Vasárnapi Ujság – 1919

1919-12-23 / 33. szám - Szegedi Emma színésznő. Regény. Írta Moly Tamás 378. oldal / Regények; elbeszélések

24­ szám, 1919- 66. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. m Álljon föl! függöny! — sziszegte Emma riadtan és elhúzódott tőle. Virághalmi felugrott. A függöny széjjel­ vált. Taps, tombolás, ujjongás zuhogott fel a színpadra. Tehát mégis csak játék volt! Éljen ! éljen ! Az emberek mosolyogtak, itt-ott fölkaczagtak, egymásra pillantottak elragad­­tatva , milyen nagyszerűen játszottak! Mi­­lyen kitűnő művészek! „Szegedi! Szegedi! . . . a Éljen!" kiáltották az urak, a férfiak, diákok, hölgyek, az­ asszonyok ,és leányok. És „Virághalmi! Éljen Virághalmi!" zengték az asszonyok, ha nem is valamennyien. És ken­­dőt lobogtattak. A színésznő fáradtan, szomorúan állt a nagy karosszék mellett, lassan fejet hajtott és köszönte az ovácziót. Az igazgató újra meg újra meghajolt. A­mikor a függöny összecsa­­pódott, a­ többi három szereplő is kijött a színpadra, ők is kivették részüket a tapsból. Meg lehetett látni, hogy a taps főképpen Emmának szól. Minden arcz feléje fordult, mindenki őt nézte. S az emberek nagyon örültek, hogy mindez csak játék. Gyorsan megvigasztalódtak, hiszen a más bajáról volt szó. A taps hamar lelohadt, a függöny csak négyszer lebbent széjjel. Az előadásnak vége volt. A közönség iparkodott a vendéglőbe, a kávéházba, egy kicsiny része haza. Emma még látta a tapsoló, kendőt lengető tömeget a nézőtéren, még hallotta az éljent, a maradjonyt és meg volt hatva. Lement az öltözőbe. A virágok, a koszorúk ott voltak a széke körül, az asztalán, szépen csoporto­­sítva. Most jobban hatottak reá, mint mikor feladogatták neki : kedves jó közönség, há­­lás rajongó emberek! Mégis csak gonosz hozzá az élet! Hogy most kell neki innen elmennie! A közönség szereti, a társulat szereti. ...De Borbáth házánál nem maradhat! Szégyel eléje kerülni. Borbáth úgy tesz, mintha nem látott volna semmit, mintha nem tudna semmiről, mintha nem ő rontott volna be akkor este . . . mintha nem ő mentette volna meg ... Az az ember az ő átka! De miért kell neki szenvednie? Elrontotta a fiatalságát, most is elrontja az életét! Máshová menjen lakni? a szállóba? Ezt nem teheti. Maradjon? De Borbáth sem hagyja őt . . . Hogy nézi, hogy kívánja! Szerelmes. Fogadkozik, hogy el­­megy lakni egy harmadik városba. Nem, nem, nem... Nem! Minden férfi hitvány. Ez is! Ki tudja, miért szökött meg az as­­­szony , az anya nem hagyja el ok nélkül a gyermekeit, az otthonát . . . Egy másik fér­­fival? ez talán csak segítette a menekülésé­ben. Nem, nem, Borbáth más, mint Joó János!... de végül mégis ki fog derülni, hogy ő is csak olyan... Nem! Elmenni! Elbújni! Pihenni. Nem tudni semmiről, nem törődni senkivel, semmivel. Élni csöndben, nyugalomban. És ezek ne tudják, hogy ő hol van! Pedig de kár . . . Mindegy! A színészek a nézőtérről berobogtak az öltözőbe. Tele voltak elismeréssel, dicsérettel, magasztalással! Az előadás nagyszerű volt. A direktor kitűnő! Emma felséges. — Körül fogták Emmát. Elmondták a leghangzato­­sabb szavakat a legnagyobb elragadtatás hangján, újra meg újra. Méltatták , beszél­­tek a­ játékáról, a hatásról, beszéltek, beszél­tek. És egyszerre mondták, szinte kórusban, mint egy visszatérő sort : — Nagy voltál! Te édes, te drága, nagy voltál! • Az emberek tomboltak! — örült Csapó Manczi. — Nagyságos asszonyom, ilyet még nem láttam. Sírtak! Úgy sírtak, mintha az életüket siratnák! — lelkesedett Matolcsiné, a­ki a terem sarkában hátul a színészekkel együtt nézte volt az előadást. Én is úgy sírtam! Ilyen nagyszerűt még sohasem láttam, mint ez az előadás. A nagyságos asszony volt a legjobb, igaz-e Hajabács? A közönség odavan. — Kár, hogy elmegy, — mondotta csön­­desen Hajabács. A sikere páratlan, tessék elhinni. És itten csak jól érezheti magát, a mi körünkben. Hi^n szeretjük, asszonyom, és nem egyszer tanultuk meg a szerepeinket csakis az ön kedvéért! Ezután is meg fogunk tenni mindent, tessék elhinni. Most Ilon szólt bele jókedvűen : — Igazán nem lehet panaszod, édes czim­­borám, mert a­ki így meg tudta törni a közön­­ség részvétlenségét, ennek a közönségnek a nemtörődömségét, tudod, hogy ez olyan siker, melyre büszke lehet a legeslegnagyobb szí­­nész is, ezt az eredményt pedig ki kell hasz­­nálni, édesem, ki kell élvezni, ebben