Vasárnapi Ujság – 1920
1920-01-11 / 1. szám - A Vatikán pinczéi. Regény. Írta André Gide. Fordította König György 9. oldal / Regények; elbeszélések
4. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 13 Az irnok vállat vonta furcsa kívánságra : — Hát csak tessék! Marad itt még elég!... Erre már kaczagásra fakadt és vele nevetett az egész lakás, a felesége, Wéberné, a gyerekek, még az a beteg, vértelen kis hatodik is... A hatodik Veréb-gyerek ott nőtt fel a jó szagú, finom Wéber-lakásban. Később már az egész napját ott töltötte. Esténként czukorral megrakodva jött haza. Ilyenkor megrohadta a többi öt, mohó verekedéssel vetették magukat az öccsük bőkezűségére, a hatodik pedig felhúzta pittyedt kis gyerekszáját : — Csak vigyétek, nekem van méd soktal több! Az irnok felhördült a gazdagság eme pökhendi jelentkezésére, egy pillanatra úgy érezte, hogy most tulajdonképen pofon kellene vágni a gyereket, ránézett a feleségére, egy kis fel lázadást, egy kis haragos fellobbanást várt az asszonytól, hogy egyesült erővel rávessék magukat és kidobják innen a gőgnek betolakodott első jelentkezését, de az asszony csöndes mosolyal nézte a czukorért marakodó gyerekeket és csak annyi buggyant ki a száján : — Legalább jut a többinek is!... Néha már estére sem jött haza a gyerek. Ott aludt Wéberéknél. Simogató, puha, selyempaplan alatt rugdalta szét hanczurozó lábacskáit. Egy nap, amikor beíratták az első elemibe, kis matrózgalléros új ruhát vett neki Wéberné. A palatáblát, meg az ábécés könyvet is Wéberék vették neki. Egy vasárnap azzal lepte meg az apját, hogy már ismeri az összes betűket, már irkába is írnak. Az irnok odarohant az asztalhoz, ahol az irkájára könyökölve, gondterhes arczczal ott körmölt a gyerek. — No hadd lám — szólt az apja — mit tudsz már, le tudod-e már írni a nevedet?! A tekintete mohó kereséssel hullott az irokára, hirtelen meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában, beleharapott az ajkába, felcsukló harag küzködött a mellében, az ir=kán ott bámult rá nagy, gondos, az írás első lázában fogant betűkkel az a gőgös idegen név : — Véber . . . Véber . . . Véber néni . . . Az apa sovány, csontos keze hirtelen ha= raggal lecsapott a garasos irkára, egy dühös markolással gombolyaggá gyűrődött a friss írás, a gyerek tágra nyílt szájacskájával az apjára bámult. — A nevedet, az én becsületes, szegény nevemet írd le te kölyök! — ordította az apja . . . Verébné ijedten rontott be a sovány vasárnapi ebéd kotyvasztása mellől a szobába, az irnok kétségbeesett, panaszos jajdulással üvöltötte feléje : — A nevét, a becsületes, szegény nevét nem akarja leírni ez a kölyök! ... És a kis Veréb=gyerek estéig büntetéséből mindig csak a nevét körmölte, az ő szürke, szegény nevét : — Veréb . . . Veréb ... Veréb . . . Aznap este nem eresztették át Wéberékhez. Vacsorát is az anyja adott neki. Szilvalekváros fekete kenyeret majszolt aznap este mind a hat Veréb-gyerek. Az írnok végignézett rajtuk, mint a győztes hadvezér a csapatain, meg volt elégedve a gyerekeivel . Mind a hat együtt volt és mind a hatnak egyformán maszatos volt a szája a szilvalekvártól! . . . A VATIKÁN PINCZÉI. Regény. Irta André Gide. — Francziából: König György. I. KÖNYV. A TUDÓS. I. 1890-ben, XIII. Leo pápasága idején X.doktor, a csúfos betegségek speczialistájának hír neve Rómába vonzotta Armand=Dubois Anthime szabadkőművest. — Ugyan, — kiáltott fel sógora, gróf Ba=raglioul Gyula, — hát a testét ápolni megy oda! Rómába! Bár inkább a lelkét gyógyítaná meg, mert az sokkal betegebb! Armand Dubois, hangsúlyozva az önmaga fölött érzett részvétet, ezt felelte : Szegény barátom, nézze hát a vállaimat. A jólelkű Baraglioul akaratlanul is felemelte szemét sógora vállai felé. Ezek reszt vettek, mintha egy mély, visszafojthatatlan nevetés rengette volna meg őket; szomorúság volt látni, hogy ez a félig béna, hatalmas test mint érvényesíti izomereje roncsait ily nevetséges mozgásban. De mit ! Mind a kettőjüknek megvolt a maguk elfoglalt álláspontja az életben, Baraglioul ékesszólása ezen mit sem változtathat. Az idő talán? A szent