Vasárnapi Ujság – 1920
1920-08-15 / 15. szám - Ábrányi Emil: Kisteleki Edének 176. oldal / Költemények - Kisteleki Ede: A költő égbeszállt 176. oldal / Költemények
20. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. _____ 179 Fleurissoire kirohant a boltból, kiköpött az undorról, letépte magáról a ragadós flast=romot, alaposan megnyomkodta a pattanást, jókora mennyiség vért szorítva ki belőle, benyálazta a zsebkendőjét (saját nyálával ezúttal) és ledörzsölte a vért a sebről. Órájára nézve borzasztón megrémült, futólépésben indult felfelé az utczán és loholva, izzadtan, véresen, kivörösödött arczczal, negyedórai késéssel érkezett a bíboros kapujához. Protos ajkára tett ujjal fogadta. — Nem vagyunk egyedül, — mondá gyorsan. — Addig, míg a szolgálók itt lesznek, nem szabad figyelmüket semmivel sem felkelteni: valamennyien beszélnek francziául ; egy szót sem szabad kiejteni, egy mozdulatot sem szabad tenni, a mely bármit elárulhatna. Nehogy bíborosnak találja szólítani, Ciro Bardolotti a neve a házigazdának és káplán. Én nem vagyok „Cave tisztelendő úr", hanem csak röviden : Cave. Megér tett? — Hirtelen megváltoztatá hangját, vállára ütött és hangosan így szólt: — 0 az csakugyan, Amadé barátunk! Nohát pajtás, sok időre volt szükséged a borotválkozáshoz! Ha még soká késtél volna, per Bacco, asztalhoz ültünk volna nélküled. A pulyka már forog a nyárson és olyan vödrös, mint a lenyugvó nap. (Halkan hozzátette : Milyen nehezemre esik ez a tettetés, kedves uram! Szivem vérzik ... és azután hangosan.) Mit látok? Megvágtak? Vérzel?! Dorino! Szaladj csak a csűrbe és hozzál onnan pókhálót, az a legkitűnőbb orvosi szer a sérülésekre . . . Ekként tréfálkozva keresztül lökdöste Fleu=rissoiret az előcsarnokon egy belső, terraszt alkotó kert felé, hol lugas alatt a lakoma már elő volt készítve. — Kedves Bardolotti, bemutatom De la Fleurissoire urat, ki unokatestvérem, említést tettem már a ficzkóról. — Legyen szívesen látott vendégünk, — mondá Bardolotti széles mozdulattal. Nem kelt fel a karosszékből, de magyarázatkép rámutatott meztelen lábaira, melyek vízzel telt teknőben áztak. — A lábfürdő jó étvágyat csinál és kivonja a vért a fejemből. Furcsa kis kövér ember volt és csupasz arcza után sem korát, sem nemét nem lehetett volna kitalálni. Teveszőr ruha volt rajta és semmi sem árulta el külsejében a magas rangú egyházi személyiséget; nagyon is éles szeműnek kellett lenni, vagy pedig olyan beavatottnak, amilyen Fleurissoire volt, hogy felfedezze az ember hangos jó kedve alatt a rejtett bíborosi méltóságot. Oldalával az asztalnak dőlt és gondtalanul legyezte magát valami szített hegyes kalappal, ujságpapirosból két — Igazán nagyon meg vagyok hatva!... Milyen gyönyörű ez a kert — hebegte Fleu=rissaire, ki nem mert sem beszélni, sem hallgatni. fel — Elég volt a lubiczkolásból! — kiáltott a bíboros. — Vigyétek ezt a teknőt! Assunta! Egy ügyes és kövér fiatal szolgálólány jött elő, felemelte a dézsát és kiöntötte tartalmát az egyik kerti veteményes ágyra. Feszülő mellei kellemesen ringottak inge alatt, míg Protossal