gyönyör­­ködni kell és te most el akarsz menni, épen most . . . szó sincs róla, édes czimborám, nem lehet, nem lehet most elmenni, nem lehet, mindnyájan azt mondjuk, hogy nem lehet! . . . — Híre ment ám annak, hogy ön mit produkál, nagyságos asszonyom, — jegyezte meg Csonka bácsi — és attól lehet ám tar­­tani, hogy a következő városban, a­hová ezután megyünk, a közönség elégedetlenkedni fog, kérem, és követelni fogja ám Szegedi Emiliát, kérem, és akkor mit csináljunk? Ne tessék minket most itt hagyni! Ránézett az igazgatóra, a­ki ráhunyorí­­tott : Jól van ! Látod, édes gyermekem, mind azt mondja, hogy maradj, egy se mondja, hogy menj! szólt Hajnóczyné. Ennyi jó kollégát egy rakáson nem fogsz egyhamar találni. Most előjött a háttérből az igazgató : — Ugy­e, nagyszerű előadás volt? Remek előadás volt! De ki fog ezen csodálkozni? A művésznőben olyan hatalmas erő van, hogy magával ragadja a partnereit. Ugyan kérem, igazgató úr! — szólt rá Emma. — Bocsánat, de én most úgy beszélek, mintha egy egészen különálló pártatlan har­­madik személy lennék. Kijelentem például egészen nyugodtan, hogy én ma nagyon jó voltam. De azt is tudom, hogy én ma miért voltam olyan jó.. Azért, mert az ön hatása alatt állottam. És kijelentem azt is, hogy ezt a szerepet, ha ön elmegy, sohase fogom tudni ilyen jól eljátszani. Mert ehhez nem elég még ezután sem az én tehetségem, ehhez mindég az ön nagy ereje is kell. Épen azért, ha ön elmegy, ezt a darabot ma játszottuk utoljára. Én többé nem veszem elő! Én nem szentségtelenítem meg ennek a gyönyörű estének az emlékét. — Virághalmi szeme újra tele lett kön­nyel. — Én ezt a szerepet nem játszom el egy más Alvingnéval. Csak önnel, édes Emma, csak így, vagy sehogy! Az igazgató nagyon jól beszélt, hévvel, lendülettel. Emma meg volt hatva. Az egyik virágbokrétából kiszabadított egy szép ró­­zsát és átnyújtotta az igazgatónak. Virág­­halmi mélyen lehajolt a színésznő kezére és megcsókolta. Az öltözőben a meghatottság csendje rezgett néhány pillanatig. — Direktor úr, ma csak én kaptam virá­­got meg koszorút, — mondta Emma túláradó szívvel, mert ezt az estét ön nekem szánta volt. Fogadja el tőlem a pálmaágat, szeretet­­tel, szíves emlékül! Az igazgató meghatottan újra kezet csó­­kolt. Emma Pestyéninek és Matolcsinak adott egy-egy koszorút. A színészek hálálkod­­tak és kezet csókoltak. Jól esett nekik ez az elismerés. Többet ér­ez nekem, mintha a közön­­ség tíz koszorút adott volna! harsogta Pestyént büszkén, s mozdulatlan merev bal= szeme vadul belefúródott az öltöző sarkába, egészen czéltalanul. — És te, hálátlan teremtés, vedd jól meg­­érdemelt jutalmadat! — figurázott Emma, nehogy a hangulat pityergőre váljék, és a barátnője elé tette a legszebb virágkosarat. — Te édes czimborám! — tört ki Ilon, a­kinek már rosszul esett, hogy a barátnője a színészekre gondol, az együgyű Matolcsira, Pestyénire, meg arra Ezt a gyönyörű kosarat, nem, én ezt nem engedem, hogy így kifosszad magadat . . . — Ez a tied, hallgass, tudod, hogy velem nem lehet okoskodni! szólt rá Emma mulatságos ridegséggel. A színésznők meg színészek szélesen moso­­lyogtak : — De kedves ez az asszony! fakadt ki belőlük az elragadtatás. — Aranyos teremtés! Ilon meg Emma nyakába borult és össze­csókolta. Most Emma Hajnóczynéhoz fordult : Kisanya, édes, fogadd szívesen ezt a kis virágot és a legszebb virágcsokrot nyújtotta oda neki. — Az én legkedvesebb nézőmnek! — mondotta könnyek között mosolyogva. Magához ölelte a meghatott kis öreg hölgyet. És biztatta a kolleganőket, kollégákat : — Tessék, vegyetek a virágból, emlékül, ti is . . . ti is ! . . . Kár lenne széjjel szedni a csokrokat, — mondotta Csapó Manczi. — Ha megengedi, nagyságos asszonyom, majd fölhasználunk erre a czélra egy csokrot, ebből jut emlék mindenkinek, melyet büszkén fog megőrizni. Emmának fájt most, hogy elmegy. Milyen kedves jó kollégák, bizony kár elmenni. De mitévő legyen?! Nem gondolkodott ő ezen­ az érzése viszi el innen, még most is . . . még most is? Már-már meginog, de nem árulja el . . . kár elmenni . . . elbújni . . . menekülni? miért? Mégis csak szép . . . szép ez a siker . . . A súgó jött búcsúzni . Sajnálom, hogy elmegy. Nagyon lelki, ismeretes, pontos színésznő. Mindig tudta a szerepét. E nélkül pedig nincsen színészet, de nincsen művészet sem! KARÁCSONYFA-VASÁR A BUDAPESTI DUNAPARTON.

Next