helyek titkos javaslata . . . Végtelenül elbátortalanodott hangon Gyula csak ennyit mondott: — Anthime, maga nekem nagy szomorúságot okoz. (A vállak mindjárt megszűntek tánczolni, mert Anthime szerette sógorát.) Bárcsak megjavulva látnám viszont három hónap múlva, amikor majd a Szent évi ünnepségek alkalmával fel fogom keresni Rómában. Már Veronika egészen más szellemi hajlandóságokkal kisérte férjét. Épen oly vallásos volt, mint Margit nővére vagy Gyula és ez a hosszú római tartózkodás egyik legkedvesebb vágyának teljesülését jelentette. Egyhangú, csalódott életét számos vallásos foglalkozással tette melegebbé és gyermektelen lévén, a legfőbb lénynek szentelte azokat a gondokat, melyeket gyermek nem kérhetett tőle. De jaj, nem volt sok reménye, hogy Anthime-ot visszavezethesse Istenhez. Tudta régóta, hogy mily csökönyösségre és mily lemondásra képes ez a széles és zárt koponya. Flons abbé megmondta neki: — A legmegingathatatlanabb sok, asszonyom, a legrosszabbak. elhatározás Itt csak csoda segíthet. Már nem is szomorkodott a dolog fölött. Rómába való költözködésük első napjaitól kezdve mindkét hitvestárs külön-külön rendezte be a maga visszavonult életét, Veronika a háztartás gondjaival és vallási gyakorlatokkal, Anthime pedig tudományos kutatásaival. így éltek egymás mellett, egymás ellen, háttal egymásnak és így támogatva egymást kölcsönösen. Ez életmód folyománya= kép valami egyetértésféle fejlődött ki közöttük, valami félboldogság borult rájuk, mert mindegyikük a másik támogatásában saját erényének hallgatólagos alkalmazását vélte felfedezni. Az a lakás, amelyet egy ügynökség közvetítésével béreltek ki, úgy, mint a legtöbb olasz lakás, jelentékeny hátrányok mellett számos előnyt is nyújtott. A Via in Lucina-i Forgetti-palota egész első emeletét foglalta el ez a lakás s elég szép terrasszal rendelkezett, ami Veronikában azonnal azt a gondolatot ébresztette fel, hogy itt aspidistrákat fog termelni, melyek oly rosszul sikerülnek a párisi lakásokban. Ahhoz azonban, hogy a terraszra juthasson az ember, át kellett menni a narancsos kerten, ezt pedig Anthime azonnal laboratórium czéljaira foglalta le a maga számára és kikötötte, hogy átjárni rajta csak a nap egy bizonyos órájában szabad. Veronika zaj nélkül benyitotta az ajtót és lesütött szemmel, mint ahogy a kispap megy el illetlen falfelirások mellett, átlopta magát a szobán, mert nem akarta észrevenni Anthimenak a karosszékből kiemelkedő óriási hátát, amint valami gonosz kísérlet fölé volt hajolva. Anthime pedig úgy tett, mintha mit sem hallana. Mihelyt azonban felesége visszatért, föltápászkodott a sízékről, elvánszorgott az ajtóhoz és összeszorított alakkat, gonoszan, tekintélyt parancsoló mozdulattal, st — betette a kilincset. kéz. Ez volt az az óra, amikor Beppo, a feléhajtó, megjött átvenni megbízásait. Ezt a tizenkét vagy tizenhárom éves ficz=kót, ki rongyokban járt, nem voltak szülei, nem volt otthona, Anthime fedezte föl néhány nappal Rómába érkezésük után. Az előtt a szálloda előtt, hol a házaspár az első napokban a Via di Bocca di Leonén megszállott, Beppo a járókelők figyelmét egy maréknyi fű alatt kuporgatott tücsök segítségével, mely egy nád varsában volt elhelyezve, iparkodott magára terelni. Anthime hat sort adott a rovarért, majd kevés olasz tudománya segítségével úgy a hogy megtérttette a fiúval, hogy abban a lakásban, a melybe másnap kell hurczolkodniok, a Via in Lucináp, szüksége lesz néhány patkányra. Minden, ami csúszik, mászik, úszik vagy repül, hasznára van kutatásaiban. Ő eleven hússal dolgozik. Beppo, született felhajtó, szívesen szállította volna a Capitolium saját vagy nőstény farkasát is. Tetszett neki ez a mesterség, mert megfelelt kóborlási ösztönének. Tíz sort kapott naponként, de ezért a háztartásban is segédkezett. Veronika előbb rossz szemmel nézte, de attól kezdve, hogy észrevette, hogy keresztet vet, mikor a ház északi sarkán levő Madonna előtt elmegy, megbocsátotta A NAGY KOTROGÉP AZ UJ MEDENCZET ASSA. VASBETON SZEKRÉNYEK FELEMELÉSE ÉS A VÍZRE SZÁLLÍTÁSA. A BUDAPESTI KERESKEDELMI KIKÖTŐ ÉPÍTÉSE.