Vasárnapi Ujság – 1919
1919-12-14 / 32. szám - Az új kormány tagjai 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Bosznay István műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Edvi Illés Aladár műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Koszkol Jenő műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Neogrády Antal műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Révész Imre műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - Ujváry Ignácz műtermében 32. szám / Arczképek, Hazaiak - A terroristák bűnpörének tárgyalásáról (26 kép) 32. szám / Időszerű illusztrácziók - Az amerikai Vöröskereszt ajándékainak kiállítása a régi országház üléstermében 32. szám / Időszerű illusztrácziók - Horthy Miklós fővezér körútjából (2 kép) 32. szám / Időszerű illusztrácziók
32. számra 1919. 66. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 367 mégis tudnék a segítségedre lenni, ha bizalommal volnál hozzám. Emma a fejét rázta : Tudod, hogy szeretlek, kis anya, hogy tisztellek, becsüllek, — és megölelte a kis öreg hölgyet őszinte szeretettel — de nézd, az én életem annyira el van rontva, hogy még ketten se tudnak helyreigazítani. — Ha azt hiszed, hogy mi asszonyok ehhez gyöngék vagyunk, keressünk férfit, aki segít nekünk. — Ugyan, kisanya , férfit!! — A férfiról a legrosszabb véleményed van, tudom. Nem is akarom megdönteni. De, amikor igazi segítség kell, mégis csak jó a férfi. Asszonyon férfi tud segíteni igazán és férfin csak asszony. Ez így van, erről kár beszélni. És hidd el, van derék, jóravaló, becsületes férfi, aki önzetlenül segítene . . . — Önzetlenül! És te ezt komolyan mondod, kisanya! — Igenis, komolyan! — mondotta a kis öreg hölgy vidáman. — A legkomolyabban. — Hol van olyan férfi! — Na hallod, erre már igazán könnyű felelni. Itt van ebben a házban. Borbáth Dániel a te szerencsétlen, elrontott életedet boldog és nyugodt, szép életté teheti. — Azt hiszed? Miért mondod ezt? Ismered ezt az embert? Nem jó, nem jó, nem jó, nem jól csináltam! gondolta Hajnóczyné ; nagyon, hirtelen fordítottam Borbáthra a szót, észrevette! — Hát . . . ismerem, látásból, mutatták nekem a színházban, hogy ez a te házigazdád. Kezdtem érdeklődni, hogy milyen ember, ki a csoda, miféle, és így megtudtam egyet és mást,és amit megtudtam, az mind mellette szól. És tudod, édes , boldogtalan ember. Te se voltál eddig szerencsés az életeddel. Azért gondoltam, hogy ő meg fog téged érteni. És fog tudni rajtad segíteni. Már csak azért is, mert ügyvéd s úgy hallom, nagyon kitűnő ügyvéd. — Nem, édes, én nem hiszem . . . Azt tapasztaltam eddig mindig, hogy válságos helyzetekben, amikor az ember azt se tudja hogyan, merre, miképen . . . ilyenkor a helyes, a jó megoldás egészen közel van, az ember keze ügyében, hidd el, édes, csak éppen utána kell nyúlni és minden magától elintéződik ; ez furcsa, de így van. Ez olyan igaz, hogy azt merem mondani, nincsenek is súlyos helyzetek, csak mi látjuk őket, hamisan, ilyennek. Éppen azért mondom, kis szívem, beszéljük meg a dolgot, ha nem velem, de a házigazdáddal . . . — Édes kisanya, tudom, hogy szeretsz, tudom, hogy segíteni akarsz rajtam, de most én mondok valamit . Vannak emberek, akiken nem lehet segíteni, akiken nem tud segíteni senki sem. Én is ilyen ember vagyok. Csalódás, kiábrándulás, bánat, szomorúság — ez az én életem. Amit te tudsz erről, az untig elég ahhoz, hogy sajnálj, hogy szeress, hogy jó légy hozzám. Mintha különös gonosz varázs dolgozott volna abban az emberben, jóságomért, hűségemért, iparkodásomért, önzetlenségemért, azért, ami vagyok, azért, amit ő éretté tettem, mindezért lelke egész aljasságával bőven megfizetett. — Tudom, édes, tudom! — sóhajtott fel Hajnóczyné. — Tűrtem. Eleinte azt hittem, ez csak velem van így. De