Vasárnapi Ujság – 1920
1920-06-06 / 11. szám - Ábrányi Emil (arczképpel) 128. oldal / Élet- és jellemrajzok
14. szám, 1920. 67. évfolyam. • VASÁRNAPI ÚJSÁG. 131 — Tudtam jól, mindjárt gondoltam, hogy nem fogod nekem elhinni. — De lássuk csak, kedvesem, — folytatá Amadé és letette a felöltőjét, mely nélkül nem igen ment ki az utczára, tekintettel a hirtelen időváltozások lehetőségére. — Hogyan is képzelheted ? Hiszen az egész világ tudná, ha valaki csak hozzáért volna is a pápához. Ez benne volna az újságban . . . És ki börtönöztette volna vájjon be? — A grófné azt mondja, hogy a Páholyok. Amadé ránézett Arnicára, oly pillantással, mintha azt hinné, hogy megbolondult. Mégis ,megkérdé: • — A Páholyok? . . . Micsoda Páholyok? — De hát én honnan tudjam ? A grófné megígérte, hogy nem fog a dologról beszélni. — De hát ki mondotta neki? — Megtiltotta nekem, hogy elmondjam .. . Valami kanonok, kit egy bíboros küldött hozzá, levéllel . . . Arnica nem értett a közügyekhez és mind abból, amit Saint Prix grófné neki elő adott, csupán homályos képet alkotott magának. Ezek a szavak, mint fogság, bebörtönözés, félig romantikus képeket rajzoltak szeme elé, a keresztes hadjárat pedig végtelenül lelkesítette, s a midőn végül Amadé ingadozni kezdett s arról beszélt már, hogy elmegy ő maga is, egyszerre csak vértezett ben, sisakkal és lóháton látta maga előtt a férjét . . . Amadé most hosszú léptekkel járt fel-alá a szobában s ezt mondá : — Először is pénzünk, az nincs . . . Az után meg azt hiszed talán, hogy elég volna pénzt adni! Azt gondolod, hogy ha néhány bankjegyet odaadok, ettől azután már nyugodtan fogok alhatni ? . . . De hiszen édes sem, ha igaz az, amit mondasz, ez rémes dolog és nem maradhatunk nyugodtan egy perczig sem. Rémes, értsd meg. — Igen, rémes, belátom ... De hát, mégis, mondd meg nekem . . . miért ? — Hogy magyarázzam meg neked ? . . . S Amadé verejtékező halántékkal kezét csüggedten ölébe hullatá. — Nem, nem! — folytatta. — Nem pénzt kell itt adni az embernek, hanem saját magát. Meg is kérdem mindjárt Blamaphas véleményét. Meglátjuk, mit mond ő. — Saint Prix grófné szentül megígértette velem, hogy nem szólok senkinek, — vete ellen félénken Arnica. — Blafaphas nem olyan, mint más és meg fogjuk kérni, hogy ne mondja el senki másnak. De hát hogyan akarsz elmenni a nélkül, hogy az emberek tudjanak róla ? — Azt tudhatják, hogy elmentem, csak azt nem, hogy hova. — Árnica felé fordulva, emelkedett hangon könyörgött: — Arnicám, édesem . . . engedj elmenni. (Folytatása következik.) IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Filoména. Aki csak valamennyire is érdeklődik a magyar irodalom újabb fejleményei iránt, annak meg kell jegyeznie egy új nevet: Kosáryné Réz Loláét. Váratlanul merült föl ez a név az ismeretlenségből, az Athenaeum regénypályázatán, melynek első, legnagyobb díját nyerte el Filoména czimű regényével s most, hogy ez a munka megjelent, az olvasó is szentesíteni kénytelen a pályabírák ítéletét: a Filoména csakugyan igen kitűnő regény, a legjobb dolgok egyike, amiket az utóbbi években magyar szerzőtől olvasni lehetett. Egy falusi kis tót cseléd története a regény fonala. Még gyermekkorában kerül Filoména a kis felvidéki városba cselédnek, szolgál mindenféle házaknál, segít egy derék öreg kofúasszonynak az árulásban, megint cseléd lesz, züllésnek indul, tele van belső nyugtalanságokkal, félvér úri származásának tudata folyton izgatja alantas helyzetében, mindig előtte van természetes apjának, a négyesfogaton járó grófnak a büszke, méltóságos képe, akit anyja egyszer megmutatott neki. Ez az emlék azzal a szuggesztióval tölti el, hogy neki is úgy kell járnia, mint az anyjának; kiemelkedik a züllésből, úri helyekre kerül, csakugyan szerelmi prédája lesz egy bányamérnöknek, gyereke születik, majd meg is hal s ő szolgál tovább, amíg a beteges furcsa kis lyceumi pedellus el nem veszi feleségül. Most már jó élete van, csöndes, nyugodt, de a vágy, hogy gyermeke legyen, beleveti egy kemény, parancsoló természetű tanár karjaiba. Fia lesz tőle s ezzel élete új fordulóra jut : most már a makacs anyai ösztön hajtja, urat akar nevelni a fiából, olyat, mint az ő apja és fiának az apja. Férjét, aki minden munkára képtelen beteg, kiteszik állásából és Filoména most már magában küzd tovább a fiáért, amíg eléri czélját, úgy mint a fiú csakugyan úr lesz, bányamérnök, Filoména első, meghalt gyermekének apja. Filoména most már megöregedve, megnyugodva szolgál tovább, a fiára gondol, aki a háborúban van s ha hazajön, kiemeli őt a cselédi sorból. Életczélja elérésében megtisztultan hal meg, amikor indulnia kellene a fiához, Budapestre s nem is sejtve, hogy fia halállal vivődik a hadikórházban. Nagyon gazdag történet ez, gazdaggá teszi az író invencziója, amely egyre új, érdekes és hangulatban is változatos helyzetekbe tudja forgatni a történetet és útközben egyre új, a felvidéki életet tipikusan jellemző alakokat elevenít meg. Filoména, amint családtól családhoz vetődik szolgálni, megismeri — s általa mi is megismerjük — azt az egész életet, a mely a hegyoldalakra épített kis bányavárosokban folyik. Az írónő egész szokatlanul gazdag megfigyelési és emlékanyaggal dolgozik, csak úgy rajzik belőle az alakok sokasága és mindegyik pontos kontúrral van elválasztva a többitől s kevés, de jellemző, életteljes vonással van ábrázolva. Az egész fölött pedig összefoglaló levegőként lebeg az író meleg, megértő, mélyen humánus asszonyi bölcsesége. A legritkább dolgok egyike, amire nagyon kevés asszony-író volt eddig képes: harmonizált és teljes egyensúlyt tartó képet tudott magának a Filoména szerzője alkotni a világról. S valami egész különös tisztaság van lényében, amely megfogja az ember szivét s olyan, mint a nyári napsugár, amely meg tudja aranyozni az élet szemétjét is. A Filoména szerzőjével dalmunk legjobb neveinek sora bővült egygyel. io- EGY VIHAROS NAP A BUDAPESTI TŐZSDÉN. — Bér Dezső rajza.