nevetgélt és Amadét is megzavarta karjainak izgató fehérsége. Do=rino boros üvegeket tett az asztalra. A nap a szőlőleveleken keresztül sütött és az egyenlőtlen fényfoltok az abrosz nélküli asztalon álló tálakkal enyelegtek. — Semmi czeremónia, — mondá Bardoslotti és fejére tette az ujságpapirost. Ön bizonyára sokat megért a kevés szóból is, édes uram. Tekintélyt parancsoló hangon, szótagban az egyes szavakat, Cave tisztelendő is megjegyezte, miközben öklével az asztalra csapott: — Itt nincs semmiféle szertartás. Fleurissoire megértően hunyorított. Ő bizony sokat megért kevés szóból is, annyi bizonyos, és nem volt szükség erre még egyszer figyelmeztetni. Olyan mondat azonban, mely semmitmondó és egyszersmind megsértést is eláruló lett volna, nem jutott az eszébe. — Beszéljen, beszéljen! — súgta fülébe Protos. — Csináljon szójátékokat, nagyon jól értenek francziául. — Ugyan üljön már le, — kínálgatta Ciro. — Kedves Cave, vágja föl hát ezt a görögdinnyét és adjon belőle mindegyikünknek egy török félholdat. Ön is azok közé tartozik, De la Fleurissoire úr, akik jobban szeretik Észak nagyigényű dinnyéit, mint a czukordinnye vagy a cantaloup, a mi pompás hűsítő olaszországi görögdinnyéinknél ? — Ennél jobb bizonyára nincsen, de ne vegye rossznéven, ha nem eszem belőle. Nincsen rendben a gyomrom, — felelt Amadé, ki undorral telt el, mert hirtelen a patikus jutott eszébe. — Hát akkor legalább egyék fügét! Most szedte Dorino. — Bocsásson meg, azt sem kérek. Ez nem jól van így! Csináljon szó játékokat, — súgta Protos, hangosan meg hozzátette: — hozzuk rendbe azt a gyomorot egy kis borral és készítsük elő a helyet a pulyka számára. Assunta, tölts bort kedves vendégünknek. Amadénak többet kellett inni és kocczintani, mint amennyihez szokva volt. A "hőség és fáradság is hozzájárult, hogy csak" hamar fejébe szállt az ital. Könnyebben tréfálkozott, Protos kívánságára még énekelt is. Hangja recsegett, de mindenki lelkesedett érte, Assunta meg akarta csókolni. Ez alatt azonban rombadőlt hite mélyéről valami kifejezhetetlen aggodalom szállt fel, csak azért nevetett, hogy ne kelljen sírnia. Bámulta Cave könnyedségét és természetességét... Ki más, mint ő maga és a bíboros hihette volna el csakugyan, hogy mindez puszta színészkedés ? Bardolotti egyébként sem a színészkedés, sem önmaga fegyelmezése tekintetében nem állt semmivel sem Cave mögött és amikor Cave Assuntát karjai közé rántva, szájára hatalmas csókot nyomott, tapsolt neki és illetlenül lökdöste Dorinót. Fleurissoire Cave felé fordulva, előszorult szívvel súgta neki oda: „mennyire szenvedhet Ön!" mire Cave Assunt a háta mögött megszorította Amadé kezét," szó nélkül, de elfordított arczczal és szemeit az égre emelve. Cave hirtelen fölugrott és kezébe csapott. — Hagyjatok egyedül! Nem, semmit, majd később leszedhetitek az asztalt, engedjetek elj innen. Via ! Via! előbb meggyőződött róla, hogy Dorino és A MAGYARORSZÁG TERÜLETI ÉPSÉGÉNEK VÉDELMI LIGÁJA ÁLTAL RENDEZETT MARGITSZIGETI ÜNNEPÉLYRőL: MENEKÜLT SZÉKELYEK ARATÓ ÜNNEPE. DINNYEPIACZ A PESTI DUNAPARTON.