Vasárnapi Ujság – 1920
1920-06-27 / 12. szám - A toreador halála. Spanyol úti emlék. Péterfi Jenő 141. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
14. szám, 1920. 67. évfolyam. • VASÁRNAPI ÚJSÁG. 143 — Maguk nem maradhatnak itt, kedves barátom. — De hát miért kell engem sajnálni ? — kérdé Anthime. A hangok hallatára Veronika is megjelent. — Elhiszi-e, édes Gyula, hogy Anthime mindazon mellőzés és kijátszás daczára, melynek áldozatai vagyunk, mindig csak ezt hajtja ? — De hát ki költöztette magukat Milanoba ? — Anzelm atya, de Via in Lucina-i lakásunkat különben sem tarthattuk volna meg. — Nem is volt szükségünk rá. — jegyezte meg Anthime. — Nem ez a kérdés. Anzelm atya anyagi kártérítést ígért. Tudta, hogy milyen nyomorban vannak? — Úgy tesz, mintha nem tudná.— jegyzé meg Veronika. — Panaszt kell tenni a tarbes-i püspöknél. — Ezt Anthime meg is tette. — Mit mondott? — Kitűnő ember az. Hatalmasan megerősített vallásos meggyőződésemben. — De hát mióta itt vannak, nem fordultak senkihez ? — Pazzi bíborossal, ki figyelmére méltatott, nem sikerült beszélnem, hanem írtam neki nemrég. Amikor átutazott Milánón, azt üzente nekem az inasával . . . — Hogy köszvénye miatt sajnálatára szobájában kell maradnia, — vágott közbe Veronika. — De hát ez gyalázat! Értesíteni kell Rampollát, — kiáltott fel Gyula ! — De miről értesítsük, édes barátom ? Az igaz ugyan, hogy hiányt szenvedek, de hát mire van tulajdonképen szükségünk? Míg tévtanokban hittem, addig gazdag voltam, de akkor bűnös voltam és beteg. Most egészséges ember vagyok. Régente volt igaza, hogy sajnált engem. Pedig tudja jól, hogy a hamis javak elfordítják az ember lelkét Istentől. — De végtére is, ezek a hamis javak járnak Magának. Belenyugszom abba, hogy az Egyház e javak megvetését tanítja, de nem egyezem bele abba, hogy megfossza Magát attól, ami megilleti. — Ez az igazság, — mondá Veronika— Nagy megkönnyebbüléssel hallom ezeket a szavakat. Anthime megbékülése a sorssal az én véremet forrásba hozza, nincs mód rá, hogy az ember rávegye arra, hogy síkra szálljon az igazáért. Meg hagyná koppasztani magát, mint egy liba, sőt még meg is köszönné az illetőnek, amiért kegyeskednék elvenni tőle valamit az Ur szent nevében. — Veronika fiam, rosszul esik nekem, ha így hallak beszélni. Minden, mit az Ur nevében tesz az ember, jól van téve. — Én nem szeretem, ha baleket csinálnak belőled. — Istennek bizonyára jobban tetszik ez a viselkedés. Veronika Gyula felé fordult. — Hallja ? Nos hát ilyen ő mindig. Mindig csak prédikácziót hall az ember tőle s ha össze-vissza jártam a várost, bevásároltam, megfőztem és kitakarítottam, ő mindig csak az Evangéliumot idézi és azt találja, hogy nagyon hamar tűzbe jövök olyan dolgokért, amikért nem érdemes és azt tanácsolja, hogy inkább nézzem a mezők liliomát. — Én legjobb tudásom szerint iparkodom segíteni rajtad, — mondá Anthime, angyalii jóság hangján, — számtalanszor javasoltam már, hogy miután mozgékonyságom visszatért, szívesen járok én a vásárra és elvállalom a háztartás gondjait is helyetted. — Ez nem a férfira tartozik. írd te csak meg a szentbeszédeidet, de iparkodjál legalább arra, hogy jobban megfizessék. — Veronika mindinkább izgatott hangon folytatás pedig régen mindig csak mosolygott. — Hát nem szégyen ez ? Ha arra gondolok, hogy mit keresett régente a „Dépéche"-beírt pogány czikkeivel! A „Pélerin" ezzel szemben alig fizet néhány garast erkölcsi prédikácziói=ért, ő meg még így is módot talál rá, hogy a jövedelme háromnegyed részét szegényeknek juttassa. — Hiszen akkor egészen szent ember lett belőle! — kiáltott fel Gyula bámulattal. — No hát már kicsit sok nekem ez a szent ember! Nézzen csak ide például, — s a szoba sötét sarkából előhúzott egy tyúk kosarat, — ez az a két patkány, melynek a tudós úr annak idején elvette a szeme világát. — Miért térsz vissza mindig erre ? A régi időben, amikor kísérleteztem velük, te addtál enni nekik s kikaptál tőlem miatta . . . Ez bizony igaz, Gyula, bűnösségem idejében hiú tudományos kíváncsiságból megsvakítottam ezeket a szerencsétlen állatokat; most gondjukat viselem, ez