nem tudom, hogy mikor utazom tovább. Persze, ön szabad ember. — Igenis, szolgálatjára. Most figyeljen, meg fog érteni mindent . Én is szabad ember akarok lenni! — Szabad ember? . . . Nem volt nehéz meglátni, hogy a fiatal ember nem értette. — Olvashatta a színlapon, hogy ma játszottam itt utoljára. — Igen, igen, olvastam, búcsús előadás volt. Előadás után, amikor végre magamra maradtam az öltözőben, elfogott a vágy, hogy innen minél előbb, most min gyárt elutazzam. Most min gyárt? Igen, most min gyárt. Még az éjjel? A legközelebbi vonattal, mely innen elvisz. Akárhová, mindegy! — Emma bele« kapaszkodott Dezső karjába. Akar a segítségemre lenni? — Szökünk? mint huszonöt évvel ezelőtt? Ó, hogy megismétlődik az életben minden! Nagyszerű ötlet. Micsoda nagyszerű teremtés maga. Milike! És hová szökünk? És miért szökünk? Ki elől szökünk? Dezsi, ez most mind nem fontos. Nem vagyok nagyszerű teremtés. Menekülök az én rossz sorsom elől. Szaladok, mert ezt az én életemet nem bírom el tovább. Nagyon sokat szenvedtem. Igen, tudom. Tudja? Mit tud? honnan tudja? Láttam ma este a színházban. Csak aki nagyon sokat szenvedett, tud magából ilyen hatást kiváltani. Menjünk innen, Dézsi! Most egyszerre nagyon ideges lettem. Szinte félek! • Nincsen miért. Nem történhetik ezután semmi olyan, amit ne tudnék elhárítani. Jöjjön, királynő, a festőjével. Éppen eleget álltunk a lámpa alatt, ha meggondoljuk, hogy most el fogunk szökni. — Körülnézett. A tér sötét, néptelen volt. — Jöjjön bátran, meg fogom védeni, sokkal jobban, mint ezelőtt huszonöt esztendővel. Csak arra kérem, legyen jókedvű. Akkor minden sikerülni fog! Én is ... én is úgy érzem, hogy most minden sikerülni fog. Hirtelen összerezzent és hátra nézett. Mikke kérem, ezt ne tegye! Aki a rossz sorsa elől menekül, az ne nézzen hátra. Az csak előre nézzen, mindig előre. Ami mögötte van, az ilyen módon elmarad. Aki hátranéz, az magához csalogatja a rosszat és megzsibbasztja az erejét. Csak előre, Milike! Mentek a vasúthoz. Kapaszkodjék belém, támaszkodjék reám, így járunk együtt, mintha már egy egész életen át járnók az utat. Egyformán, katonásan, egyenletesen léptek. — Hogy van, Milike? Nyugodtabb már? Higgye el, hogy ön már nincsen itt. Hogy A FŐVEZÉR SZEMLÉJE A MISKOLCZI CSAPATOK FÖLÖTT.