Vasárnapi Ujság – 1920

1920-06-06 / 11. szám - Kosztolányi Dezső: Stanzák (Musset) 127. oldal / Költemények - Kelet. Elbeszélés. Írta Lakatos László 127. oldal / Regények; elbeszélések

11­7. szám. 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 127 — „Rossz időket élünk . . . Rossz csillagok járnak . . . Óvja Isten nagy veszélytől Mi magyar hazánkat. Lehunytam a szememet, összekulcsoltam a kezeimet. A haláltörvényből kiszabadult ember sóhajával rebegtem rá:" A men. KELET. Elbeszélés. — írta lakatos László. A prokonzul — Marcus Aemilius Plautus — keserű haraggal állapodott meg a ház tete­­jére ültetett kert szélén. Tekintete végig­ futott a keleti ház lépcsőzetes homlokán, majd lesiklott a völgyben épült városra, a férgek módjára kanyargó szűk utczákra, piszkos kis viskókra, idegen templomokra. Szivét gerjedelem töltötte el, mérges, mint e tartománynak sok növénye. Hogy gyű­­lölte ezt az országot, piszkos, szakállas, ve­­szekedő népét, járhatlan utait, sötét vizeit, vad virágait. A köztársaság szolgálatában töltött itt el öt esztendőt és e hosszú idők­nek nem volt egyetlen órája sem, a­mely kellemes emléket hagyott volna. Csupa bar­­bár gyötrelem. Ez a levegő mérgezt­e meg, az ezzel a néppel való örökös czivódás. Légiói ellanyhultak a tunya ég alatt, ő maga is szo­­kásaiban talán megromlott. Orvosa ma reg­­gel mondta meg neki, hogy betegsége halált hozó. Hát nem! Nem fog itt tovább kínlódni. A kórság rettenetes esztendei: testben el­ rohadni, lélekben elnyüvesedni. Nem! Nincs tovább! Most, hogy még tiszta elmével ura magának, elhatározta, hogy végez. Elmegy. Erős lesz és derűs. Még egyszer megáldoz az öröktől való isteneknek, azután testét beleereszti a kardba, a­mit légiói élén vitt a paphlagoniai hadjáratban. Még egy gon­­dolat: hazatérni Rómába ? Ott halni meg a honi ég megbocsátó kékje alatt, a Város bölcs férfiainak magasztos körében. De nem! Még ezt sem. Hogy ellenségei lássák őt testé­ben megrokkanva, arcza mint valami beteg fauné. Hősként távozott és nem térhet vissza mint taposott állat. Férfiúi teste, mely egy­­kor vetekedhetett a fórum legdicsőségesebb szobraival — roncs, panasz és keserűség foglalata. Nem! Messzire elhajította arany= tükrét, ez órában kegyetlen ellenségét. Ró­­mában nem fognak mulatni rajta, sem vetély­ társai csúfondároskodni, sem mohó fiatalok kárörömmel kaczagni. Csak hamvai térhet* nek vissza és azokat diadalmenet viszi nem­­zetsége temetkezési Még rendelkeznie helyére, kellett mindenféle dol­­gokról. Ezzel sem fog időt vesztegetni. Böl­csen teszi, ha az, kinek mennie kell, ma indul és nem holnap. Tudós görög rabszol­­gájának diktálja végső akaratát. Még ma este. Azután megáldoz a penatcsek és . . . Már üzenni is akart a görögért, előtt Vagyona Fluviáé lesz. A prokonzul arcza elsárgult, orra megnyúlt, mint a saskeselyűé. Az asszony hát túl fogja élni őt! Övé lesz római palotája, az etruriai földek, a nyári ház Bajaeban, siciliai birtokai .. . Ah! A mér­ hetlen arany, mit szerzett ebben a mocskos keleti tartományban, a szobrok, kardok, dísz* öltönyök, eleven és holt jószágai. Minden az asszonyé, ki csak keserűséget hárított rá! Az asszonyé, kit magával hozott Rómából ifjan és a kinek daczos húsában nem tett kárt a Kelet. Ő, a férfi elromlott, miközben hazáját szolgálta, zord és szűz római lényét elveszejtette az idegen föld, a­melyben a nő­ gyökeret eresztett és pompába borult. Idegen harag dagasztotta a proconsul kebe­lét. Ez utolsó napon ő­ is ázsiai emberré lett, hasonlatos azokhoz, kiknek földje, szokásai, ételei és italai elsorvasztották őt. Az idegen istenség beköltözött testébe, a­mit most fá= jón és tüzesen öntött el a gyűlölet. Hát tud ő­ is ezeknek a barbároknak a nyelvén! Egy­­szer az életben igen. Már túl volt azon, hogy megvesse magát. És boldog volt, hogy indulatban tanítványa lesz ennek az idegen csürhének, a melynek feje fölött legsziveseb­­ben a lictorok vesszőnyalábját szerette su=­hogtatni. Egyet mindenesetre tudnak ezek: gyűlölni. És a gyűlölet is lehet olykor bölcs, bölcsebb magánál a bölcsességnél. Ezek a keletiek gyakran igen helyesen cselekesznek, a mikor vad és tajtékzó szokásaik szerint büntetik a nőt. Eluvia számára nem lesz öröm az ő­ elme­­netele és temetésén hangosabban fog zokogni a sirató asszonyoknál is. Üvölteni fog, mint a sakál. A proconsul özvegye koldusán fog visszatérni Rómába. Meghal, de előbb min­­den mozgó vagyonát elpusztítja, aranyait a vízbe dobja, állatait felperzseli. Rendelkezni fog, hogy itáliai minden házát elhamvasszák. Eluvia fekete rongyokban fog visszatérni az apai házba. Hát túl fogja őt élni a nő, de csak mint koppasztott páva. Előbb kivet­­kezteti mindenéből. Mindenéből ? Arcza elborult, homlokán mély árkok jelentkeztek. A­mit annyi esz­­tendeig akart titkolni maga előtt, azt most dermesztő világosságban látta. Az utolsó nap nem ösmer hazugságot. A bizonyosság éles és igaz, mint a kard. Mindenéből hogyan A KORMÁNYZÓ ÉS A KORMÁNY TAGJAI AZ ÜNNEPÉLY UTÁN A DISZMENETET SZEMLÉLIK, A­­­KI HONVÉDTÜZÉR SIRJÁT MEGKOSZORÚZZA. ^VÉTELÉNEK ÉVFORDULÓJÁN, MÁJUS 21-ÉN. A CSAPATOK ELVONULÁSA HORTHY MIKLÓS KORMÁNYZÓ ELŐTT.

Next