Vasárnapi Ujság – 1919
1919-12-23 / 33. szám - Szegedi Emma színésznő. Regény. Írta Moly Tamás 378. oldal / Regények; elbeszélések
55. szám, 1919- 66. évfolyam. 385 jelenetek, melyekről azt hitte, hogy már régen elmúltak benne örökre. Nagyokat nevettek a kalandjaikon és sajnálkoztak , hogyan is tudtak mindezekről a szép és kedves eseményekről megfeledkezni. — Nem volt kivel beszélni róluk, — mondotta Emma. — Mert ez nem érdekel mást, Dezsi, csak minket kettőnket. Mi tudjuk, hogy mi az, amikor azt mondjuk : lementünk a pinczébe , meg ha azt mondjuk : Laurenczia , meg ha azt mondjuk — — „Festő, adjon egy puszit!" . . . — Mást ez nem érdekel. Másnak ezek közönyös, unalmas történetkék, nekünk meg napsugaras édes emlék. — Tudja, Milike, az az érzésem, hogy most is hét éves vagyok, maga meg öt, vagy négy és fél esztendős, és hogy az a bizonyos huszonöt év, amely időközben ránk akart nehezedni, nem változtat ezen a mi pompás korunkon semmit! — Ha én ezt így tudnám érezni! Mennyi minden történt velem ez alatt a huszonöt év alatt. Ha — Meg tudná! fogom tudni, Milike. Maga el fogja nekem mondani majd egyszer valamikor, és rá fog jönni, hogy ami eddig történt magával, az mind csak készülődés volt a boldogsághoz. — Keserves készülődés, mondhatom! — Higgye el, Milike, én se hemperegtem egyre-másra rózsaszirmokon . . . hogy finoman fejezzem ki magamat. De most eltökélt szándékom, hogy boldog leszek. Tudatosan, okosan, megfontolt szándékkal boldog leszek. Mert ezt meg lehet csinálni! — Nem tudok ebben hinni. — Mindegy. Én ehhez a legkomolyabban hozzáfogok. És nagy örömömre lesz, ha ön, hitetlen Milike, hozzám szegődik segítőtársnak. — Nem, Dezsi . . . — Nem?! — A maga jól felfogott érdekében mondom, hogy nem. — Nono! Az én érdekem! . . . —» Mert én azt hiszem, Dezsi, hogy a boldogsághoz is tehetség kell. Nem minden ember tud boldogan élni. Én, Dezsi, nem tudok. Akármit csináltam eddig, akármibe kezdtem, akárhová jutottam, nekem semmi se sikerült. Dolgoztam, küzködtem, iparkodtam, és csak tűrtem meg szenvedtem. Miért? nem tudom. Ez az én életem átkos élet. Úgy látom, hogy természettől fogva boldogtalan vagyok. És a jó embereknek, akikkel sorsom összehoz, csak szomorúságot meg bánatot okozok. Ez így van, Dezsi! — Hát kérem, amit mondott, az ugyebár, lesújtó? - szólt Dezső kedves gúnnyal. — Engem azonban nem lehet lesújtani. Engem nem lehet megijeszteni. Én nem félek. Még ha vödörre hozza is a szomorúságot és a bánatot, az se baj. Majd elbánok vele. Eddig is rám bízta magát és a dolog egészen jól ment ; kérem, tegye ezt ezután is. Meg kell a dolgot próbálni. Most úgy hatok talán mint egy szájhős. De nem . . . Kár erről ennyit beszélni. Ez érzés dolga. Érzi ön, Szegedi Emilia, hogy ez a Pusztafáy Dezső olyan ember, akiben megbízhatik? Siessen a válasszal, mert már jön a vonat! Kivitte Emmát karonfogva a vonathoz. Szerzett egy üres fülkét. Agyat rögtönzött a pamlagon. — így ni, most helyezze magát kényelembe, feküdjék le és pihenjen nyugodtan. Mert tudnia kell, hogy ezután én fogok őrködni az ön élete felett, ha ön is úgy akarja. Feküdjék csak le kényelmesen, aludjék, álmodjék szépeket, mert a vonat ezalatt viszi egy új életbe, mely boldogsággal lesz tele. * állt Borbáth sokáig járt a téren föld alá , megy az utczasarkon és várt. Látta Marist hazamenni a kosárral. És Emma még nem jött. Várt. Izgatott lett ... Az asszony hol nap mégis el fog utazni?! A kiért meg tudna tenni mindent és nem lenne semmi sem áldozat! . . . Most jön. Odamenne hozzá. Nincsen egyedül! Borbáth beleolvad az árnyékba, rémült szemmel néz . Egy férfi van vele! Nézi , nem látta még , nem ismeri. Egymás kezét fogják és úgy sétálnak. Egymást nézik szerelmesen. Jókedvűek, nevetnek! Milyen vígan tud most nevetni ez a szomorú asszony! És sétálnak... mintha nyár lenne. Tessék, a szerelmes pár. Ime, a bánatos asszony titka. Ez a megfejtés! Mi lesz? Utánuk les. Szívét belepi a rossz érzés hidege. És amikor azok kimennek a vasúthoz, a lelke megtelik méreggel, epével. Utánuk lopózik és a teste minden porczikája reszket. Látta, hogy az étkezőhelyiségbe mennek, hogy asztalhoz ülnek. Látta, hogy az asszony levelet ír. Amikor magára maradt. Borbáth Czencz János: Pihenés. Udvary Pál: Apám. Szlányi Lajos: Ski nyomok. A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL.