Vasárnapi Ujság – 1919
1919-12-23 / 33. szám - Szegedi Emma színésznő. Regény. Írta Moly Tamás 378. oldal / Regények; elbeszélések
33 szám. 1919. 66. évfolyam. VASÁRNAPI UJSÁG. 381 -eket és kifejezni őket. Uj meg új megoldások kellenek mindenre. Kellenek? igazán kellenek? minek? kinek? És az érzések! 0, azok az érzések. Amikor ki kell fejezni a szerető, a hitves, az asszony, az anya érzéseit. Mindent és mindent újra és másképen. És mindig annak a teremtésnek az érzéseit, amelynek szerepét „játsza". És ő sorra előszedi az ő átéléseit, az ő szent, titkolt, féltett érzéseit, belőlük ad, az bánatos öröméből, az ő véres könnyeiből, az ő ő igazából ad, amikor „játszik". Keskeny vonallá szorította össze a száját. Kedves kis pálya, finom kis mesterség, gyönyörű foglalkozás! Kiállani esténkint idegen, közönyös mindenféle emberek elé és szemérmetlenül odamutogatni az sorra. Belső világomat árulom havi érzéseimet kétszáz koronáért! Művészet! Elbújok idegen alakok mezébe, de hiába, én vagyok az, aki az ember legtitkosabb vágyait, ösztöneit, indulatait, a magaméit! mutogatom. S ők nézik, a közönyös idegen emberek, szájtátva, szuszogva. Nem ki ott fönn az emelvényen tudják, hogy a előttük végigél egy életet, hogy az az asszony én vagyok. De jó, hogy vakok! Mégis, elég volt, elég volt! Elég volt a magam szemérmetlen mutogatásából. Elbújni! És pihenni. Menekülni és itt hagyni mindent! Mert mi az a „minden"? A függöny le gördült. Itt ülök, letörlöm arczomról a festéket, levetem a szerepem ruháját — vége a komédiának. Az imént még, egy órája sincsen, a színpadon vergődött, jajgatott, mérhetetlen fájdalmában szinte megőrült egy anya. A teremben ülő emberek sírtak, bánakódtak, vele szenvedtek. A tömeg tapsolt, ordított, rajongott, ünnepelt ... Mi marad meg ebből? Semmi! A színpad néma, a terem üres, egyetlen hang sem marad meg abból, ami ott végbement. Művészet? Ez az a „minden"? Mit visznek magukkal innen az emberek? Emlékeket! átéléseket? . . . Vállat vont. És én? Mit viszek magammal én? Szerettek? ünnepeltek? Virágokkal elhalmoztak? Igaz, itt is, meg ott is jutalomjátékom ha volt, adtak egy aranyórát lánczczal, gyűrűt is adtak meg karpereczet, egyszer egy hat személyre szóló ezüst evőkészletet. Milyen jó lesz most ez minden , ennek az árából fogok élni, amíg találok magamnak becsületes kenyérkereső foglalkozást. Művészet...?! Fölugrott az öltözői asztal mellől , nem akart már a tükörbe nézni. Belerakta a kosárba a festékes ládáját, fésűit, tükrét, egyéb apró holmiját. Végül az Alvingné fekete ruháját hajtotta össze. — Gyere, Alvingné, elég volt! Nem akar lak ezután már föltámasztani. Egészen mind egy, a szomszéd városkában az a pár száz színházbajáró meg fogja-e ismerni a te szomorú sorsodat. Ha meg is siratnak, mint gyárt el is felejtenek. Később meg csak akkor emlegetnek, ha nem tudnak már egyébről beszélgetni. Hiszen csak a más ember sorsáról van szó, művészet, ki bánja, hogy benne a magunk nyomorúsága van?! Elég volt! Menekülni, Alvingné, menekülni! Kopogtattak az öltöző ajtaján. Összerezzent. Elmosolyodott azon, hogy milyen ideges. Nyersen szólt : — Ki az?! Nyilt az ajtó. Maris dugta be a fejét széles vigyorgással. — Kézit csókolom, tekintetes asszony. Eljöttem a kosárér. — Viheti, fiam. Csukja be az ajtót. Ne, ezt hagyja, a virágokat meg a