csak természetes. — Szeretném, ha az Egyház is természetesnek találná, hogy megtegye Magával ugyanazt, amit Maga tesz a patkányokkal, minthogy az is tulajdonképen elvette a szemem világát. — Elvette a szemem világát! Maga beszél így? Megvilágosított inkább. — Anyagilag értem. Az az állapot, melyben az Egyház senyvedni engedi, tűrhetetlen. Az Egyház kötelezettségeket vállalt ebben az esetben és szükséges, hogy megtartsa a azokat, becsülete szempontjából épúgy, mint mi hitünk szempontjából. — Veronikához fordulva így folytatá : — Ha nem kaptak meg semmit, forduljanak még magasabb helyre, mindig csak magasabbra. Minek is említettem Rampollát? Magához a pápához fogom elvinni a kérvényt, ő jól ismeri az egész történetet. Az igazságosság ily kijátszása elég fontos eset ahhoz, hogy értesítsük róla. Holnap máris Rómába utazom. — De csak itt marad nálunk ebédre? — Veronika alig merészkedett erre a kérdésre. — Bocsássanak meg, az én gyomrom nem valami jó (s Gyula, kinek ápolt körmei voltak, észrevette Anthime rövid, gondozatlan ujjait.) Rómából való visszatértemkor majd hosszabb látogatást teszek Maguknál. Jó reménységet kivánt és elbúcsúzott tőlük. IV. KÖNYV. AZ EZERLÁBÚ. I. Fleurissoire Amadé Paut 500 frankkal a zsebében hagyta el. Ez az összeg elegendőnek látszott az utazásra, daczára azoknak az előre látható hiábavaló kiadásoknak, amikbe a szabadkőművesek gonoszsága bizonyára bele fogja kergetni. Az esetben is, ha ez az összeg nem volna elég és kénytelen volna tartózkodását meghosszabbítani, mindig írhat még pénzért Blafaphasnak, ki egy bizonyos összeget számára tartalékba helyezett. Pauban senkinek sem volt szabad tudnia, hogy hova utazik, jegyét csak Marseilleig váltotta meg. Marseilleből Rómáig a harmad osztályú jegy ára csak 38 frank és ez még arra is módot ad neki, hogy utazását megszakíthassa. Ezt az alkalmat nem arra akarta felhasználni, hogy az idegen kíváncsiságát elégítse ki, mert városok iránti az sohasem volt meg benne valami nagy mértékben, hanem inkább arra, hogy jól kialhassa magát, e tekintetben ugyanis nagyon nagy igényei voltak és mindennél jobban félt a fehér éjszakáktól. Minthogy fontos volt az Egyházra nézve, hogy Rómába teljes frisseségben érkezzék meg, nem fogja bánni, ha két napi késedelemmel és nagyobb szállodai költség árán érkezik is Rómába... Ez még mindig kisebb áldozat, mint egy a vonaton töltött és kétségkívül álmatlan éjszaka, mely az egészségre nézve is ártalmas a többi utas lehelletének belélegzése miatt. Azután meg esetleg az utasok egyike friss levegőt akar szippantani és kinyitja az ablakot, akkor meg biztos a meghűlés... így tehát inkább Marseilleben tölti az első éjszakát, Genuában a másodikat, egyikében azoknak a ha nem is épen pompás, de mindenesetre kényelmes szállodáknak, melyeket az ember mindig könnyen megtalál a pályaudvarok szomszédságában. Rómába tehát csupán harmadnap este fog megérkezni. Mulattatta az utazás gondolata és az is, hogy egyedül fogja megtenni. Negyvenhét esztendős kora daczára eddig mindig gyámaság alatt volt és vagy felesége, vagy Bla= farkas barátja kisérte útjaiban. Belemélyedve a szakasz sarkába, megelégedetten mosolyogott és jó reménységgel indult a hosszú útnak. Minden rendben ment egészen Marseilleig. Második nap azonban már továbbutazása nem sikerült. Belemerülve a középolaszországi Baadecker olvasásába, imént vásárolt, rossz vonatra melyet csak az ült és egyenest Lyon felé robogott, a mit csak Arles- ban vett észre, épen abban a perczben, a mikor a vonat tovább indult. Kénytelen volt útját Tarrasconig folytatni, ott leszállt, visszautazott Marseillebe s egy esti vonattal indult tovább, mely elvitte Toulonig. Inkább választotta ezt a módot, mintsem hogy még egy éjszakát töltsön Marseilleban, hol poloskák háborgatták. Szobája pedig, mely a Cannebiér-re nézett, egészen barátságos volt, valamint az ágy is, melyben teljes bizalommal helyezkedett el, miután szép rendben összehajtotta ruháit, felírta kiadásait és elmondta esti imáját. Majd eldőlt a fáradtságtól és azonnal elaludt.Folytatása következik.) BÚCSÚSOK VISSZATÉRÉSE MARIA REMETEROL.