nemsokára láttam, kis anya, hogy mindenütt bajok vannak, hol kisebbek, hol nagyobbak. Nézd a színészek házasságát. Alig kerültek össze, már mennének is, ki erre, ki arra. Az összetűzések, a meg nemértések, a csalások és csalódások, a különféle és legfurcsább féltékenykedések mindennaposak. És azt is láttam, édes, azt is megfigyeltem, hogy mindig a férfi a hibás. Ha az asszony nem tűri rossz sorsát meg adással, erre csak azt mondom: igaza van! Aki meg tudja tenni, tegye meg! Igaza van! — Ó, te csacsi asszony, mindenkinek igaza van! — figyelmeztette jókedvűen a kis öreg hölgy. — Még annak is, aki látszatra vétkezett. Ezt most nem érted, de meg fogod érteni egyszer, majd ha öregebb leszel. — Igen? No idehallgass! Egy városkában megismerkedtem egy fiatal házaspárral. Előkelő, finom, kedves úriemberek voltak. Jártam hozzájuk, jól éreztem magamat náluk. Barátság fűzött a fiatal asszonyhoz és nagyon szerettem eljátszogatni aranyos kis gyermekeikkel. Végül alig vártam, hogy elmenekülhessek a városból. Tudod miért? Mert a boldog férj, a szerető apa, — te, kisanya, hidd el nekem, ez így van! — kezdett irántam „érdeklődni". Eleinte nem vettem észre. Hogy figyelmes, előzékeny hozzám, az jól esett, hiszen a férjem nem így bánt velem , de nem gondoltam semmire. Arra lettem figyelmes, hogy a kezemet szorongatja, hogy mélyen a szemembe néz, hogy közel hajol hozzám és izgatottan elsuttogja, amit elmondhatott volna hangosan ... Az előkelő, finom úr megkívánt engem, akart engem. Az is lehetséges, hogy szerelmes volt belém. Lehetséges, hogy én értem otthagyta volna a feleségét, gyermekét. És ez nem egyszer történt meg velem, kisanya. És ez mindig nagyon- nagyon elszomorított, sokszor kétségbe voltam esve. Gyanakodtam a férfiakra s azóta sok mindent láttam és tapasztaltam, kisanya, igazán komisz dolgokat. És én utálom a férfiakat. Nem hiszek nekik! Nem akarok róluk tudni! — Ha te azt tapasztaltad, édes, hogy a férfiak rosszak, önzők, hiúk, durvák, gonoszak, kegyetlenek, akkor erre csak azt mondhatom, hogy igazad van. Te ezt tapasztaltad. De ismered az én életemet is úgy ahogy, kis szívem. Mutattam neked fényképeket, melyek ma már negyven évesek, te jó isten! de azért vannak harmincz évesek, meg huszonöt évesek is, melyeken még láthatod, hogy én is voltam szép leány, szép asszony, el se hiszi, aki ma lát. És én is tehetséges voltam, nagyon szépen énekeltem, nagyon szépen tánczoltam, mindig finoman, gondosan öltözködtem, és engem is körülvettek a férfiak és rajzottak körülöttem és szerettek és szerettek volna — a kis öreg hölgy vidáman mosolyogott, a szeme csillogott, s egy régen letűnt világ támadt fel hirtelen előtte, megtörtént és elképzelt jeleneteivel. — És én szerettem őket, amint körülöttem röpdöstek, rám mosolyogtak, kérleltek, simogattak, dédelgettek. Nekem nem ártottak vele, mert mindig boldog házaséletet éltem. Három férjem volt, meghalt mind a három. — Tudom, kisanya, édes, háromszor temettél. — Három férjet, bizony és mindegyik szeretett, mindegyik boldog volt velem és mindegyik megáldott a halálos ágyán. — És te is szeretted mindegyiket. — Úgy van, édes, én is szerettem mindegyiket. Nagyon derék, jóravaló, szerető férjek voltak. Mindegyik szorgalmas, iparkodó, rendes ember. Az egyik vasúti tisztviselő, a másik színész, igen jó drámai színész, a harmadik meg városi hivatalnok volt. Még Hajnóczy is, bizonyosan hallottad hírét szegény nek, csak örülni tudott a sikereimnek. Emma mosolyogva, szótlanul hallgatta, hogyan gyúrja, alakítja át a kis öreg hölgy a múltját, mint történetet, tetszés szerint, ahogyan a helyzet éppen megkívánja. — Mert, édesem, én is voltam ám valaki, még ezelőtt huszonöt esztendővel is. Mindég ma ESZTERGOMBAN, HORTHY MIKLÓS FŐVEZÉR KÖRÚTJÁBÓL, A TATABÁNYAI MUNKÁSOK KÖZT.