koszorúkat nem kell hazavinni. Itt maradhat ez a zöldség. — De már hazaviszem, kézit csókolom, kár lenne itt hagyni ezt a drága virágot! — Máris nagyon büszke volt a tekintetes asszony sikerére. — Vigye, ha jól esik. — Gyönyörű szép virágok. És ez a rózsa= fácska de szép! Visszajövök külön még ezekét. Ebből is látni, mennyire szeretik a tekintetes asszonyt. De örülök neki. Aztán olyan sok szépet mondanak a tekintetes asszonyról! Én nem tudom úgy elmondani, de hallom meg látom, hogy a tekintetes asszonyt igen nagyon szeretik. Büszke is vagyok rá, hogy én viszem a kosarát! — De ha nem dicsérnének, nem czipelné a kosaramat olyan büszkén, igaz-e? Máris ránézett tétován a színésznőre, mosolygott tele jóakarattal, de nem értette, miről van szó. Na jól van, Maris, vigye csak haza a kosarat, meg a virágot. Mindent haza kell vinni, igaza van. Mondja csak, állanak még lent? Maris csak mosolygott. — Olyan, aki a színházban volt, vár még lenn közönség? állanak még lenn a kapu előtt? a téren? Mint ahogyan máskor is szoktak . . . Most megértette Maris. — Sokáig álltak és vártak, kézit csókolom, mert hát én is ott álltam köztük és hallgattam, hogy mit beszélnek, azér nem jöttem fel hamarabb, csak mire ők már elmentek. — Nincsen már lenn senki? — Szerette volna tudni, Borbáth várja-e és felsóhajtott. — Már mind elmentek. — Hát akkor csak menjen, jól van, én is indulok mingyárt. Ha kérdezné, mindegy, ha kérdeznék : itt vagyok-e akárki, még, mondja, hogy már régen hazamentem. — Értem, igenis, — mondotta a cseléd= leány bizalmas mosollyal. A kosárra két koszorút meg két bokrétát rakott. — A többiér mingyár visszajövök. juk itt ezt a szép virágot! Dehogy is hagy. Fölvette a kosarat és ment. Emma várt , még nem mozdult : Miért nem megyek? Miért utasítottam a hogy, ha valaki kérdezné ... Ki vár? leányt, Borbáth, senki más. Az utczasarkon jár akál föld alá és vár. És haza kell mennen. Vele, mintha a férjem lenne. „Haza." ... És le kell ülnöm az asztalhoz, a vacsorához. A csendes, nyugalmas otthon. Szótlanul ülnénk, belül szomorúan, az arczokon csinált vidámsággal. Etelka már nagyon vár, rámnéz majd s a szeme könnyes lesz, kedves gyermek! Laczika . . . vigyél magaddal, mondotta ez a kis legény, ó, már ő is feleségül akar ... És Borbáth ! . . . És a holnap délelőtt! Az út ki a vonathoz. . . . Mindnyájan ki fognak velem menni — elkísérnek. Esni fog: az eső talán, szomorú, fakó délelőtt lesz. És nem fogunk tudni mit beszélni . . . Egyre kérdik majd : hová megy? miért megy? gondolja meg, maradjon, még mindig azt akarják, hogy boldogan éljek a mások reczipéje szerint. És meg kell ígérnem, hogy írni fogok ... És megyünk ki a vasúthoz lassan, mintha egy halottat kísérnénk ki a temetőbe . . . három hetes barátságunkat temetjük ... És a kopasz fák, a szürke égbolt, az ősz, a vigasztalanság! És fájni fog ez a búcsú tőlük, a kedves jó emberektől, a mind- végig idegenektől. Ó, még Ilon is el fog jönni, korán reggel, bizonyosan eljön még Rozi mama is, kérni fognak, rá akarnak majd venni, hogy maradjak . .. Mindig a más eszejárása szerint élni ... És ha maradok, felbukkan majd az az ember megint, és megint . . . nem! Rossz rágondolni! És megint vándorolni, lakást keresni, komédiázni és titkolt szent MEGÉRKEZÉS GYÖNGSÖSRE. HORTHY FŐVEZÉR SZEMLEUTJÁRÓL. FOCAUTATÁS VÁMOSGYÖRKÖN.